Olyan sebesen futott, ahogy csak a lábai bírták. Képtelen volt tovább ott maradni, ott, ahová többé nincs miért, nincs kihez jöjjön. Nem nézte, merre, hova, csak minél hamarabb ki akart jutni innen. Annyira elvakította a rémület, hogy még a mellette elsuhanó sírokat is csupán szürkés foltoknak látta, egyedül a kovácsoltvas kapu lebegett a szemei előtt, ami kivezeti ebből a rémálomból. Már csak pár méter... a lába elé sem nézett, de megbánta - ugyanis a következő pillanatban elbotlott az egyik sírkőben, és egyenesen a hideg kőre zuhant. Éles fájdalom hasított a lábába, érezte, hogy a tenyere és az alkarja fölhorzsolódik, és a szájában a vér fémes íze terjengett szét. Fájdalmasan felnyögött, egy pillanatra teljesen megbénította az égető érzés, és a hirtelen rátört félelem, meg volt róla győződve, hogy a térde szilánkosra tört, a többi részeiről nem is beszélve. Szemeit összeszorította, mélyeket lélegzett, próbált nem törődni a kínzó érzéssel.
Aztán lassan erőt vett magán, és erős fájdalmak árán talpra küzdötte magát, de közben jó alaposan megnézte magának a sírba vésett nevet. Charlotta Jones.
Te hülye, most ne a sírral foglalkozz - rótta meg magát, s közben megpróbált valahogy a sérült lábára ráállni. Csodák csodájára sikerült, és még járni is tudott, bár futni így már képtelenség lett volna. Így hát sántítva, bosszúsan hagyta el a temető kapuját, és bicegett hazafelé. Egyetlen dologra tudott csak optimistán tekintenki, legalább a fájdalom elvonta a figyelmét a félelméről.
Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire hazajutott. Úgy kellett bevonszolnia magát a házba, azon belül pedig első útja a fürdőszobába vezetett. Még maga is elszörnyedt, amikor sápadt tükörképe szembenézett vele. Azonnal megállapította magáról, hogy jószerrel elindulhatna egy "háborúból hazatért katona"-hasonmásversenyen. A szája felhasadt, és vér szivárgott belőle, az arca akár egy zombié. A karján hatalmas horzsolások éktelenkedtek, a ruhája itt-ott elszakadt. A térde még mindig sajgott, a nadrágján kisebb szakadás éktelenkedett, de ezeken kívül épségben megúszta a temetőnél átélteket.
- Jól nézel ki - állapította meg,é s halkan kuncogni kezdett. Aztán ismét lehervadt a mosoly az arcáról.
Nem szabad, ezt azonnal abba kell hagynod! Nem őrülhetsz meg! - ismételgette magában, miközben lehajolt, és hideg vizet fröcskölt az arcára.

Ha valaki azzal győzködi magát, hogy ne őrüljön meg, az már rég veszett ügy.

Úgy érezte magát, mint aki már hetek óta nem látott vizet, így rögtön utána beállt a zuhany alá. A testén lévő sebek lángoltak a fájdalomtól, amire a forró víz kezdetben csak rátett egy lapáttal, de ezek után ezt már gyerekjáték volt kibírnia. Figyelte, ahogy a vérrel, sárral, és ki tudja még mivel keveredett víz eltűnik a lefolyóban. A fájdalma lassan kezdett megszűnni, de ezzel együtt visszatértek a történtek emlékei is. Akárhogy is küzdött, hogy tartsa magát, érezte, hogy a torka elszorul, és a szemei égnek a visszafojtott könnyektől. Minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne itt törjön ki belőle, amit annyi ideje tartogat.
Nagy nehézségek árán sikerült türtőztetnie magát, de szinte fájt, ahogy lenyelte a könnyeit, annyi idő után először. Nem volt az a fajta, aki az ilyesmit visszatartaná, de most mégis megtette. Nem, nem fog sírni, ezt szilárdan elhatározta.

Körülbelül fél óra múlva már a nappaliban ült, a tévé előtt, de a gondolatai minduntalan másfelé kalandoztak, nem is figyelt arra, ami a képernyőn zajlott. Gondolatban a múltban járt, régi, Mikey-val eltöltött emlékek után kutatva. Valahogy úgy érezte, ki kell használnia, amíg ezek még megmaradtak neki... Minden egyes momentumra legalább olyan tisztán emlékezett, mintha csak pár napja történt volna. Ajkai akaratlanul is mosolyra húzódtak egy-egy kedves pillanat felidézésekor, s néha már majdnem fölnevetett a saját őrültségeiken, holott legbelül a fájdalom kegyetlen hóhér módjára kínozta.
Hirtelen hangos dörgés hasított az eddigi csöndbe, s mellé a hirtelen feltámadt szél álhatatos zúgása társult. Gee azonnal felkapta a fejét, és kinézett az ablakon, éppen akkor, amikor egy villám szelte át az eget, valahol nagyon messze. Erről eszébe jutottak a gyerekkorában átélt viharok, amelyektől Mikey mindig annyira megriadt. Maga előtt látta öccse rémületet tükröző arcát, érezte, hogy karjaival szorosan belé kapaszkodik, ahogy minden dörgésnél összerezzen. Hallotta a szavakat, amelyeket neki suttogott, hogy megnyugtassa, és elhitesse vele, hogy nincs semmi baj.

