74.rész
2009.02.09. 15:14
Mire mindennel elkészültünk, és úgy ahogy "belaktuk" újdonsült otthonunkat a többiek már javában ebédeltek. Mindenki az otthonról hozott szendvicsét és egyéb harapnivalóját majszolgatta.
- Holnap együtt fogunk főzni. - közölte Paul, miközben leejtette a földre az ásványvizes üveget, amit a szénsavtól elkezdett pörögni, és összevissza köpködte magából a vizet, alaposan eláztatva Paul és Anne ebédjét.
Gerarddal egymásra néztünk, és egyszerre csóváltuk meg a fejünket. Túléltünk mi már elég sok érdekes dolgot, de nem biztos, hogy a Paullal való főzőcskét is túlélnénk.
Kora délután megérkezett közénk Ryan, hogy elmondja a programot.
- Látom már összeismerkedtek. - kezdte. - Nos, mint tudják azért vannak itt, hogy megpróbálják rendbe hozni a kapcsolatukat. Azért vannak ezek a nomád körülmények, hogy még jobban egymásra legyenek utalva. Véleményem szerint, és ezt nem csak én mondom, a közös munka, és kalandok közelebb hozzák a szülőket és a gyerekeket egymáshoz. Itt nincs tévé, videójáték, számítógép, ami a mai világban a legnagyobb elhidegülés okozója. Itt van idő, és lehetőség beszélgetni, unalmas estéken történeteket mesélni, ábrándozni a jövőről. A feladatokat pedig egymást segítve kell megoldaniuk, és hogy legyen benne egy kis izgalom is, mindezt versenyszerűen fogjuk tenni, tehát lesz tétje annak, amit végrehajtanak. Ma neki is látunk az elsőnek. Az erdőben kis zászlókat helyeztem el. A feladat megkeresni őket, és aki a legkevesebbet gyűjti az fogja holnap megfőzni az ebédet. A verseny fél óra múlva indul. Segédeszközként kapnak iránytűt, és mindenkinél lesz adóvevő, de csak végszükség esetén szabad használni. Sötétedésig lehet keresgélni, utána már nem érdemes, és nem is szabad.
Van kérdés?
Senki nem szólt, így Ryan befejezettnek tekintette az eligazítást, és nekiállt kiosztani az iránytűket, és mindenki kapott zseblámpát.
- Ez jó móka lesz! - mondtam Geenek az indulás előtti percekben. Rajta már nem látszott akkora lelkesedés, de azért mosolyogva bólintott. Én sem voltam egészen biztos a dolgomban, de nem akartam, hogy lássa rajtam, ezért úgy tettem, mint aki már nagyon várja a nagy kalandot. Gee is igyekezett jó képet vágni hozzá.
A három csapat három különböző irányban indult el, mi dél felé tartottunk.
Már vagy 20 perce meneteltünk az erdőben, és még egyetlen árva zászlócskát sem találtunk. Viszont rengeteget nevettünk, és volt egy olyan érzésem, hogy ha az orrunk előtt lenne egy halom zászló akkor sem látnánk meg hatalmas jókedvünkben.
Hirtelen megálltam. Gee annyira el volt foglalva a fák nézegetésével, hogy nekem jött hátulról, és alaposan összekoccantunk.
- Oh.. bocs. - mondta nevetve, majd elkomorult az arca riadt tekintetem láttán. - Mi a baj?
- Azt hiszem... ott... mozog valami. - mutattam a fák közé.
Persze nem láttam az égvilágon semmit, csak kíváncsi voltam Gee reakciójára.
- Hol? - nyújtogatta a nyakát
- Ott, elöl! - erősködtem. - Mintha... valami nagy barnát láttam volna.
- Persze, nagy barna, mi?! - nézett rám vigyorogva, de hangjában azért ott bujkált a kétség, hátha mégis igazat mondok.
- De komolyan! - mondtam, és igyekeztem olyan rémült arcot vágni, amilyen csak tellett tőlem.
Gee elindult a mutatott irányba. Meg kell hagyni volt mersze, annak ellenére, hogy tisztán látszott rajta, hogy megijedt.
Elosont a legközelebbi fáig, onnan kukucskált ki. Nagyon vicces látvány volt, mint valami ügyetlen kommandós, csak a fegyver hiányzott a kezéből.
Gerard percekig kémlelte az erdőt a nagy semmi után, én meg már nem bírtam tovább, és elröhögtem magam. Mondanom sem kell, hogy nem dicsért meg érte.
