Ambush Bug a The Umbrella Academy Gerard Way-ével beszélget!

fordította: Chasidy  2009.01.26. 14:02

Hamarosan szárnya kapott a hír, hogy egy férfi, aki hétköznapi állásában a My Chemical Romance nevű rockcsapat frontembere és egy Gabriel Bá nevű művész az év egyik legeredetibb és szórakoztatóbb minisorozatát hozta létre. Most a csapat, ami az első miniszériáért felelős, visszatér a The Umbrella Academy: Dallas-szal. Esélyem nyílt beszélni Gerard Way-jel az új minisorozatról, a közelgő filmadaptációról és mindarról az őrületről, ami a The Umbrella Academy része. Akkor kezdjük, rendben?

 

AMBUSH BUG (BUG): Tudom, hogy csak pár perced van, úgyhogy kezdjük is az interjút. Esélyem nyílt elolvasni a Dallas első részét. Igazán tetszett az első miniszéria. Akkor jött ki, amikor kezdtem nagyon belefáradni a mainstream képregények kiszámíthatóságába, és az UA valami egészen új és friss volt. Tényleg remek minisorozat volt.

GERARD WAY (GW): Köszönöm.

 

BUG: Csak hogy megértsék az emberek, a The Umbrella Academy: Dallas az első miniszéria, az Apocalypse Suite eseményeit követően veszi kezdetét. Mit kell tudniuk az új olvasóknak, akik belemerülnek ebbe a sorozatba?

 

GW: Igen, az egyik olyan dolog, amit folyamatosan mondok, hogy nehéz elmagyarázni a történetet. Általában ez rosszat jelentene, de szerintem jó. Alapvetően ez egy olyan koncepció, amit ha az ember el akarna adni egy stúdiónak, sosem lenne belőle semmi. A történet pont azokból a frusztrációkból született, amiket említettél. Nagyon sok képregényt szeretek, és sokat merítek a modern művészetből, de valami frisset akartunk alkotni. Egy kapszulában, így tudnám jellemezni. Véletlenek sorozatáról szól, amik ugyanakkor történnek, amik közül az egyik, valószínűleg még csak nem is a legfontosabb az, hogy születik 43 ember. Közülük csak hét gyereket talál meg egy félrevonult űrlény, aki, hogy „megmentse a világot”, örökbefogadja, de nagyon rosszul neveli fel őket. És amikor a harmincas éveikbe lépnek, meghal szívinfarktusban. Szóval…uhm, legjobban így lehetne elkezdeni.

 

BUG: Igen, ez nagyon eredeti. Az egyik dolog, ami tényleg szembeötlött a rajzokon kívül, amikre rövidesen rátérünk, hogy látszólag sokat gondolkozol, és sok munkát fektetsz a családi kapcsolatok háttértörténeteibe. Mindegyik komplex kapcsolatba.

 

GW: Valójában minden a rajzokkal kezdődött. Tehát ez volt az első. És mindig is rajongtam azért, ahogy Grant Morrison összeállít egy tucat embert, hogy azok csoportot formáljanak. A kedvenc könyveim közt vannak Grant csoportos könyvei; a Doom Patroltól kezdve az Invisibles-ig minden, amikben egyszerűen összezsúfolták ezeket az öreg embereket. És valahogy egyensúlyban vannak. Szóval ezzel kezdtem. Ki fog nagyon bizarrnak tűnni, amint egy szobában van valakivel? Ki fogja az igazi család látszatát kelteni? A véletlenszerű születések és a család jött utoljára. A történetek és az egymás közti viták természetesen elevenedtek meg az oldalakon. Sok szárnyalás jár együtt a képregénnyel, jó értelemben. Nincs felsorakozásra váró tényleges 40 évnyi történet. De ahogy halad az ember, ki kell találnia.

 

BUG: Ez vezet a következő kérdésemhez. Nagyon úgy tűnik, hogy megtervezted az összes karakter történetét. Talán még nem szerepelnek az oldalakon, de úgy tűnik, határozott irányvonala van a dolgok folyásának. Ez helyes felbecslés?

