Másnap reggel elég szar volt felkelni azzal a tudattal, hogy Gerard pár óra múlva elhúz. Elég ratyin éreztem magam. Ahogy láttam, Gee sem volt a topon...
Mikey, Bob, Frank és Ray is átjöttek hozzánk, hiszen tőlünk indítottuk Gerardot, a cuccai is ott voltak, meg minden. Olyan érzésem volt, hogy menten szétesek, ici-pici darabokra. És Gee addig nem mehet el, amíg össze nem rak…
Oké, tudtam, hogy neki se hiányzik ez az egész, de akkor is, ne menjen el… Nem tudok mit kezdeni magammal nélküle. Mindig azzal jön, hogy telefonálni lehet majd. Hát, kurvára ki vagyok vele segítve -.- Nem lesz velem, nem tudom megölelni, nem tudom megcsókolni…
Arra eszméltem, hogy Gerard szólongat. Én meg mint aki most kel fel a kómából, azt se tudtam, hogy hol vagyok, és miért.
-Tess?- kérdeztem unottan. Nem volt kedvem semmihez, és bunkó voltam. Pedig nem akartam az lenni, de ez csak úgy jött…
-Lil, legyél már normálisabb- suttogta Mikey, aki mögöttem állt. Az udvaron dekkoltunk, Gee indulásra készen, felpakolva legalább negyven bőrönddel (fogalmam sincs, minek neki ennyi ruha), én meg kezdtem totálisan elveszteni az életkedvemet. Hátrafordultam, és dühösen Mikeyra ordítottam:
-Nem akarok normálisabb lenni, fogod? Hagyjál békén!
Könnyekkel küszködve befutottam a házba. Jól becsaptam az ajtót, és még az emeletig sem fáradtam. Levágtam magam az ajtó elé, a lábaimat felhúztam a mellkasomig, és rájuk borultam. Nem sírtam; én is meglepődtem, hogy nincsenek könnyeim. Pedig az előbb olyan sírhatnékom volt, hogy ha rázendítek, kijöttek volna a katasztrófavédelmisek árvíz miatt.
Most pedig csak ültem, magamba roskadva, remegő tagokkal, és szörnyű bűntudattal, hogy az előbb durván leordítottam Mikey fejét, és ezzel nyilván a többieket is megbántottam. Főleg Gerardot… Megint egy totálisan nagy balfasz voltam. Mért kell nekem mindent ilyen szinten túllihegnem? Nevetséges, amit művelek… Szerettem volna felállni, és visszasétálni a fiúkhoz, hogy ’bocsi, rámjött a 10 perc. meg tudnátok bocsátani?’ de nem ment. Féltem a dühös tekintetektől, az ökölbe szorult kezektől, de inkább Mikey és Gerard meggyötört arcától. Mekkora egy görény vagyok… Ezzel a ténnyel lassan minden nap szembesítem magam. Elég gáz.
Hirtelen összerezzentem, mert valaki arrébb tolt. Mivel tényleg sokat fogytam, egyáltalán nem voltam nehéz, és ahogy kinyitották az ajtót, én is mozdultam. Az ajtó mögül Gerard dugta be a fejét az előszobába, és automatikusan lefelé nézett, hogy mi volt az a ’nehezék’, amivel próbáltam betámasztani az ajtót. Aztán amikor rájött, hogy az én voltam, bocsánatot kért, bejött, és leült mellém.
-Gee…
-Lil…
Totál egyszerre kezdtünk bele, ami azért csinált egy kicsi jókedvet. Egy kicsit. De végülis én kezdtem bele…
-Figyelj… Ne haragudj. Nem szeretném, hogy így váljunk el. Bocsi, hogy ekkora bunkó voltam veled, meg Mikeyval is…
-Ne, nem kell mentegetőznöd. Nem haragszom. Megértelek. Amúgy meg azért jöttem, hogy elbúcsúzzam…
-Itt vannak érted?- kérdeztem fájdalmas hangon.
-Aha. Lil, szeretlek. És ez akkor is így lesz, amíg az elvonón leszek, és akkor is, amikor már hazajöttem. Megígérem.
A mondandója végére könnyes lett a szeme, akárcsak az enyém. Odahajoltam az arcához, és gyengéden megcsókoltam a száját. Aww. Rendesen ki kell élvezni ezt a pár pillanatot.
-Én is szeretlek, és én is megígérem. És mire visszajössz, megpróbálok megváltozni- suttogtam, miközben mélyen a szemébe néztem.
-Így vagy jó, ahogy vagy. Így szeretünk. Leginkább én…
’Meg Frank’ tettem hozzá magamban.
-Na, menj. Már biztos várnak. Nagyon fogsz hiányozni…
-Te is nekem…
Felkelt, utoljára még rám villantott egy gyönyörű mosolyt, kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Lehet, hogy egyszer még megbánom, hogy nem mentem ki integetni neki, de akkor nem voltam képes rá. Csak az ablakon bámultam ki. Aztán láttam egy autót elhajtani, benne egy integető emberrel… Akkor tudatosult bennem, hogy tényleg elment.

