Csak egy áldozat a sok közül
Hatalmas dörrenés rázta meg az eget, s Gerard ijedten fölkapta a fejét. Már legalább fél órája ült ott, némán, maga elé meredve, akaratlanul is hallgatva a zenéjüket, ami a tévéből szűrődött ki. Az ablakra pillantott, a házaknak csak a körvonalait tudta úgy ahogy kivenni a sötétségben, de néha mindent megvilágított egy-egy, az égen áthaladó villám.
Felpillantott, a tekintete egyenesen találkozott a sajátjával, aki a tévé képernyőjéről nézett vissza rá. Mosolyogva beszélt a rajongókhoz, közben ide-oda járkált a színpadon. Ahogy a kamera követte, úgy tűnt föl hol Ray, hol Frank, hol pedig Bob vagy Matt képe. Gerard szíve összeszorult, amikor az utóbbi személyre közelített a kamera, és gyorsan elkapta a fejét. Aztán hallotta, hogy felcsendülnek a The Ghost Of You dallamai. Ezt már nem bírta tovább hallgatni, föltápászkodott, és kisebb-nagyobb fájdalmak kíséretében odament a lejátszóhoz. Kivette a lemezt, majd visszacsúsztatta a tokjába, és a borítóra pillantott.
My Chemical Romance.
My Chemical Romance?
A szemei egy pillanatra felcsillantak, remélve, hogy most végre talált valami vizonyítékot arra, hogy Mikey létezett, elvégre ő találta a nevet. Aztán a lelkesedése ugyanolyan gyorsan el is szállt. Lehet, hogy később nekünk is eszünkbe jutott ez a név... Ez a gondolat annyira lelombozta, hogy hirtelen megint sírni lett volna kedve. Gyorsan lerakta a lemezt, majd visszament a hálószobába. Az ágyon ott hevert a két fotóalbum, és a többi CD. Fájó szívvel mindent elrakosgatott, s közben gondolni sem mert arra, ami a temetőben történt nem is olyan rég.
Miután végzett, tudatosult csak benne, milyen álmos is valójában. Holott aludt valamenyit Frank-nél, úgy érezte, mintha a szempillái ólomból lennének. Az órára pillantott: már éjfél is elmúlt. Döbbenetes, hogy telik az idő... pedig minden csak tegnap este kezdődött.
Egy nap. Egy nap az életében, amikor minden megváltozott. Tegnap délután még a szobájában ült, elzárkózva a világ elől, az emberek elől. Akkor még félt kimenni, félt az idegenektől, félt az őt körülvevő világtól. Addigra eltelt két hónap a történtek óta, és ugyanúgy fáj neki minden, mint akkor, amikor a sebek még frissen szerzettek voltak. Mikor azután a végzetes nap után felébredt a kórházban, és a nővérektől kellett megtudnia, hogy Mikey meghalt. Azt mondták, megtámadták, vele együtt, de ő szerencsésen megúszta egy-két karcolással. Csak ő tudta, mi az igazság, hogy mi is történt valójában, csak ő tudta, ki ölte meg a testvérét. Akkor képtelen volt felfogni, hogy Mikey nincs többé, teljesen belerokkant a tudatba, megszűnt körülötte létezni a világ. Csakis magát okolta a történtekért - jogosan -, és elutasított mindenkit, aki segíteni akart volna neki. Visszautasította Bob-ékat, a szüleit, makacsul ezárkózott előlük, a szobája rejtekébe, miközben a képzelete világában ott volt Mikey mellett. Súlyos depresszióba zuhant, s ez rosszabb volt, mint az eddigiek, azt gondolták, ezúttal már senki sem segíthet rajta.
Aztán egyszer Frank vette a bátorságot, és elhívta magukhoz. Máskor Gerard be se engedte volna őt a szobájába, de ez az alkalom valamiért más volt.
Utólag úgy érezte, ezzel követte el élete legnagyobb hibáját. Ha ellenkezik, és nem megy át hozzájuk, nem történik mindez... talán még most it ott lenne a házukban, és bámulna kifelé az ablakon, titokban reménykedve, hátha egyszer csak megpillantja Mikey-t, aki mosolyogva integet neki, majd belép a házba, és nevetve közli, hogy ez az egész csak egy rossz vicc volt, és kutya baja. Azonban tudta, hogy ez lehetetlen. Mégis, elviselhetetlen volt az az űr, amit a lelkében érzett.
