Amikor kinyitottam a szemem, nagyon reméltem, hogy ez az egész csak egy nagyon rossz álom volt, és Franknél vagyok, és reggel van, és éppen akkor kelek fel. De csalódnom kellett. Még mindig Frank ölében volt a fejem, még mindig Gee lakásában voltunk, és Frank még mindig sírt... Szörnyű fájdalom mászott bele a zsigereimbe, hogy ott kínozzon, hogy eszembe jutassa a mai nap eseményeit, hogy teljesen lebénítson... Frank gépiesen simogatta a hajamat, közben szipogott. Nem vette észre, hogy már nem alszok, csak amikor felemeltem a fejemet. Kisírt, vörösre dörgölt szemekkel nézett le rám. Annak ellenére, hogy milyen rossz állapotban volt, mosolygott... Keserű és bánatos volt az a mosoly. Legszívesebben felpofoztam volna magam, mert megérdemeltem, mert minimum három ember életét tettem tönkre azzal, hogy léteztem... Csak néztem Franket. Talán sosem csókolhatom vagy ölelhetem meg többet... Úgy beszélek róla, mintha ő haldoklana, nem Gerard. De Frank is haldoklott. Belül. Hiszen néhány órája törtem darabokra a szívét...
Már elég késő lehetett, mert a többieket nem láttam sehol. Nyilván hazamentek. Frank nem mondott semmit, csak nézett, és könnyezett. Így ment ez pár percig...
-Akkor most vége van?- kérdezte könnyezve. Hirtelen nem tudtam, miről van szó, de aztán eszembe jutott...
-Frank, én nagyon sajnálom... Hidd el, hogy nagyon szeretlek, de...
-...de Gerardot jobban...
-Ez nem igaz!
-Ha nem lenne igaz, nem szakítottál volna velem miatta! Nem mondtad volna a szemembe, hogy szereted... Mi a szarért jöttél velem össze, ha nem is szerettél? Jó voltam játéknak mi? Hát tudd meg hogy---
A szájára tapaszotottam a kezemet. Mindketten zokogtunk.
-Frank, ne! Nem bírok több sérelmet és fájdalmat elviselni... Könyörgöm, ne bánts te is!
Úgy láttam, hogy Frank befejezte, ezért levettem a kezemet a szájáról. Lesütötte a szemét, és éppenhogy hallhatóan mondta tovább...
-Lil, én nagyon-nagyon szeretlek... És annyira bánt, hogy nem lehetünk együtt...
-Én is szeretlek... És szerettelek is, és foglak is... De ha együtt maradnánk, hadd ne mondjam, mi lenne a vége. És rohadtnagy görénynek érzem magam, amiért ezt tettem veled... Azt se érdemlem meg, hogy éljek...
-Ne mondj ilyeneket, könyörgöm! Megértelek. És nem haragszom rád...
-Köszönöm... És tényleg ne haragudj...
Belecsimpazkodtam a nyakába. Visszaölelt. A könnyeim égtek az arcomon, ahogy belegondoltam, hogy ez az utolsó szoros, és nem igazán baráti ölelésünk... És hogy megkoronázzuk ezt a pillanatot, egy hosszú csókban forrtunk össze.

-Geeről tudsz valamit?- kérdeztem úgy negyed óra múlva, amikor már a padlón feküdtünk. A fejem Frank mellkasán pihent. Úgy, mint az előbb Geenél...
-Mikey olyan másfél órája telefonált. Akkor ment haza. Azt mondta, hogy egyenlőre nem tud sokat, és csak reménykedni tudunk, hogy Gerard felépül... Leaglábbis az orvosok ezt mondták. Azok se tudhatnak mindent...
-Annyira fáj, hogy ez az én hibám...
-Nem a tiéd... Gee is csinálhatott volna valamit, hogy felfigyelj rá. Erről meg főleg én tehetek. Ha nem csókollak meg akkor és ott, most nem lenne semmi baj...
-Lehet... De ha én nem kerülök bele az életébe, vagy a ti életetekbe, az előző és a mostani sem történt volna meg...
Ezután csak hallgattunk. Még feküdtünk egy darabig, aztán mivel rájöttünk, hogy 11 is bőven elmúlt, elindultunk haza. Frank elkísért, aztán ő is elment. Mert a saját házamba mentem haza... Megbeszéltük, hogy másnap átmegyek a cuccaimért. Megegyeztünk, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb, ha nem kínozzuk egymást a másik jelenlétével. Nem akartam elhinni, hogy tegnap ilyenkor még azzal a tudattal aludtam el, hogy együtt vagyok Frankkel, és amikor felébredek, ő már valószínűleg suliban van, és ha hazajön, elkezdünk készülődni a bulira. Hogy meg tud változtatni mindent egy csók, ha rosszkor és rossz helyen csattan el...

Bementem a házba. Nagyn féltem, hogy Lucy vádait is hallgatnom kell. De akkor már ott tartottam, hogy semmi sem érdekel...
A konyhában égett a villany. Beléptem.
Lucy az asztalra borulva zokogott, egy halom papírzsebkendő társaságában. Csak akkor vett észre, amikor meghallotta, hogy én is hangosan szipogok... Felpattant az asztaltól, egy ideig tétován meredt rám, aztán felhagyott a kétségeivel. Egymás karjaiba rohantunk, és egymás nyakába zokogtunk.