Fölállt a kanapéról, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a szobájába sietett - már amennyire sérült lábától tellett -, remélve, hogy meg fogja találni, amit keres. Kinyitotta az egyik fiókot, és kivette a benne rejlő két, kopottas fotóalbumot.
Leült az ágy szélére, és álmodozó tekintettel futott végig az albumok borítóján, majd az ölébe vette az egyiket, kinyitotta, és elsápadt.
- Ez nem lehet... - suttogta, miközben lapozni kezdett az albumban, remélve, hogy egy, talán egyetlen egy emléket még talál, de az összes lap üres volt.
Becsapta az albumot, majd a másik után kapott, és azt is őrült módjára kezdte lapozgatni, reménytelenül. Az összes fotó eltánt, minden kép, minden apró feljegyzés, nyomuk sem volt, csak az üres, fehér lapok bámultak vissza rá mereven.
Csak képzelődsz... ez lehetetlen! - hajtogatta magában, de semmit sem ért el vele. A szíve a torkában dobogott, ismét érezte azt a fojtogató érzést, mélyeket lélegzett, ismét elkeseredetten küzdött az érzelmei fölött való irányításért vívott harcban, de ezúttal a gyengébbik félként.
Fölpattant, mit sem törődve a sebeivel, a nappaliba rohant, az egyik polchoz, és kapkodva kutakodni kezdett. Aztán, amikor meglátta, amit keresett, gyorsan összeszedett mindent, és visszaszáguldott a szobába. Lerakta az ágyra a CD-ket, majd egyeséve, remegő kézzel kinyitogatta őket. Mindenütt ugyanaz a felirat állt, ugyanazok a nevek, mégsem azok, amelyeknek lenniük kellett volna.
My Chemical Romance
Bob Bryar
Matt Cortez
Frank Iero
Ray Toro
Gerard Way
A betűk elhomályosodtak a szeme előtt a könnyektől, elszorult torokkal nézte a nevet, amelynek a helyén egykor az ő testvérének a neve állt. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve, immár másodszor rohant ki a nappaliba, mint akinek az élete múlik rajta. Odafutott a DVD-lejátszóhoz, és betette az egyik lemezt. A keze annyira reszketett, hogy csak hosszas próbálkozás után tudta elindítani. Meg kellett kapaszkodnia, amikor a képen feltűntek ők, Bob a dobok mögött, Frank és Ray a gitárokkal, ő a mikrofonállvány előtt, és... Matt.
- Ne... - suttogta elcsukló hangon. - Nem... neem!!! - érezte, hogy a lábai fölmondják a szolgálatot, a földre roskadt, sérült lábába éles fájdalom nyilallt, érezte, ahogy meghúzódik, de ez semmi sem volt ahhoz a fájdalomhoz képest, ami a szívébe hasított. Homályosan felismerni vélte a Helena akkordjait a tévén keresztül, s ez még nagyobb fájdalommal töltötte el. Próbált uralkodni magán, szipogva a sajgó lábát masszírozta, de érezte, hogy kibuggyannak a könnyei, akárhogy is ellenkezik. Nem telt bele sok idő, az egész szoba a zokogásától lett hangos. Fejét felhúzott térdeire hajtotta, egészen összekuporodott ott a kanapé lábánál, meg akart szűnni, el akart tűnni innen. Hallotta a tévéből kiszűrődő zajokat, a saját éneklését, legszívesebben kikapcsolta volna, de egyszerűen nem bírt megmozdulni. Hallotta az ég morajlását, amely egyre hangosabbá, sűrűbbé vált, jelezve a kint tomboló vihar uralmát. Azonban ez a vihar semmi sem volt ahhoz képest, ami az ő lelkében dúlt.
Levegő után kapkodott, egyre csak Mikey-t szólongatta, mintha ez az egész csak egy rémálom lenne, és öccse egyszer csak itt teremhetne.
- Miért mentél el? M... miért? - zokogta. - Gyere... vissza!! Vissza kell jönnöd! Szükségem... van rád! - alig kapott levegőt a saját könnyeitől, egyszerűen nem tudta megfékezni magát. Sohasem érezte még, hogy ennyire szüksége lenne valakinek a jelenlétére, a közelségére, csak arra, hogy ott legyen mellette, akármibe kerül is. Bármit meg tudott volna tenni azért, hogy visszakaphassa a testvérét. Bármit.
Képtelen volt tovább hazudni magának, hogy ez nem létezik, ez nem vele történik. Képtelen volt fölfogni, hogy tűnhetett el, vagy változhatott minden, ami vele kapcsolatos. Képtelen volt elviselni ezt, a fájdalmat, azt a zavart, ami benne uralkodott, a félelmet az ismeretlentől, és legfőképp Mikey hiányát.