Végre eljött a nyár, és az iskolaszünet. Nem mintha nagyon utáltam volna suliba járni, de valahogy mégiscsak jobb, hogy nyugi van.
A bizonyítványom, az elmúlt eseményeknek köszönhetően nem lett túl fényes. Még az is felmerült, hogy a sok hiányzás miatt esetleg osztályt kell ismételnem, de végül ezt megúsztam, és egy kemény, húzós vizsgának után továbbjutottam.
Hát ennyit a suliról.

A My Chemical Romance klipforgatásra készült, mégpedig a készülő Watchmen film betétdalának, a Desolation row-nak a klipjére.
Mindenki nagyon izgatott volt, főleg mivel a fiúk a pihenés miatt elég rég dolgoztak már együtt.
Egyik reggel az étkezőben (most már a Gerardékéban, mert időközben visszaköltöztünk) Gee feltette nekem a nagy kérdést.
- Amy, lenne kedved statisztaként szerepelni a klipben?
- Ez kérdés? - néztem rá nagy szemekkel. - Naná, hogy lenne!
- Akkor... oké!
Azonnal felugrottam és Gerard nyakába vetettem magam, amivel majdnem lesodortam a székről.
- Héhé, csak ne olyan hevesen! - próbálta visszanyerni elvesztett egyensúlyát. - Ez nem móka lesz, hanem kemény munka!
- Ide nekem a kemény munkát! - feleltem nevetve.
Mindig is nagy vágyam volt valami filmszerűségben szerepelni, és ez a lehetőség szinte az ölembe pottyant. Jójó, tudom a statiszták csupán néma szereplők, de mégis egy igazi forgatás!!!
- Mikor indulunk? - kérdeztem, és már egy falat sem ment le torkomon a reggeliből.
- Holnap után. Megyünk Los Angelesbe!

Mondanom sem kell, hogy két napig alig bírtam magammal. Nem sokat aludtam, egyfolytában a forgatás járt a fejemben, és az indulás napján korán reggel kipattantam az ágyból.
Két teljes nap várt rám a fiúkkal!

Sajnos Gee nem tévedett, az egész forgatás tömény munka volt, nekem pedig sokszor tömény unalom, de azért nagyon élveztem. Csak amikor órákig kellett várni egy-egy jelenet beállítására, és addig mi, statiszták csak ácsorogtunk, hát az elég uncsi volt.
Nem nagyon akartam lábatlankodni Gee körül, volt neki dolga épp elég. Nem is akartam kérkedni vele, hogy a lánya vagyok, és ezt úgy vettem észre ő is értékeli.
Az egyik szünetben épp azt néztem meredten, ahogy Gerard valamit nagyon tárgyal a rendezővel. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy jobbnak láttam inkább a háttérben maradni.
Váratlanul valaki megszólított a hátam mögül.
- Látom te is Gerard Way fan vagy. - hallottam egy ismeretlen fiú hangját. Nem volt lekezelő, vagy ilyesmi, csak úgy megállapította.
- Miből gondolod? - néztem hátra a hang irányába. Aztán azt hiszem egy pillanatra még a szívverésem is megállt. Olyan hihetetlenül helyes fiú állt mögöttem, hogy az már bűn. Tüsis, fekete haj virított a feje tetején, középen punk-osan fölzselézve. Olyan kék szemei voltak, hogy az már-már természetellenesnek tűnt, hozzá pici, formás orr, és vékony íves száj. Azt hittem helyben elolvadok. Úgy 17-18 évesnek saccoltam.
Nem volt kedvem magyarázkodni, meg szerintem amúgy sem hitte volna el, ha benyögöm, hogy Gee lánya vagyok, hagytam tehát abban a hitben, hogy tényleg csak egy fan vagyok.
- Amúgy szia, Dave vagyok! - lépett mellém, és kézfogásra nyújtotta a jobb kezét.
- Szia, én meg Amy! - ráztam meg jó erősen a kezét, és közben mindvégig a szemébe néztem. Azokba a csodálatosan szép szemeibe.
A ruhája, az egész kiállása, mindene olyan igazi rosszfiús volt. Persze nem tudtam, hogy az életben is ilyen e, mert most minden statiszta át volt alakítva őrült punknak. Ám amikor mondta, hogy ő nem statiszta, hanem az egyik asszisztens fia, és az apjának segít, akkor megértettem, hogy ez a valódi arca. És ez nagyon tetszett!

Már vagy 10 perce beszélgettünk mindenféléről, de legfőképp a zenéről. Elmondta, hogy neki is nagyon tetszik az MCR zenéje, azért is jött el segíteni. A beszélgetés alatt végig Gerard és a rendező felé néztem, amiből úgy tűnhetett, hogy őket figyelem, pedig a gondolataim egészen máshol jártak.
- Szerintem most nyugodtan odamehetsz hozzá. - mondta Dave.
- Hogy? Kihez? - néztem rá értetlenül.
- Hát Gerardhoz, autogramot kérni! Vagy nem azért nézed már fél órája?
Jah, persze, egészen elfeledkeztem már róla, hogy azt hiszi én egy rajongó vagyok.
Gondoltam játszom egy kicsit.
- Szerinted nem haragudna érte? - kérdeztem félénken, mint aki élete nagy találkozására készül.
- Nem hiszem. Persze nem ismerem, de azt hallottam, hogy nagyon rendes a fanokkal. Legalábbis azokkal, akik nem ugranak azonnal a nyakába.
- Huh, akkor... talán meg kéne próbálnom. - mondtam idegesen tördelve a kezemet.
Dave biztatón mosolygott, és kinyújtotta előttem a jobb karját, mutatva az utat.
- Tiéd a pálya! - mondta, és kacsintott.
Jó poénnak ígérkezett a saját apámtól autogramot kérni, így hát bizonytalan, félénk léptekkel indultam el a hőn szeretett Gerard Way felé, hogy "megismerkedhessek" vele.