- Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz veled. - nézett a kezében tartott levélre a nő, a régimódi vár egyik szobájában, az öreg, kopottas íroasztala előtt ülve. - Legyek a névtelen hódolód, vagy sem? - nevetgélt, majd szórakozottan odapingált egy cikornyás A betűt a levél végére madártollas pennájával, végül szemeivel gyorsan átfutotta az üzenetet.
- Erre tegyél majd pontot, kedvesem. - jelentette ki elégedetten.
Ayesha, vigyázz, mit gondolsz!
- A fenébe... - szorította össze száját, majd dühösen az asztalra csapott. Nem hagynál végre egyszer békén? Úgysem hallja, amit gondolok.
Honnan tudod?
Fölnevetett. Már hogyne tudná, hiszen ő irányítja az egész életét! Természetes, hogy ő dönti el, mit halljon és mit ne.
Gondosan összehajtogatta a levelet, majd belecsúsztatta egy fekete borítékba. Aztán fogta, és a két odakészített liliomhoz kötözte. Megigazgatta a virágok leveleit, és így szólt.
- Ti vagytok az én életem jelképei. - hangjában sok-sok év után először igazi szomorúság csengett. Álmodozó arckifejezéssel végigsimított a virágszirmokon. - Gyönyörű, gyönyörű kincseim. Nem is tudjátok, milyen fontos feladatot teljesítetek most nekem.
Mielőtt az érzelmei kopoghattak volna az ajtón, duplán is kulcsra zárta azt előttük. Fölállt, kezében a liliomokkal, melyek pár másodpercen belül a Way ház konyhájának pultján landoltak, készen arra, hogy teljesítsék a feladatukat.


Gerard, amikor becsukta maga mögött az ajtót, meggyőződése volt, hogy valaki van még ott rajta kívül. Fölkapcsolta a villanyt, és körülnézett az eddig homályba burkolózott előszobán. Senki.
Bosszúsan sóhajtott, majd levette a cipőjét, és a konyhába ment, hogy kávét töltsön magának. Azonban amit meglátott a kávéfőző mellett, megtorpanásra késztette.
A liliomok.
Most már egyenesen furdalta a kíváncsiság, milyen üzenet rejlik a fekete borítékban, de valahol félt is fölbontani.

Alábecsültelek. Azt reméltem, hamar megadod magad, de most látom csak, nehezebb eset vagy, mint hittem.
Vigyázz, kit engedsz közel magadhoz. Az életükkel játszol.
A.
Szokás szerint, ebből a levélből sem értett egy szót sem - habár az utolsó két mondat kellemetlen érzéssel töltötte el. Az életükkel játszol. Azonnal Frank jutott az eszébe, de igyekezett minél gyorsabban elhessegetni a gondolatot, inkább megpróbálta megfejteni, mit jelenthet az A betű... Biztosan az "udvarlója" nevére utalhat. Végül megrázta a fejét, hogy elűzze ezeket a gondolatokat.
- Hülyeség - motyogta, talán csak hogy magát győzködje. Lerakta a levelet a pultra, elővett egy bögrét, és öntött magának a megmaradt kávéból. Éppen belekortyolt az italba, amikor egy jól ismert hang harsant mögötte.
- Nem is sejtenéd, mennyire komolyan gondolom. - a hang gazdája halk kuncogásba kezdett. Gerardnak ijedtében kicsúszott a bögre az ujjai közül, és hangos csörömpölés kíséretében tört darabokra a padlón. Megfordult, arra számítva, hogy egyenesen szembenéz majd fehér hajú "ismerősével", de a legnagyobb döbbenetére az ég világon senki nem állt ott.
Olyan naiv vagy.
Válaszul csak bosszúsan fölmordult, majd visszafordult, és egy beletörődő sóhaj kíséretében összeszedte a hajdanvolt bögre darabjait a földről.
Reménykedtél, hogy bosszút állhatsz.
Gerard megdermedt a mozdulat közben. Visszatartotta a késztetést, hogy "visszafeleseljen", pedig a teljes igazság az volt, hogy pontosan rátapintott a lényegre.
Látod, látod. Mondtam én, hogy naiv vagy. Ne is reménykedj ilyesmiben.
- Miért nem hagysz már békén?! - ugrott föl hirtelen. Egyszerűen idegesítette már, hogy mindenképpen az uralmuk alá akarják hajtani... vagyis, hogy az uralmuk alá hajtották.
Pedig nem rajtam kéne bosszút állnod. Nem én voltam az, aki megölte az öccsét.
Elszorult a torka, ahogy eljutott a tudatáig, de ugyanakkor végtelen düh lobbant fel benne.
- De te irányítottál. - fújtatta mérgesen.
Nem én. Én csupán rávezettelek arra, amire vágytál... amit meg akartál tenni.
- Hazudsz! Egyáltalán nem akartam! - csattant föl Gerard. Aztán ugyanabban a pillanatban meg is bánta. Ha valaki, egyedül a saját házában, hangokkal beszélget, azzal valami tényleg nincs rendben. Frank-nek igaza van... - gondolta. Aztán gyorsan visszatért a kiömlött kávé feltakarításához, csak hogy lefoglalja magát valamivel.
Amikor végzett, fölegyenesedett, és körülnézett a konyhában, maga sem tudta, milyen okból. A tekintete a konyhapultra tévedt, ahol a liliomok és a levél feküdtek, de most... nem volt ott semmi.
- Mi a... - először azt hitte, csak rosszul lát. Még a szemét is megdörzsölte, de ez sem segített.
Mi ez az egész?
Akaratlanul is hátrálni kezdett onnan. Ezzel már végképp betelt a pohár nála, sarkon fordult, és kiviharzott a nappalin át az előszobába, siettében lekapta a dzsekijét a fogasról, a következő pillanatban pedig az ajtó hangos dörrenéssel csapódott be mögötte. Úgy érezte, muszáj valahova mennie, képtelen akár egy percnél is hosszabb időt eltölteni ott.