 

GW: Igen, arról van szó, hogy tudom, miként végződik majd, de nem tudom, hogy jutunk el odáig. Nem tudom, hogy játsszuk végig, de bizonyos dolgokról biztosan tudom, hogy meg fognak történni.

 

BUG: Az egyik, amit észrevettem, és nem várom el, hogy az összes karaktert átvedd, de mindegyik karakter annyira különbözik. Tudnál egyet vagy kettőt választani a kedvenceid közül, és elmondani, hogy váltak azzá?

 

GW: Persze, jelenleg Number Five a kedvencem. Nagyon érdekes szószóló, és kisebb vagy nagyobb mértékig mind azok és ez a nagyszerű bennük. Szerintem sokan hallottak már a skin-suit kifejezésről. Azt hiszik, ehhez a karakterhez hasonlítok leginkább, ám valójában hozzá hasonlítok a legkevésbé. Csak feketét hord és gótikus, meg ilyesmi, és én abszolút nem ilyen vagyok. Nem akartam egy egyszerű koravén gyereket Number Five-nak. És nem akartam, hogy mint egy láncdohányos járkáljon, mint a Roger nyúlban, vagy valami ilyesmi. De azt akartam, hogy nagyon sötét múltja legyen. Tehát megjelenik, és az a fajta, akiben nem nagyon bíznak, és nincs is sok információ a visszatéréséről, úgyhogy őt nagyon élveztem. Nagyon szerettem Rumort írni. Number Five és Rumor közt…ők állnak hozzám a legközelebb. Az a jó az egészben, hogy igazából össze is kellett hoznom őket. Van egy pont a képregényben, amikor együtt vannak.  

 

BUG: És mi a helyzet Krakennel? Tetszik, ahogy folyton ellenszegül Spaceboy-nak, hogy az a vezető legyen, aminek lennie kéne.

GW: Kraken megint csak érdekes egyensúly, mert az ember nem akar úgy belemenni, hogy alapvetően Wolverine-t írja. Az ellenszegülés fontos. És ez nem azért van, mert ő akar a csapat vezetője lenni, ami nagyon érdekes Krakenben. Furcsamód szeret a második helyen állni, és szereti, hogy leszarhatja Spaceboy-t a munkájáért. Ugyanakkor örülök, hogy rákérdeztél, azt akarja, hogy Spaceboy legyen a vezető, aminek kellene is lennie. Szerintem Spaceboy jobban kiábrándította Krakent, mint fordítva. És a kapcsolat ebbe az irányba tolódott. Kraken azt mondta, „Rendben, van egy vezetőm, követem a vezetőm.” És különösen az frusztrálja, hogy Spaceboy nem méltó erre a szerepre. De mind szórakoztatóak. Minden karakternek megvan a saját, teljesen különböző személyisége, és biztos vagyok benne, hogy az új széria első számából észrevetted, hogy nagyon más tónusú, mint az előző minisorozat.  

BUG: Határozottan. Úgy tűnik, a karakterek sokkal inkább élnek a Dallasban. Ha lehetséges, összetörtebbek ebben a minisorozatban, mint valaha. Megérjük valaha is, hogy az Umbrella Academy dűlőre jut, és együtt akar dolgozni, vagy túl szórakoztató civakodó családként írni róluk?

GW: Azt hiszem. Azt hiszem, ahogy ők kijönnek egymással, az sosem lesz igazi összeférés. Tudod, sérültebbek, mint ezelőtt. Én úgy látom azonban, hogy összetartanak. Nem hiszem, hogy újra elszakadnának egymástól. Szerintem rájöttek, hogy milyen diszfunkcionális a családjuk, és hogy ők mennyire szeretik ezt. És hogy furcsa módon mennyire szükségük van rá. Az történt, hogy Hargreeves halála és a közelgő világvége szinte ürügy volt az összetartásra. A kapcsolatnak ez a része nagyon komplex. Tényleg szörnyen viselkednek, ugyanakkor nem igazán tudnak betelni egymással. De még mindig mind kitartanak egymás mellett. Nyilvánvalóan meg is vannak az okaik rá – amilyen állapotban White Violin van a második sorozat elején, és amiatt, hogy gyermekkoruk otthonát lerombolták. Valahogy mind ottragadnak, mint a szellemek a padláson.