- Ez nagyon hülye vicc volt! - motyogta sértődötten, és már csörtetett is tovább előre.
- Jól van, bocs! - siránkoztam neki. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy komolyan megharagudott, mert olyan dühösen trappolt, és olyan sebességet diktált, hogy azt hittem elhagy engem az erdő közepén. Gee meg ment, ment, hátra sem nézve. - Ne haragudj, én csak...
A hangom egyre kétségbeesettebb lett, ahogy Gerard távolodott, és nem bírtam vele tartani a lépést. Már ott tartottam, hogy leülök, és megadom magam, mikor Gee visszanézett, és ördögi vigyor terült szét a képén.
- Egy-egy! - kiabálta, és elindult visszafelé.
Mikor mellém ért felém nyújtotta a kezét, és segített felállni a földről.
- Csak nem gondoltad komolyan, hogy itt hagynálak? - ölelt át.
Nem válaszoltam, mert ha azt mondom, hogy „de, komolyan gondoltam”, megint megsértődik, így csak hozzá bújtam, és a mellkasába fúrtam a fejem.
Így maradtunk néhány percig, majd mikor felemeltem a fejem a szemem sarkában mintha tényleg valami mocorgást láttam volna.
Először azt hittem csak egy falevél, bár a levegő teljesen mozdulatlan volt körülöttünk. Nem is tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, egészen addig, amíg újra megláttam a mocorgást, most már sokkal határozottabban. Olyan volt, mintha valami lenne a távolban a fák között.
Teljes figyelmemmel arra koncentráltam, és egyre inkább az az érzésem támadt, hogy valami közeledik felénk.
A valami egyre nagyobb, és nagyobb lett, és lassan, ahogy közelebb került kezdett formát ölteni.
Meghúzkodtam Gee kabátját.
- Őőő... azt hiszem mennünk kellene. - motyogtam, a távoli mozgást figyelve.
- Mi a baj? - kérdezte Gee, mert a hangom erősen remegett, és még mindig rángattam a kabátujját.
- Valami közeledik a fák között. - adtam meg a választ.
- Peeersze! - nevetett Gerard, - Ezt még egyszer nem játszod el velem! Közeledik valami, mi? Na ide figyelj Amy, ha...
De a mondatot már nemtudta befejezni, mert időközben megfordult, és ő is látta, amit én pár másodperccel ezelőtt megpillantottam. Az aljnövényzet mögül egy medve ágaskodott fel, és hatalmas fogaival ránk vicsorgott.
- Bazd meg! - tört ki Geeből az úriember, majd azonnal kézen fogott, és elkezdünk rohanni. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, nem akartuk az erőnket szavakra pazarolni, mindketten tisztában voltunk vele, hogy most minden csepp energiára szükségünk lesz. Az is valószínű volt, hogy a medve, ha akar, villámgyorsan utolér minket, úgyhogy dönteni kellett. Vagy futunk, ki tudja meddig, és merre, vagy keresünk egy búvóhelyet, amire viszont a sík terepen kevés volt az esély.
Futás közben időnként sikerült hátranézni. Egyelőre a távolság nem csökkent köztünk, és a medve közt, viszont az egyértelmű volt, hogy kiszúrt minket és követ. Az egész kicsit olyan volt, mintha pontosan tudná, hogy úgysem menekülhetünk, és játszadozik velünk, mielőtt elkapna.
Sikerült találnunk egy nagyobb bokorcsoportot, ami elég sűrű is volt, így bebujtunk mögé, bár tisztában voltunk vele, hogy itt nem maradhatunk, mert a medve biztosan megtalál. Viszont volt egy szusszanásnyi időnk. Mindketten erősen ziháltunk, Gee a mellkasát fogva kapkodott levegő után.
-Leh foghok szokni a cigirőhl! - hörögte elfúló hangon, és még a fülén is próbált levegőt venni.
- Most... mih... legyehn? - kérdeztem.
Gee csak a fejét rázta, és mutatta, hogy nincs más megoldás, tovább kell menni.
A medve egyelőre eltűnt a látóterünkből, így halkan osonva indultunk tovább.
Egy avarral sűrűn beterített részhez értünk, ami egy enyhe lejtő közepén volt. Akartam is mondani, hogy milyen fura, az egész erőben sehol nem láttam egy helyen ennyi lehullott levelet, de még mielőtt hangot adhattam volna csodálkozásomnak, hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj, és Gerarddal együtt zuhanni kezdtünk....
|