Senki sem volt fent emesén, úgyhogy ki is jelentkeztem. Igazából nem tudtam mit kezdeni magammal. Úgy döntöttem, hogy tévézek egy kicsit. És milyen jól döntöttem… Az egyik adón ment egy sorozat, amit igaz, hogy ritkán láttam, de nagyon szerettem, szóval örültem a fejemnek. De el is fáradtam aznap, és már a tudattól is lezsibbadtam, hogy el kell mennem a kórházba. Utáltam a kórházakat. Főleg amióta… Nem, nem azért, mert ott ismertem meg Geet! Hanem azért, mert olyan rossz volt úgy látni… Najó, nem tudom elmagyarázni. El tudnám, csak senki sem értené x.x
Az a lényeg, hogy ahhoz képest, hogy délután 4 óra volt, bealudtam…
Amikor felkeltem, olyan este 10 fele járt az idő. Éreztem, hogy most nagyon fent vagyok, szóval nem fogok tudni visszaaludni… Halk gitározást hallottam a másik szobából. Tehát Frank sem alszik… Akkor virrasszunk együtt!
Gyorsan átöltöztem pizsamába, és átkopogtam Frankhez. Hallottam, hogy azt mondja, ’’szabad’’, úgyhogy bementem. Az ágyán ült, és azt hiszem, aaa… Home-ot játszotta!
-Szia- mondta halkan. Szomorúnak tűnt.
-Mi… mi a baj?- kérdeztem, amikor leültem mellé.
-Semmi…
-Fraaank! Látom, hogy valami nyomja a pici szívecskédet.
Frank sóhajtott, és abbahagyta a gitározást. Amikor megszólalt, nem nézett rám; a padló valahogy érdekesebb volt számára.
-Csak… csak úgy látom, hogy nem vagy boldog. Ha szeretnél, nyugodtan hazamehetsz, nem sértődök meg, és nem tartalak vissza, és…
-Frank, te akkora egy hülye vagy! Miért akarnék hazamenni? Miért ne lennék boldog? Istenem, sosem fogok tudni kiigazodni rajtad. De hidd el, még életemben nem voltam olyan boldog, mint itt, és most.
Frank halványan elmosolyodott. De pár pillanaton belül eltűnt a mosoly az arcáról, és újra komoly lett. Belenézett a szemeimbe.
-Lil, én…
Már szinte kimondtam, hogy én is, amikor...
Az a kurva telefon! Az a kurva, kibaszott telefon!
-Igen?- szólt bele a kagylóba Frank.- Ááh, szia anyu… Igen, minden rendben. Igen, itt van. Igen, jól érzi magát. Nem, még nem nyírtam ki… Najó, vicc volt, vicc volt! Majd ma éjjel. Oké, tényleg befejeztem. Veled mi van?
Én csak halkan nevetgéltem, mert nem hagyott nyugodni az a félmondat, hogy ’’Lil, én…”
Mire letette a telefont, már véresre rágtam a bőrt a körmeim körül (ha ideges vagyok, mindig ott rágom), és alig bírtam kivárni, amíg újra leült mellém.
-Mit szerettél volna mondani?- kérdeztem remegve az izgalomtól.
-Annyit, hogy…*mélylevegő* örülök, hogy örülsz.
Kicsit fájt. Oké, nagyon fájt. Már totál beleéltem magam, hogy végre kimondja, hogy szeret, és én is hogy én is, és… De megint túl messzire mentem. Megint mindent elterveztem előre, és megint mindennek az ellenkezője jött össze. De láttam valami olyasmit Franken, hogy nem ez az igazság, csak ő is fél… Fél, hogy ha megmondja, én megutálom, és vége lesz a barátságunknak. Mert én is ettől féltem. De már megint képzelődtem, és terveztem, amit nekem nem szabad… Annyira a nyelvemen volt, hogy kimondjam, annyira akartam, aznap már másodszorra, de nem, egyszerűen nem… Olyan mértékben utálom magam…
Frank fürkésző tekintettel nézett rám.
-Minden rendben?
Nem biztos, de változtatni kéne szerintem az arckifejezésemen… Végülis nem arról áradoztam az előbb, hogy mennyire boldog vagyok? De. De hazudtam. Kurvára nem voltam boldog. Egész nap egy házban voltam Frankkel, a pasival, akit szerettem. És nem lehetett az enyém. Illetve…
-Nincs. Frank, én nagyon beléd estem.