BUG: Úgy tűnik, az UA-ban végigvonul a „barátaidat megválaszthatod, de a családodat nem” motívum. Jóban vagy rosszban, ott vannak egymásnak.

 

GW: Mindannyiuknak meg kell barátkoznia a másikkal. Kraken gyanakszik Number Five-ra, de Kraken mindenkire gyanakszik. Az az egyik szórakoztató dolog, hogy a második minisorozatban igazán megmutathatom, mennyire paranoiás.

 

BUG: Észrevettem, hogy úgy tűnik, fut a nemzeti műemlékek csapat elleni támadásai téma is. Az első sorozatban ez az Eiffel torony volt. A mostaniban a Lincoln emlékmű. Ez állandó geg lesz a sorozatban?

GW: Ez szinte olyan, mint egy belső vicc. A Lincoln emlékmű jelenete már egy ideje megvolt. Szó szerint csak azért volt, hogy megalapozzon egy kis visszaemlékezést, és nem gondolkodtam rajta túl sokat. Aztán egyfajta belső vicc lett, amikor azt kérdeztük, „Rendben, hogy kezdjük el ezt a minisorozatot?” És aztán kezdett ijesztő lenni, mert nem akartuk, hogy megint ugyanazzal kezdjen harcolni a csapat. De ez majdnem olyan, hogy amint elkezdődik a jelenet, az ember gondolja, ugyanazt kapja majd a második műemléknél is, aztán azt azonnal valami teljesen más követ.

 

BUG: Ezt nagyon jól kezelted, mert nem kelti azt a benyomást, hogy a karakterek áttörik a negyedik falat [képzeletbeli, láthatatlan fal a szereplők és a közönség közt], és a közönséghez szólnak, hanem kellően öntudatosak ahhoz, hogy a jelenetben maguk vegyék észre a trendet.

 

GW: Uh-huh. Így hoztam össze Scottnak [Allie, szerkesztő a Dark Horse-nál]. Azt mondtam, úgy akarom, hogy Kraken maga vegye észre, és így majdnem olyan, hogy az írók vagy a művészek, a karakterekkel ellentétben, tudatában vannak annak, ami történik. Ez olyasvalami, amit Grant [Morrison] folyton alkalmazott, amikor tudta, mi történik a karakterekkel, és hagyta, hogy az olvasók észrevegyék ezeket, de a karakterek nem tették meg. Nem törték át a falat, de ezek tudatában voltak a saját világuknak, és annak, hogy milyen őrült.

 

Az egyik olyan dolog, amire rá akartam mutatni, az az, hogy a második minisorozatot (Dallas) kezdetben az ötödiknek vagy a hatodiknak szántam. Az eredeti második széria olyan nagy volumenű véget ért a jövendőbeli történések tekintetében, hogy úgy éreztük, az emberek még nem törődnek annyira ezekkel a karakterekkel, hogy ilyen súlyos dolgot vessünk be, úgyhogy Scott felvetette, miért nem hozok össze azelőtt még néhány sorozatot, hogy bedobjuk azt. És megkérdezte, „Mid van?”, én pedig azt feleltem, „Hát, mindig is megvolt ez a történet, amit JFK-ről akartam csinálni.” Azt mondta, „Rendben, csináljuk meg azt most rögtön.” És nagyon jól valósult meg. Ebben a sorozatban sok lehetőséget kapnak a karakterek, hogy beszélgessenek, és hassanak egymásra, úgyhogy jobban megismerhetjük őket.

BUG: Nos, amikor utoljára beszéltünk, Grant Morrisont említetted az egyik hatásként. És Grant már a kezdetekben is támogatta az UA-t. milyen érzés ilyen pozitív hozzájárulást kapni a képregények egyik legnagyobb nevétől?