Eltelt három teljes hét. Három hét öngyilkossági kísérletek nélkül, balesetek nélkül, kavarás nélkül… Vagyis totál nyugiban. És ez jó volt. Már csak Gee hiányzott ahhoz, hogy tökéletes legyen az életem… De ő még 3 hétig távol lesz. Cakkos.

Újra jártam suliba. Rekord! Mondjuk már egy jó ideje. És furcsa volt visszamenni az emberek közé… Néztek is rám rendesen. Mivel a történtekről senki sem tudott, csak a mi kis csapatunk, elképzelni sem tudták az osztálytársaim, hogy mit csináltam hetekig otthon. Ő bajuk xD
A fiúk mindenhova, érted, mindenhova elvittek. Vidámparkba, állatkertbe, cirkuszba, moziba, koncertekre… Meg még húszmillió helyre, csakhogy tereljék a gondolataimat Geeről. Annyira édesek voltak, hogy ennyire tepertek a jókedvemért. Meg nekik is jó volt kikapcsolódni egy kicsit.
A fejemről már elmúltak a hullára emlékeztető foltok, nem is fájt már. A lábamon is begyógyult a seb. Szóval külsőleg is kezdtem rendbe jönni, akárcsak belülről… Ahogy közeledtünk Gerard hazatérésének napjához, egyre jobban lettem. Minden téren. És ezt a többiek is észrevették.
Mikeyval már Gee távozása után átbeszéltük a dolgokat, bocsánatot kértem meg minden egyéb. Nem haragudott rám, szerencsére a többiek sem voltak nagyon kiakadva. Néha-néha apu is hazajött, egyszer képes volt egy hetet megmaradni otthon a seggén. Lucyval… nem beszéltem túl sokat, apu meg még mindig ott tartott, hogy az előző ügy miatt vagyunk összeveszve. Az ’előző ügy’ is egy nagy link volt, akkor sem az igazat mondtuk el neki. Mert Lucyval olyanok voltunk, hogy nem tudtuk magunkban tartani a dolgokat, csak ha nagyon muszáj… És nem bírtuk ki, hogy ne mondjuk el apunak. De azért apám sem hülye, szóval ha összeveszünk, azt észreveszi.

Kezdtünk kifogyni a programokból, hiába utazgattunk egyik városból a másikba, lassan mindent láttunk már. És ez azért elég bizarr xD Ennek fényében megbeszéltünk egy talit Franknél egy péntek délutánra. Nem szerda, végree. A szerda nem hoz nekünk szerencsét szerintem. xD
Úgy terveztük, hogy 5re átmegyünk Frankhez, mert addigra mindenki végez a sulival, a gitárórákkal, satöbbi. Nekem elég szar napom volt a suliban, sokan szívattak, és nem egyszer vettem észre, hogy az eggyel fölöttem járó lányok engem néznek, miközben suttognak, vagyis pont engem marcangoltak. Kedvem lett volna odamenni az egyikhez, megkocogtatni a vállát, és amikor gyanútlanul hátrafordul, orrba rúgni, vagy valami ilyesmi. De mivel még ahhoz sem volt sok kedvem, hogy botrányt csináljak, inkább csak elsétáltam mellettük, és mosolyogva, totál illedelmesen odaszóltam, hogy valaki vagy 3 rágót ragasztott az egyikőjük hajába (aki persze én voltam a szünetekben… annyira lefoglalta őket a pletykázás, hogy észre sem vették, mit csinálok. ci-ki.), mire sikítozni kezdtek, hogy ’úristen, tényleeeg’, és megpróbálták kiszedni a cuccot a szinte már síró csajszi hajából. Nagyon-nagyon kíváncsi voltam, hogy hétfőn mennyi fog megmaradni a csodálatos hajkoronájából annak a plázacsicskának.