Nem tudta, mi történik. Nem tudta, hol van. Fogalma sem volt, miért van itt. Az egész olyan volt, akár egy rémálom kellős közepe.
A sötétségből lassan egy szoba körvonalai bontakoztak ki. A falakat borító tapéta itt-ott szétszakadt, néhol vérfoltok borították. A szobában található tárgyak egyike sem volt ép állapotban, minden szanaszét hevert az öreg, porlepte padlón. Gerardnak az az érzése támadt, mintha valamiféle gyilkossági színhelyen lenne.
Szemeivel a kijárat után kutakodott, és meg is találta a nagy, kopottas faajtót. A padló recsegett a talpai alatt, ahogy elindult felé, majd ujjait a hideg, porlepte kilincsre kulcsolta, és lassan, reménykedve, hogy kijuthat innen, lenyomta.
Megkönnyebbülés árasztotta el, amikor az ajtó elnyújtott nyikorgás kíséretében engedelmeskedett neki. Egy hosszú folyosóra jutott, aminek akét oldalán lovagi páncélok sorakoztak, a falakon pedig régimódi gyertyalámpák ontották halvány fényüket, az egész olyannak hatott, mintha visszarepült volna a középkorba. Sehol egy ajtó, csupán a folyosó vége veszett bele a sötétségbe, ahonnan nem lehetett tudni, merre vezet az út. Gerard kíváncsian elindult, tekintete el-elidőzött a falakon sorakozó festményeken, amelyek régi felmenőket ábrázolhattak. Lépéseinek hangját elnyelte a vastag vörös szőnyeg, amely az egész folyosón végigfutott.
Lassacskán elért oda, ahova a gyertyák fénye már nem jutott el. Megtorpant. Valahol távol, a folyosó végén, kékes fény kezdett derengeni, szétoszlatva a sötétséget. Hideg, mégis hívogató fényeség, amely lassan halványodni, távolodni kezdett. Gee-nek eszébe jutott, hogy erre tökéletes példa a "fény az alagút végén" elnevezés, bár kételkedett benne, hogy meghalt volna. Legyőzte a gondolataiba férkőző gyanús hangot, amely óva intette, és elindult a fény után, engedve a csábításnak, amelyet az sugárzott. Megszaporázta a lépteit, de a fényesség ugyanígy gyorsított. Azután hirtelen egy villanás kíséretében nyoma veszett, Gee pedig tanácstalanul nézett körül. Rövidesen rájött, hogy egy fordulónál áll. Balra nézett, látta a távolban a fényt, így rohanni kezdett felé. Úgy érezte, muszáj elérnie, akár az élete árán is.
A fényesség több folyosón és lépcsősoron átvezette, miközben körülötte a tárgyak, a falak mintha életre keltek volna. Mindenütt ksíérteties sikolyok, kétségbeesett, könyörgő szavak, elfúló zokogás hangja visszhangzott, mintha valaki egy ártatlan életéért könyörgött volna. A hang végtelenül ismerős volt a számára, de egyszerűen képtelen volt rájönni, miért. Olyan volt, mintha a falakból áradt volna, mindent körülvett, elárasztott. Időközben a titokzatos fényesség ereje egyre nőtt, lassan mindent betöltött az a kékes, csillogó anyag, amelyből időnként furcsa alakok rajzolódtak ki, mind közelebb kerülve Gerardhoz, akit teljesen összezavart a hangok és képek kavalkádja. Már azt sem érezte, rohan még, vagy megállt, nem érzett fáradtságot, sem egyéb mást.
Aztán a következő pillanatban erős rántást érzett, mintha elgáncsolták volna, és az eddigi futás lendületétől előrezuhant. Érezte, hogy a kezei falnak ütköznek, de a fal megmozdult, és ajtóként kinyílt előtte, ő pedig egyenesen a földre zuhant... egy hangos toccsanás kíséretében.