GW: Tényleg elképesztő, a körülbelül két év miatt, hogy ismerem Grantet, nagyon sokat jelent tőle. Ő olyan, mint én. Vannak olyan barátai, akik kreatív dolgokkal foglalkoznak, és szinte hezitál, hogy elolvassa-e a munkáikat. Az ember fél elolvasni az ilyet. Nem akarja megmondani nekik, hogy tényleg szörnyűek. Tehát, amikor meghallotta, hogy képregényt írok, amint az előszóban [a The Umbrella Academy: Apocalypse Suite kemény kötésű változatában] is mondta, szkeptikus volt, és ez jó. Nem kell hinnie a szavamban. Hallotta, hogy merítettem inspirációt a Doom Patrolból, de látta, hogy továbbhaladt az ő 90-es években végzett munkáján, nem pedig lemásolta azt. És hogy teljesen más hangvételű volt. De óriási megtiszteltetés volt, hogy Grant írt hozzá, és igazán tetszett neki, és tetszett neki, amit elért.

BUG: Az UA: Apocalypse Suite óriási kritikai sikert ért el, és jó néhány elismerést gyűjtött be, a rajongók imádatáról nem is beszélve. Milyen volt ez a hirtelen szeretet és érdeklődés, mikor ez az első kísérleted a képregények területén?

GW: Sokat jelentett. Őszintén. Úgy értem, azt jelenti, hogy az emberek pártatlanul álltak a könyvhöz. Már támadták. És ezzel semmi gondom. A hétköznapi munkámból adódóan nagyon is a nyilvánosság előtt vagyok. És nagyon is tisztában vagyok a képregényes hiúsági projektekkel, vagy az olyanokkal, amikor egy színész bandát alapít. Tudatában vagyok, hogy nem működnek, és hogy az emberek nem kapnak rá ezekre. Ez olyan, mint amikor valaki valami eltérőt próbál csinálni attól a területtől, amiről ismert; hajlamosak pofára esni, legalábbis ami a kritikákat illeti. És ez azt jelenti, hogy a munka túlnőtt a munka mögött álló személyiségen, és ez volt a lehető legnagyobb bók. Számomra az Eisner az Oscar. Inkább szeretnék Eisnert nyerni, mint Oscart vagy Grammyt.

BUG: Igazad van. Nem kelti azt a benyomást, mintha a My Chemical Romance dalok témái jelennének meg a történetben. Ha valaki olvassa, nem gondolja azt, hogy „Ó, ezt az MCR énekese írja.” A saját, egyedi témája az, amitől megáll a saját lábán. Szerintem sok más alkotó próbálja megismételni azt a sikert a képregényekkel, amit elért filmekben, vagy akármiben is dolgozik, és ez sokszor kudarcba fullad, vagy hamisan cseng az olvasóknak.

GW: Azt hiszem, igen, azt hiszem, azok a témák, amik megjelennek az UA-ban és az MCR-nál, univerzálisak. Témák a családról. Szerelemről és halálról, és szerintem ezek az univerzális témák hasonlóak lennének, ha mindkettőt mikroszkóp alá vetnénk. A témák megközelítése teljesen más. Valójában sokszor utasítottuk vissza a The Black Parade [az MCR utolsó albuma] képregényváltozatának elképzelését. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy saját képregényt akartam írni, csak egyszerűen nem akartam ilyen giccses dologba belemenni. Úgy értem, ki akar képregényt olvasni egy bandáról? Én nem. Soha nem is akartam.

BUG: Tudom, hogy az utolsó albumotok konceptalbum volt, ezért úgy tűnhet, a dalok témájukkal jobban belenyúlnak a képregények médiumába.

