Néhány pillanatig nem láttam semmit a gödör alján lévő tetemes mennyiségű levél miatt, ami végül is megmentette az életünket, mert puhára estünk. Szemem, szám tele lett a rothadásnak indult avarral, és beletelt pár percbe, mire meg tudtam szabadulni tőle.
Hason feküdtem egy kb. 3x3 méteres gödör közepén. Felültem és szememmel Gerardot kerestem, mert arra tisztán emlékeztem, hogy ő is zuhant velem együtt.
Gee egy méterre tőlem feküdt az oldalán. Jobb lába a teste alá szorult, a fájdalomtól összegörnyedve kulcsolta át a térdét, és szemeit erősen összeszorítva fetrengett a földön.
Odamásztam hozzá.
- Mi történt? - kérdeztem, mert láttam, hogy valami baj van, Gee nem úszta meg olyan könnyen az esést, mint én.
- A... bokám! - nyöszörögte fájdalmasan, és kínjában néhány könnycsepp gördült le az arcán.
Teljesen tanácstalan voltam. Most mi a fenét csináljak? Gerard megsérült, úgy tűnik nem nagyon van magánál a fájdalomtól. Azt sem tudtam mekkora a sérülése.
- Tudok... valamit segíteni? - nyúltam felé bizonytalanul. Fogalmam sem volt mit kell tenni ilyenkor.
Gee nem válaszolt, arcát az ég felé fordította, és próbált mélyeket lélegezni. Egy kis idő múlva úgy tűnt enyhül a fájdalma, mert egyre kevésbé zihált, és a szemét is kinyitotta.
- Te.... jól... vagy? - préselte ki magából a szavakat, miközben végignézett rajtam.
- Néhány karcoláson kívül semmi bajom. - nyugtatgattam, hogy legalább miattam ne aggódjon. - Nagyon fáj? - böktem fejemmel a lába felé, majd óvatosan megfogtam a kezét, amivel még mindig a térdét markolászta.
Külsőleg nem látszott rajta sérülés, néhány apró karcolást leszámítva a homlokán és a kezén.
Bólogatott, és nagyon szenvedő arcot vágott.
- Pont az a lábam, amelyik már sérült. - mondta lihegve.
Megijedtem. Lehet, hogy szalagszakadása van, vagy eltört neki?
Szépen lassan elfogott a pánik. Mi lesz most velünk? Ahogy felnéztem, láttam, hogy a gödör fala teljesen egyenes, képtelenség felmászni rajta, és ráadásul jó mély is.
Könnyekkel a szememben néztem vissza Geere, akinek az arca kezdte visszanyerni rendes színét, és megpróbálkozott a felüléssel.
Segítettem neki megtámaszkodni, és végül sikerült őt függőlegesbe tornázni. Olyan óvatosan ahogy csak tudtam, hangos sziszegések, és káromkodás mellett lehúztam a bakancsát. A bokája furcsa szögben állt, és máris kezdett bedagadni.
Mikor lába úgy ahogy nyugalomba került ő is felnézett a gödör tetejére, és fejcsóválva sóhajtott egyet.
- Most mi lesz? - néztem rá reménykedve, de biztos voltam benne, hogy ő legalább annyira tanácstalan, mint én.
Gee szemeiben hirtelen szikra gyulladt, és mint az őrült elkezdte taperolni magát.
- Az adóvevő! - kiáltotta, és tovább keresgélt a kabátjában. - Hova lett?
Kétszer is végigtapogatta az összes zsebet, de nem találta az életmentő készüléket. Torkomat egyre jobban marta a kétség, hogy talán valahol menekülés közben vesztettük el.
- Nézd meg a földön! - adta ki Gee az utasítást, és én keresgélni kezdtem a sűrű avarban.
Inkább nem részletezem, hogy miket találtam a korhadó levelek közt, az adóvevő kivételével. Már majdnem feladtam a keresést, mikor kezem valami keménynek ütközött az egyik sarokban. Megmarkoltam, és boldogan emeltem ki a nedves avarból a hosszúkás, fekete tárgyat, és mosolyogva adtam át Gerardnak.
- Huh, legalább ez megvan. - adott hangot megkönnyebbülésének, és azonnal be is kapcsolta a készüléket.
Néhány rövid mondatban elmagyarázta Ryannek a helyzetet. Hallottam a táborvezető hangján a lekezelő stílust, és azt is kivettem Gee szavaiból, hogy legszívesebben elküldené a fenébe, de jelen pillanatban nem voltunk abban a helyzetben, hogy méltatlankodjunk a stílusa miatt.
A baj az volt, hogy fogalmunk sem volt merre lehetünk, mert menekülés közben alaposan letértünk az erdei ösvényről.