Ajtócsapódást hallott maga mögött, és hirtelen minden sötétbe borult körülötte. A hangok még mindig ott visszhangzottak, de egyre halkabban, tompábban, mintha távolodnának.
Szerencséjére nem esett nagyot, viszont érezte, hogy valami furcsa folyadék lepi el a padlót, ami sűrűbb, mint a víz. Föltápászkodott, és megvárta, amíg a szeme hozzászokik a sötétséghez. Lenézett, és a felismeréstől elakadt a lélegzete. Az egész helyiség abban a vörös folyadékban úszott, amely még a falakat is ellepte, ugyanúgy, mint abban a szobában, ahol 'felébredt'. Tekintete az egyik távoli sarokba tévedt, és azonnal meglátta, hogy honnan származhat a tömérdek mennyiségű vér egy része. Gerard akaratlanul is elindult felé, hajtotta a kíváncsiság, de aztán megtorpant - a földön fekvő alak egy nő volt. Sápadt arcán nyoma sem volt életnek, szürke szemei fénytelenül, élettelenül meredtek a semmibe. Fehér, majdhogynem ezüstös haját vércseppek tarkították, csakúgy, mint a ruháját. Egyik kezét görcsösen marokba szorította, ujjai egy gyűrött, fehér papírlapot tartottak fogságban.
Gee-nek olyan érzése támadt, mintha valahol már látta volna ezt a nőt, de fogalma sem volt, hol. Letérdelt, és szinte öntudatlanul cselekedve megpróbálta kiszabadítani a lapot ahideg ujjak közül. Meglepetésére rögtön sikerült, felemelte, és nagy gonddal széthajtogatta. A szívverése hirtelen a háromszorosára gyorsult föl, amikor felismerte az elegáns, dőlt betűket.
Lám, a madárka egyenesen berepült a kalitkába. S most nézd, mit tettél te...
Szemei lesiklottak a papírról, újra a nőre nézett, de akkor már nem ő feküdt ott - világos haja barna színt öltött, rövidebb lett, szemei szintúgy barnásszöld, fátyolos árnyalatot vettek föl, s az arca is teljesen átalakult. Kezében pedig ott szorongatta a fekete és fehér liliomokat.
Gerard-ba villámként csapott a felismerés, teste megrázkódott, és egyúttal olyan fájdalom töltötte el, amihez foghatót talán még soha nem érzett.
- Mikey... - suttogta halálra váltan. Valahol a távolban gúnyos kacaj harsant, de szinte meg sem hallotta, a félelemtől és a fájdalomtól dermedten nézte öccse mozdulatlan alakját. - Neeem!!! - fájdalmas kiáltás kíséretében felugrott, olyan lendülettel, hogy elbotlott, és majdnem hátraesett. Rémülten kapkodta a levegőt, és egyre csak hátrált a fal felé, de a szemét képtelen volt levenni róla.
A következő pillanatban ismét vakító fény töltött el mindent, aztán ugyanolyan váratlanul teljes sötétség támadt. Érezte, hogy zuhan, kiabálást hallott valahonnan messziről, valaki a nevén szólította...
Válaszolni akart, de egyszerűen nem találta a hangját.
- Gerard!! Gerard, térj magadhoz!
Sajnálom, kedves, vissza kell téged engedjelek... Aggódnak érted. Ne okozz csalódást.

Mintha egy másik világba lépett volna át, a kacaj, a hangok hirtelen megszűntek, helyüket egy kétségbeesett, aggódó hang váltotta föl.
- Gee!!! Hallasz? Gerard!
A fájdalom elmúlt, érezte, hogy a kemény padlón fekszik, és Frank elkeseredetten szólongatja.
- I... igen... - válaszolni akart, de csak egy halk nyöszörgésre tellett az erejéből. A szemeit hatalmas erőfeszítések árán kinyitotta, és Frank arcát látta meg maga fölé hajolni... vagy mégsem? Nem, az arc határozottan nem Frank-é volt.
Egy hideg, szürke szempár nézett rá aggodalmasan.