GW: Nos, a banda mindig is konceptalbumokat készített. Mindig is történeteket akartam mesélni. Csak erről tudom, hogyan kell csinálni. A művészetem mindig is ezen a furcsa ponton volt, a mainstream és az európai között. Tehát, nem igazán illett a mainstreamhez, és az indie-nek is csak a határvonalán állt, de azt hiszem, inkább ahhoz állt közel. Próbáltam munkát szerezni, Supermant és Pókembert rajzolni, és egyszerűen nem működött. Még mindig vágytam a történetmesélésre, és amikor elkezdtük a bandát, a vágyat valahogy átvittem abba, és ott kezdtem el történeteket mesélni. A The Black Parade csak egy újabb sztori, de a prezentáció némileg képregényszerű volt. Még a lemez borítóját is James Jean rajzolta. Feltételezem, nem volt túl nagy sokk, hogy megpróbálok képregényt írni.

BUG: Gabriel Bá [a The Umbrella Academy művésze] elképesztő. De megfordult már a fejedben, hogy a saját illusztrációid használd a sorozathoz?

GW: Nem hiszem. Beszéltem erről Scottal. Azt hiszem, végül is készítek egy képregényt, amit én magam fogok rajzolni. Tudod, Frank Miller stílusban, hogy „én írom és rajzolom az egészet”. Ez vonz. Azt hiszem, amikor kicsit idősebb leszek, és kicsit több időm lesz. De sokszor beszéltem Gabriellel, és ő jobban megragadja az UA világát, mint én. Jelen van a könyvben, és még csak el sem tudom képzelni, hogy más rajzolja. Íróként is nagyon tehetséges.

BUG: A munkája kisség Gorey-ra emlékeztet. Mignolara. Annyira művész jut róla eszembe, mialatt annyira más is.

 

GW: Nem tudom elképzelni, hogy más rajzolja, mint Gabriel. Nagyon különleges ajándékot kapott. Fegyelmezett. Nincsenek betelefonálások. Mindegyik panelnek különleges figyelem jár. Ott ül, és egész napra az asztalhoz láncolja magát. És ez olyan ajándék, amiből nekem nem jutott. Oda tudom láncolni magam egy írógéphez egész álló napra, de rajzolni nehezebb. Úgyhogy nagyon szerencsés vagyok, hogy itt van nekem.

BUG: Mi az, amit a Dallasra megtanultál a képregényekről, amit nem tudtál, amikor az Apocalypse Suite-et kezdted?

GW: Rengeteget tanultam az Apocalypse Suite-ből. Vannak benne olyan dolgok, amikről most már tudom, hogy jobban is lehet csinálni. Akad rá példa, hogy szó szerint kifogytunk a helyből. Szerintem a sorozat remek. Az a befejezés, ami szinte egzisztenciális és kapkodó, onnan jött, hogy nem volt helyünk. És Scott biztosított volna helyet, de ragaszkodtam a hat számhoz és a 22 oldalhoz. Szinte kihívás volt.

 

Sokat tanultam az első sorozatból. A dialógus volt a legtöbb. Néhányan, ha kezükbe vesznek egy számot, az maga a párbeszéd. És a párbeszédek különböznek egy normál képregényétől. Nem úgy beszélnek, mint a valódi emberek. Nem úgy kell nekik. Néhány sornak inognia kell egy kicsit. A sztorinak a kezdetektől fogva megvan a saját hangja. Ezt kellett megragadnom, és jobbá válnom benne. És ez olyan a második sorozatban, hogy megírom a karakterek párbeszédeit, és sokkal jobbak, mint az elsőben. Sokkal kevesebb a javítás. Sokszor, amikor írtam az első szériát, Scott megkérdezte, „Most ebben a jelenetben mit is akarsz elmondani?” és le kellett szűrnöm. És sokszor a dialógus a leszűrt változata volt annak, amit ténylegesen ki akartam fejezni. Ezt korán meg kellett tanulnom. De most, amikor beküldöm az anyagot, a párbeszédekhez van a legkevesebb megjegyzés. A Dallas minden egyes számában vannak olyan sorok, amikre nagyon büszke vagyok, míg az utolsónál nem vagyok büszke a sorokra - arra a látványra, szabadságra és szórakozásra vagyok büszke, ami körülöleli az embert, míg olvassa. A Dallasban büszke vagyok a dialógusokra.