Nem sokkal később lábai a temető földes útját taposták, szemeivel idegesen kutakodott a sírok között. Szüksége volt rá, hogy valaki meghallgassa, valaki olyan, akiben bízhat, aki nem fogja elárulni... de már nem is tudná.
Megállt, és tanácstalanul körülnézett. Itt kell lennie valahol. Eltévesztette volna? Nem, egész biztosan jó úton jött, itt ő képtelen lenne eltévedni. De... akkor hol van?
Hirtelen összerezzent, tekintetét az előtte lévő sírra függesztette, tudta, érezte, hogy itt kéne lennie. Itt kéne lennie, de nincs itt.
Félelem söpört át rajta, rémülten körülnézett, hátha, de mindenhol idegen neveket látott, idegen sírköveken.
- Nem lehet... - egyre jobban a hatalmába kerítette a pánik. Nem, ez lehetetlen! Képtelenség, hogy csak úgy eltűntették volna... Az még inkább, hogy a sírt kiásták, és mást temettek a helyére. Még a gondolattól is összerázkódott.
- Hol vagy? Hová tűntél?? - kérdezgette rémülten, inkább csak magától. Kétségbeesve kapkodta a fejét, hátha mégis eltévedt, és valahol meglátja az ismerős nevet, de nem. Semmi kétsége nem volt azzal szemben, hogy jó helyen jár. Tekintetét az égre emelte, szemeivel a sötétlő felhőket fürkészte. - Hozzád beszélek!! Ez egyáltalán nem vicces, hallod?! - kiabálta. Hiába próbálta túlharsogni a szelet, az minduntalan harcba szállt vele. Úgy érezte, nem bírja tovább, leroskadt a földre, és fájdalmában ököllel ütötte az előtte lévő sír hideg kövét.
- Mikey, nem csinálhatod ezt velem! Ez nem igazság, hallod?! Nem igazság!! - úgy érezte, mintha egy lidérces álom kellős közepébe csöppent volna. Nem, ez nem történhet meg, ez az egész csak egy... csak egy...
Mi ez az egész?
A felismerés villám módjára hasított belé. Arca, ha lehet még ennél is jobban elsápadt, s hirtelen még saját magától is megrémült.
- Úristen... - motyogta halálra váltan. - Tényleg megőrültem... nem lehet, hogy sohasem létezett... - ez nem lehet...