Kimondhatatlanul hiányzott neki, hogy csak hallja a hangját, hallja, ahogy nevet, lássa, ahogy rámosolyog, vagy ahogy a többiekkel hülyéskedik - annyira hiányzott ez neki mind, hogy már szinte a csontjaiban érezte a fájdalmat. Nem lesz több közös, koncertek előtti összepacsizás, nem lesz több jelentéktelen kis vitájuk, amik legfeljebb öt percig tartanak, hogy majd aztán nevetve öleljék meg egymást, és közöljék, hogy csak vicceltek. Utólag már bánta, hogy nem becsülte meg jobban ezeket a pillanatokat, amelyeket Mikey-val tölthetett, nem tudván, hogy a következő napon minden megváltozik.

Gondolataiba merülve sétált a fürdőszobában lévő tükörhöz. Fájdalom hasított a szívébe, akár akarta, akár nem, a saját vonásaiban felfedezni vélte Mikey arcát. Szemei vörösek voltak, az arcán elgyötörtség ült, de mélg így is, hogy szinte nem is önmaga, színtisztán látható volt a hasonlóság.
Hirtelen mintha megrázta volna valami, összerezzent, majd kikerekedett szemekkel, félelemmel telve bámult maga mellé a tükörbe. Ott állt, mellette, arcán halvány mosollyal. Gerard érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára, s reménykedve bámulta az arcot, amely annyira hasonlított az övéhez.
- Mikey? - suttogta alig hallhatóan. Mikey csak mosolygott, a tekintetében mély, igazi szeretet tükröződött. Gee lassan, bizonytalanul felemelte a kezét, és a vállán pihenő kézre helyezte. Érezte Mikey ujjainak olyan jól ismert érintését, érezte a melegségüket. Gyengén megszorította, miközben a torkában ismét egy hatalmas gombóc keletkezett. Csak nézték, nézték egymást, kutattak egymás tekintetében, Gerard pedig egy pillanatig el is hitte, hogy Mikey tényleg ott van vele, mellette. Oldalra pillantott, hátha nem csak képzelődik, de ekkor a legnagyobb csalódására minden szertefoszlott, és azon kapta magát, hogy a saját vállát szorongatja kétségbeesetten.
Azonban abban a pillanatban kétsége sem volt afelől, hogy nem csak hallucinált. Kezét kinyújtotta, és ujjait reménykedve a tükörhöz érintette, de semmi. Megint csak a saját arca nézett vissza rá, ugyanaz a könnyel telt szempár, amelyik azelőtt. Ám valahogy most nem érzett olyan nagy fájdalmat, valahol a lelke legmélyén halványan felsejlő boldogság áramlott szét benne a tudattól, hogy Mikey emléke itt van vele, és sohasem fogja elhagyni. A kettejüket összekötő szeretet szoros fonalait soha, soha senki sem szakíthatja el, hiába akarja.
Ez nem igazságos... Az én kisöcsémet senki nem veheti el tőlem.

Ayesha megbotránkozva nézte a jelenetet, amely a Way házban lezajlott röpke pár óra alatt. Először elégedettség töltötte el, amikor látta, milyen feldúltan érkezik Gerard haza, majd ez csak fokozódott, amikor végignézte a férfi tehetetlen szenvedését. Amikor meghallotta kétségbeesett zokogását, és a szavakat, amelyekkel fivére után könyörgött, azt hitte, végleg megtört, és többé nem tud majd küzdeni.
Tévedett.
Álmában sem hitte volna, hogy ezek után még képes lesz hinni abban, hogy az öccse létezett. Aztán amikor látta, hogy néz szembe a tükörképével, hogy látja benne Mikey arcát, és főleg azt, milyen önzetlen szeretettel pillant rá, irigység fogta el, ami később izzó dühbe váltott.
Hogy lehet, hogy ezek után még küzdeni akar az emlék után? Nem volt elég neki ennyi szenvedés?
Most először, már nem volt olyan biztos benne, hogy a terve az elejétől a végéig beválik majd. Mi van, ha Gerard rájön arra, amire nem szabadna, és az egész eddigi munkáját lerombolja? Mi van, ha kiderül a titka, amelyet oly' sok év óta rejteget? Nem, ezt nem hagyhatja, ilyet ő nem tehet meg. Hogy is tehetne? Elvégre, ő is csak egy áldozat a sok közül.