 

BUG: Nagyszerű. Ha választanod kéne, mit csinálnál inkább: zenét írnál vagy képregényt?

 

GW: Ez nehéz kérdés. Soha semmi nem veri azt, ha egy jó számot ír az ember. De van valami a képregényírásban, ami a pilótafülkébe ültet. Teljesen másfajta együttműködés, mert ahogy a művész elkészül vele, kezedbe kapod az anyagot, és ez eltér a zenei együttműködéstől, mert a kezedben látod, ahogy testet öltött, és az alkotói folyamat sok vidám meglepetést tartogat. A zenében nincs ennyi meglepetés. Úgy értem, megtervezed, megcélzod azt és a próbálgatásait is. Úgy értem, Gabriel visszaküldi a képregény lapjait, és megváltoztat itt-ott egy panelt, hogy segítse vele a tempót és ezt imádom. Óriási meglepetés. A zenében nincsenek ilyen meglepetések. De nehéz lenne a kettő közül választani. Azt hiszem, az elvonultság és a kontroll, amit a buborékok adnak, a képregényírást hozza hozzám közelebb. Kevesebb a rivaldafény. Számomra olyan sok benne a végeredmény. Tudod, fél éven keresztül havonta a kezembe kapok egy-egy UA képregényt, szemben egy lemezzel, aminél elvégezzük azt a rengeteg munkát, és ha szerencsénk van, akkor kétévente kijön egy.

 

BUG: Engem ez nagyon érdekel, a kapcsolat az író és a művész között. Milyen ez közted és Gabriel közt? Közel lakik hozzád? Emailen vagy telefonon dolgoztok együtt? 

 

GW: Valójában az egyedüli alkalmak, amikor esélyünk nyílt személyesen beszélni, azok a San Diego Comic Conon voltak. De idén különösen jó volt, hogy San Diego után volt egy dedikálásunk LA-ben, úgyhogy olyan négy napot töltöttünk ott. Nagyon jó volt, mert ott együtt lehettünk. De még azelőtt, amikor turnéztam, Brazília volt az egyik állomásunk. És akkor jártam először Dél-Amerikában. Meghívott magához, és egy teljes napot illetve éjszakát töltöttem nála, és bár vele dolgozom, azt hiszem, nehéz olyasvalakivel több mint három órát lenni, akit nem ismersz, de mégis olyan jól kijöttünk, mintha egész életünkben ismertük volna egymást. Nagyon kellemes volt. Kedvenc képregényekről és az egymással való együttműködésről beszélgettünk. Úgyhogy ezzel megerősítettük a barátságunkat. Mostanában próbáljuk iChaten vagy smsben tartani a kapcsolatot. Ő tájékoztat arról, mit csinál, én pedig a [készülőben levő Umbrella Academy] filmről beszélek neki, hogy lépést tartson a mozival kapcsolatos dolgokról. De ezen kívül nincs túl sok kontaktusunk egymással, ezért ez arra kényszerít, hogy nagyon teljes szkripteket írjak. Azt elküldöm Scottnak. Scott átnézi. Küldünk egyet Gabrielnek. Ő küld néhány képet. Oda-vissza beszélünk további megjegyzésekkel. És aztán Gabriel egyszerűen megcsinálja. Nincs verbális, telefonos beszélgetés.

BUG: Egyesek talán azt mondják, hogy ettől kevésbé személyes ezeknek a képregényeknek a szerkesztése, de manapság, ebben a korban, ahol telefonok, emailek, faxok meg scannerek vannak, tényleg össze lehet hozni egy képregényt úgy, hogy sosem találkozunk a művésszel.