Ryan viszont megígérte, hogy a keresésünkre indul, és megpróbál a nyomokból tájékozódni.
Kettesben voltunk hát Geevel egy mély gödör fenekén, és persze azt a táskát, amiben az élelem, meg a víz volt elhagytuk valamikor menekülés közben, amit valószínűleg a maci már jóízűen be is falatozott.
Gerard fájdalma enyhült, és ha nem mozgatta a lábát egészen elviselhető mértéket öltött. Igyekeztünk kényelembe helyezni magunkat a várakozás idejére, már amennyire ez egyáltalán lehetséges volt.
Gee nekidőlt az oldalfalnak, én pedig az ölébe kuporodtam, vigyázva arra, hogy sérült lábához ne érjek.
Kínos csöndben teltek a várakozás percei. Olyan fura volt, hogy most, amikor igazán lenne időnk, és alkalmunk beszélgetni, képtelenek vagyunk rá. Most gondoltam csak bele, hogy ez alatt a néhány hónap alatt, mióta Gerardot boldogítom, még nem sok időnk volt egy igazán jót beszélgetni. A témánk általában annyiból állt, hogy mit ne csináljak soha többé, és hogy Gee ilyen meg olyan apának. Szóval ennyi! És ez baj. Valójában nem is ismerjük egymást igazán, bár azt már megtapasztaltam, hogy Gerard bármit hajlandó megtenni értem, és abban is biztos vagyok, hogy ő a világon a legjobb apa.
A csöndet Gee torokköszörülése törte meg.
- Amy! Kérdezhetek valamit? - kezdte el végre a kommunikációt.
- Hát persze.
- Tudom, hogy... talán nem a legalkalmasabb az időpont, de... Még sosem meséltél édesanyádról.
Szíven ütött a kérése. Egyszerre fájt, és okozott örömöt, ahogy felelevenedett előttem anyu arca, az utolsó mosolya, ahogy még akkor is engem vígasztalva bizonygatta, hogy valójában sosem fog elhagyni, mindig itt lesz velem, és vigyázni fog rám. Akkor esett le, hogy talán Gee szeretetében anya keze is benne van, hogy ő általa vigyáz rám onnan fentről, és egyengeti ezt az életnek nevezett, nagyon nehéz, és rögös utat.
Most örültem neki igazán, hogy háttal vagyok Gerardnak, és nem láthatja kibuggyanó könnyeim, amelyek azóta ott várakoztak valahol mélyen, mióta anyut eltemették. Ezek a könnyek, az emlékezés könnyei, most utat törtek maguknak, és megállíthatatlanul csorogtak le sápadt arcomon. És mégis jó érzés volt, ahogy nagyot sóhajtva letöröltem az első cseppeket, és elkezdtem mesélni gyerekkorom legszebb perceit.
Gerard néma csöndben hallgatta a hosszúra nyúlt beszámolót, csak néha éreztem, hogy megrázkódik, vagy mélyet sóhajt. Nem mertem ránézni, nem akartam látni hogy könnyes a szeme, nem akartam megzavarni a gondolatait.
Mikor már úgy éreztem kifogytam a mesélni valóból, megszólalt.
- Annyira sajnálom, hogy nem lehettem melletted. Ha tudtam volna, hogy a világon vagy... ha melletted lehetek...
Éreztem a hangján, hogy nagyon szomorú.
- Nem te tehetsz róla.
-És te, nem akartad megtudni ki az apád?
- Dehogynem. Anya mindig azt mondta, hogy majd megtudom ha itt lesz az ideje. És hát... el is mondta.... mikor... itt... lett...
Az utolsó szavaknál már nem bírtam visszatartani keserű könnyeimet.
- Annyira... hiányzik! - adtam ki magam végképp, és Gee felé fordulva a vállain sírtam ki magam.
- Nekem is... - mondta csöndesen. - Nekem is...

Hosszú ideig kapaszkodtunk még egymásba, mint két elhagyott szerencsétlen, akik egymástól várnak vigaszt.
- Tudom, hogy őt sosem pótolhatom, de ha engeded, akkor én vigyázok rád, ahogy eddig is tettem, mert a lányom vagy.
Szavai melegséggel töltöttek el, és minden megpróbáltatás ellenére éreztem, hogy érdemes volt eljönni erre a pár napra. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz már most, mint eddigi ismeretségünk alatt összesen.

Azt hiszem kicsit elszenderedtem, mert hangokra riadtam fel, és Gerard is mintha csak akkor ébredt volna.
- Itt vagyunk! - kiabált teljes erőből. - Itt lent!
Hamarosan felbukkant Ryan feje a gödör tetején, akit egy másik pasi is követett.
Megérkezett a felmentősereg!