Letelepedtünk a nappaliba, aztán át a konyhába, mert Gerard elkezdett sipítozni, hogy ’húbazdmeg, nem ittam kávét’, és attól féltünk már Frankkel, hogy valami epilepsziás rohamot kap, ha nem vágunk hozzá egy vödör kávét, szóval neki kellett állni főzni. Huh. Nagyon örültünk neki mind a ketten.
-Gerard, mikor is indulsz?- kérdezte Frank, amikor már odaadtuk Geenek a kávé adagot. Meg a repetát. Másodszorra.
-Hát olyan… fél óra múlva.
-Rendben.
Lelkileg elkezdtem felkészíteni magam a búcsúzásra. Elhatároztam, hogy nem fogok sírni. Erősnek kell lennem. Muszáj.
Közben befutottak a többiek is. Mikeynak elég kómás feje volt, de amikor megérezte a kávéillatot, rögtön felcsillant a szeme, és rögtön kunyerálni kezdett, hogy adjunk már neki is. Csak röhögtünk rajta. Családban marad…
Észre sem vettük, milyen hamar elszaladt az a fél óra. Már kezdtem idegbeteg lenni. Megint hetekig kell elviselnem, hogy Gee nincs velem. Kellemetlen.
Elkezdtünk búcsúzkodni Frankék háza előtt. Frank és Gee összeölelkeztek. Olyan aranyosak voltak. Nem is tudom mit tettem volna magammal, ha összevesznek miattam.
Bob kezet fogott vele, és mormolt neki valamit. Ray is. Utána Mikey ment oda hozzá, szinte könnyezve, és Frankhez hasonlóan átölelték egymást. Aww.
Rajtam volt a sor. Odaléptem Geehez, jó szorosan átöleltem, ő is engem, aztán jött a búcsúcsók. Annyira rossz volt, hogy otthagy, és én megint strigulázgathatok, hogy hány nap telt el…
-Gerard, mért teszed ezt velem?- kérdeztem tőle suttogva.
-Hidd el, nekem se jó…
-Tudom, de akkor is… Mért kellett akkor azt csinálnod? Most nem lenne semmi baj.
Oké, ez igazságtalan mondat volt, mert végülis miattam tette. De senki sem kérte rá, hogy legyen öngyilkos… Jó, kegyetlen vagyok.
Gerard viszont nem szólt semmit, továbbra is szorosan ölelt magához. Biztos hozzászokott már a kirohanásaimhoz.
Aztán lassan elengedett, és beszállt az autóba. Huh. Lil, nem, nem fogsz sírni. Ha meg mégis, akkor orrba vágod magad, oké? Nem szabaaad.
Gerard dobott felém egy csókot, a többieknek integetett, majd telefont formázott a kezével. Én bólintottam. Hah, jelbeszéd!
Elindította a motort, és beletaposott a gázba.
Szóval elment.

A fiúkkal visszamentünk a házba, és szervezkedni kezdtünk a karácsonnyal kapcsolatban. Például ki mit akar venni Geenek, vagy mit csináljunk, amikor hazajön. Hol van az még…!

Pár óra múlva elköszöntem a srácokról. Mikey aggódva nézett rám, de én csak megráztam a fejem, hogy ’nyugi, nincs semmi baj’. Csak egyedül akartam lenni.
Bob felajánlotta hogy hazavisz, de elutasítottam. Sétálni szerettem volna egy kicsit. Teljesen egyedül. És mivel nem lakom valami messze Franktől, nem fogok belehalni egy 15-20 perces sétába. Reméljük.
Hazafelé menet elhatároztam, hogy kibékülök Lucyval. Nem állapot, ahogy mi viszonyulunk egymáshoz az utóbbi időben. Véget kell vetni az ellenségeskedésnek, végülis testvérek vagyunk.
Reménykedtem benne, hogy otthon találom, mert akkor hamarabb túl leszünk rajta, nem kell görcsölnöm, hogy mikor tolja haza az orrát.
Amikor hazaértem, levettem a kabátomat és a cipőmet, aztán óbégatni kezdtem, hogy ’Lucy, itthon vaaaagy?’. És jött a válasz. ’Igen.’
Húdejó. Gondolom a szobájában van. És tuti a gépet nyünyörgeti.
Szép lassan felsétáltam az emeletre, és bekopogtam Lucy szobájának ajtaján.
-Szia! Bejöhetek?- kérdeztem, és résnyire kinyitottam az ajtót.
-Aha, gyere csak- válaszolta. Nem gépezett, hanem egy kanapén fetrengett és tévét nézett, de ahogy bementem, lekapcsolta, és felém fordult.
-Minek köszönhetem látogatásodat szerény hajlékomban?- kérdezte nyújtózkodva.
-Hát… Igazából… Izé… Békülni szeretnék.
Erre Lucy arcára döbbenet ült ki. Na, akkor most mi van? :S
-Olyan gonoszak voltunk egymással mostanában. És mindezt csak a pasik miatt… Vagyis miattuk vesztünk össze… És szerintem ahogy most állunk neked se valami kényelmes. Szóval szeretném ha kibékülnénk.
Huh, túl vagyok rajta. Már csak Lucy válaszát kell megvárnom. De ha azt mondja, hogy takarodjak a búsba, biztos behúzok neki egyet.
-Fúh… Már nekem is megfordult a fejemben, hogy beszélnünk kéne, de nem mertem, mert féltem hogy azok után amiket csináltam, hánynál ha szóba kéne állnod velem.
Lesütötte a szemét. Szóval megbánta. Jól tette!
-Jaj, hugi, te olyan hülye vagy!- kiabáltam nevetve, és ölelésre nyitottam a karjaimat. Lucy is elvigyorodott, felugrott a kanapéról, és átöleltük egymást. Wíí, kibékültünk!!!
-Gyere, ülj le. Szerintem most van miről beszélgetnünk- mosolyogott Lucy. Én bólintottam, leültünk az ágyára, és nekiálltunk kibeszélni az elmúlt egy-másfél hónap eseményeit.