GW: Igen, de tényleg erős vágy volt az egymással való találkozásra mind Gabriel, mind az én részemről. Scott [Allie] szintúgy. Scott most már az egyik legjobb barátom. És már szeretnék úgy gondolni Gabrielre, mint az egyik legjobb barátomra. Szeretném azt gondolni, hogy ha Gabriellel egy városban élnénk, minden nap együtt lógnánk. Scott számomra olyan, mint egy családtag. És ilyen az egész projekt. A könyv nagyon családias; nem személytelen számunkra. Amikor elvesztettük Jamest [Jean, aki az első UA minisorozat borítóit biztosította], mert folytatni akarta a képzőművészetet, ami szerintem ragyogó, az nehéz volt, mert a csapathoz tartozott. Ezért nem próbáltunk új borítókészítőt keresni. Úgy éreztem, Gabriel több mint jogosult erre, és akkor teljesen az ő könyvének kell lennie.

 

BUG: Van valamilyen képregényterved az Umbrella Academy univerzumán kívül?

 

GW: Igen, nagyjából egy éve beszélek a DC-vel, és mondhatni hagyom, hogy akkor jelentsék be, amikor ők akarják, ami azért is jó, mert nagyon őrült menetrendet követek és még nem nyújtottam be az egészet. Nagyon izgatott vagyok, hogy velük dolgozhatok. Jann Jones-szal készítek valami igazán szórakoztatót. Joey Cavalieri tanárom volt. Ő volt, aki elintézte a szakmai gyakorlatom a DC-nél, és van ez a vicces sztorim, hogy ha csinálnak még egy Bizarrot, akkor azt szeretném én csinálni. Nem tudom, hogy ez megtörténik-e valaha.

 

Ezenkívül egy jövő évi képregényen dolgozom, amit a menetrendtől függően szeretnénk, ha Gabriel készítene. Szeretném, ha szünetet tartana az UA-ban egy sorozat erejéig, és ez csak egy one shot minisorozat, körülbelül hét szám terjedelmű, amit egy másik íróval írok. Teljesen más, mint a The Umbrella Academy. Teljesen más tónusú. Az 1990-es évek Amerikájában játszódik, és nagyon izgatott vagyok vele kapcsolatban.

 

BUG: Ez is a Dark Horse-nak?

 

GW: A Dark Horse-nak lesz. Alapvetően a Dark Horse-nál vagyok. Az a családom. Kimozdulok majd, hogy mást is csináljak, de nagyon érdekesnek találom a társaságot. Elég szerencsés voltam, hogy a DC-nél lehettem gyakornok, úgyhogy még mindig megmaradt velük a kötelék és jó szórakozás is ott dolgozni. És az emberek a Marvelnél, amikor régen náluk vásároltam munkához, mindig nagyon kedvesek voltak, de nem tudom, hogy lenne-e bármi, amivel hozzá tudnék járulni a mostani tevékenységükhöz.

 

BUG: Van még valami, amit el szeretnél árulni a Dallasról?

 

GW: Érdeklődve várom, hogy az emberek mit gondolnak majd erről az új sorozatról. Biztosan lesznek olyan dolgok, amik felkavarják a kedélyeket a megrögzött rajongók közt. Még akkor is, ha újak a sorozatnál, valószínűleg akkor is felkavar dolgokat. Valamiféle tabu témával és ugyanakkor politikával foglalkozik, ami számomra nagyon szórakoztató volt. A zenémben sosem írtam politikáról vagy merényletekről, és ez az első alkalom, hogy belemerülök ebbe. A könyv nem veszi túl komolyan magát, úgyhogy miközben olvassák, erre oda kell figyelniük az embereknek. A saját baromságában hisz, amire szüksége is van. Sosincs az, hogy úgy érzem, a könyvnek meg kell magyaráznia, a Lincoln emlékmű miért bocsát ki lézersugarakat a szeméből. Egyszerűen elhiszi.

BUG: Igen, a csapat minden kihívást kérdés nélkül vesz, hogy aztán bármi zavarja is őket családként, visszatérjenek ahhoz, mintha az egész nem is lett volna valami őrültség.

GW: Igen, az ember sosem akar igazán egy mintát találni, mert akkor elcsépelt lesz. De teljesen rendben van tisztában lenni azzal, mi a történet világa, és mi történhet meg benne. Scottal beszéltünk bizonyos dolgokról, amikről azt mondtuk, „ezt nagyon Umbrella Academys lenne megcsinálni”. Remek példa erre nem magyarázni meg a Lincoln emlékművet, csak hagyni, hogy ott legyen. És Pogo miért van George Washingtonnak öltözve? Ilyesmik. És ez azért nem idegesítő, mert senki sem ül le erről beszélgetni. A képregényben soha senki sem említi meg. Még csak nem is érdekli őket, és nem akarják, hogy olvasóként ne érdekelje az embereket a magyarázat. Próbálom nagyon önkényesre venni a „Nézd, milyen ütődöttek tudunk lenni!”-vel szemben.

 

A legjobb példa rá a tény, hogy az UA univerzumban beszélnek a csimpánzok. Szerintem túl sok beszélő majom szerepel a képregényekben. Úgyhogy azt gondoltam erről, „rendben, Pogo nem különleges”. És ez valahogy megfosztja a lökött aspektusától. Ha a csimpánzok egész civilizációja itt járkál, és olyan munkája van, mint nekünk, például tanárok vagy politikusok, és a társadalmunkba integráltak, akkor nem furcsa egy kocsikázó csimpánz látványa. Az, hogy így gondolkodtam dolgokról, arra késztetett, hogy elvegyem a könyvtől ezt a bohócszerű ütődöttséget.

 

BUG: Nos, az összes kérdésemet feltettem. Van még valami, amit szeretnél megosztani az olvasókkal?

GW: Nos, a Universallel dolgozom egy Umbrella Academy mozin, és a film felé már megtettük az első lépéseket. Még senkit sem szerződtettünk le, de már a határán állunk. Scott Bernsteinnel dolgozom, aki a Hellboy filmekért is felelős. Ő Mike Richardsonnal és Mike Mignolaval dolgozott együtt, és Mike imádja. Úgyhogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy itt van nekünk. Jelenleg felsorakoztatjuk a forgatókönyvírókat, és velük készülök találkozni. Szorosan együttműködöm majd velük, hogy tanácsokat adjak nekik, és megválaszoljam a kérdéseiket. Nem akarom gátolni őket a munkájukban, de ott leszek, ha szükség lesz rám. Most nem úgy tűnik, mintha sokat akarnának hozzátenni a sztorihoz, de tudod, itt-ott kellenek majd változtatások, mert egy film más, mint egy képregény.

BUG: Élőszereplős vagy animációs film lesz?

GW: Élőszereplős lesz. Bár ez nagyon-nagyon nagy dicséret Gabrielnek, mert mindenki egyből azt gondolja, hogy animációs lesz. Szerintem ennek sok köze van ahhoz, hogy mennyire különleges Gabriel stílusa. Viszont biztosan élőszereplős lesz. De nagyon gyorsan halad. Ez nagyon hízelgő, és izgatott vagyok, hogy a részese lehetek, de nem veszi igénybe a teljes agykapacitásomat. Még mindig a képregény a legfontosabb számomra. Jelenleg a saját Guillermo Del Toronkat keressük, ahogy Mike is tette, és amint megtaláljuk azt az embert, szerintem nagyon gyorsan elkészül majd a film.

BUG: Nagyszerű. Nagyon várom. Mikor jön ki a The Umbrella Academy: Dallas 1.?

GW: Azt hiszem, hálaadás előtt egy nappal.

BUG: Alig várom. Akkor sok szerencsét a könyvhöz és a filmhez. Nagyon köszönöm, hogy rám szántad az időd. Tudom, hogy kicsit tovább tartott, mint terveztük, úgyhogy köszönet érte.

GW: Semmi gond. Nagyon szórakoztató interjú volt. Ha szórakoztatnak, akkor nem baj, hogy több időt vesznek igénybe.

 

BUG: Nos, alig várom, hogy elolvashassam a szériát. Sok szerencsét hozzá.

GW: Semmi gond, haver. Köszönöm.

BUG: A The Umbrella Academy: Dallas 1-et a Dark Horse kiadásában szerdától (november 26.) keressétek a boltokban.

 

Forrás: aintitcool.com

Írta: Mark L. Miller