Ekkor történt, hogy végérvényesen, totálisan kiakadtam. Minden feszültség, ami eddig gyűlt bennem, minden visszafojtott indulat, amit az elmúlt egy hétben visszafogtam, most kitörni készülő vulkánként szorította a mellkasomat. Úgy érzetem, ha nem adom ki magamból, akkor belül fog felrobbanni, és annak nem lesz jó vége. Vettem egy nagy levegőt, és hangszálaimat nem kímélve nagyanyámra zúdítottam minden indulatom.
- Mégis mi a faszt képzelsz te magadról, ki vagy te? Valami istennek képzeled magad, hogy a te döntésedtől függ mások élete? Idejössz, és elvárod, hogy minden a te elképzelésed szerint történjen? Hát vedd tudomásul, hogy nincs minden úgy, ahogy azt te elgondolod.
Gerard közbe akart szólni, de egy legyintéssel jeleztem neki, hogy most hagyjon beszélni. Lehet, hogy ez az egész a visszájára fog elsülni, de legalább elmondom a véleményemet. Ennél rosszabb már úgysem lehet, mert én nem csinálom tovább ezt a színjátékon, az tuti!
Gee ijedten nézett indulattól vörösödő fejemre, de végül mégsem szólalt meg, viszont azt elérte, hogy egy fokkal halkabban folytassam.
- Ha tényleg szeretsz engem, ha komolyan érdekel, hogy mi van velem, és azt akarod ami nekem a legjobb, akkor békén hagysz, hogy itt élhessem az életemet. Gerardnál jobb apát el sem lehetne képzelni. Nem, nem azért mert mindent megkapok tőle, hanem azért, mert ha szükségem van rá mindig mellettem van, kiáll értem. Nem veti a szememre a hibáimat, hanem segít átlépnem rajtuk. Rengeteget tanultam tőle az emberségről, és mások elfogadásáról, bármilyen beállítottságú legyen is az illető. Ez az életben többet ér, mint bármilyen szigorú magániskola, mert a szeretetről szól, nem pedig a fegyelmezésről. És igen, néha hibát követek el, és néha biztosan ő is, de ettől olyan emberi az egész. Senki sem tökéletes, mindenki hibázik néha, és ezt el kell fogadnunk! Én ezt tanultam meg mellette, és büszke vagyok rá, hogy a lánya lehetek.
Kifogytam a szuszból. Ahogy jöttek belőlem a szavak, úgy oldódott mellkasomban a nyomás, és szép fokozatosan lecsillapodtam.
Monológom befejeztével leültem, és vártam Barbara reakcióját.
Nagyanyám még mindig kifejezéstelen arccal bámult rám. Nem látszott rajta sem meghatottság, sem harag, egyszerűen semmi, csak a megszokott, egyhangú nyugalom.
- Ennyi volt a mondandód? - kérdezte végül, teljesen nyugodt hangon.
- Igen. - válaszoltam szemlesütve, csöndesen.
- Nos, akkor rendben. Most had ne mondjak semmit az ilyen viselkedésre, amit előadtál az imént. Visszamegyek a szállodába...
- Barbara, mi lenne, ha itt aludna? - vágott közbe hirtelen Donna. - Elég késő van már.
Nagyanyám az órára nézett, és mikor meglátta hány óra, megdöbbent.
- Valóban nagyon elrepült az idő. Nos, nem bánom. Holnap majd megbeszéljük a továbbiakat.
Donna elment előkészíteni a vendégszobát, mi meg hármasban maradtunk Geevel és Frankel.
- Hülyeséget csináltam, ugye? - kérdeztem szemlesütve.
Gerard nem szól egy szót sem, csak az asztalt bámulta. Talán már az járt a fejében, mi lesz nélkülem.
- Hát nem épp a megfelelő módszert választottad. - válaszolt helyette Frank, és az asztal fölött megfogta a kezemet. - De legalább kiadtad a mérgedet.
Igen! Kiadtam a mérgemet! Az már biztos, de lehet, hogy mérgemmel együtt kiadtam a lehetőséget egy normális életre is.
- Azt hiszem nekem is ideje mennem. - állt fel Frankie az asztaltól. Még utoljára bíztatón rám mosolygott, hangosan elköszönt mindenkitől, és lassan becsukta maga mögött az ajtót.
Ketten maradtunk Geevel.
- Most haragszol? - kérdeztem, mert Gerard még mindig az asztalra bámult.
Úgy nézett fel hirtelen, mintha álomból ébredne. Megrázta a fejét, és erőltetett mosolyra húzta a száját, majd intett, hogy menjek közelebb.
Elé álltam, és az ölébe húzott. Ráborultam a vállára és kibuggyantak eddig sikeresen visszatartott könnyeim.
- Én... nem akartam így beszélni, csak.... valahogy kijött. - sírtam a vállába, amitől a pólója pillanatok alatt átnedvesedett.
- Semmi baj, nem haragszom. - suttogta kedvesen a fülembe. Olyan volt a hangja, mint ő is sírással küszködne. - Csak... azon gondolkodtam, amiket mondtál rólam. Tényleg.... komolyan gondolod, hogy én....
- Igen! - vágtam rá rögtön határozottan. - Minden amit mondtam a szívemből jött, és őszinte volt.
Gee erősen magához szorított e szavak hallatán. Éreztem, hogy szaporán veszi a levegőt, néha megrázkódik, és nyakamon mintha valami nedves folyt volna végig.
Nem akartam ránézni, nem akartam leleplezni, hogy sír. Tudtam, hogy engem sirat, mert biztos volt benne velem együtt, hogy ezek után Barbara el akar majd vinni innen.
- Én is... sokat tanultam tőled. - szólalt meg végül, mikor remegése csillapodott. - Megtanultam mi az a felelősség, és hogy az embernek néha vissza kell fognia magát mások érdekében. És... azt is megtudtam, hogy... alkalmatlan vagyok a főzésre. - nevette el magát végül.
- Nem akarok elmenni innen. Szeretlek, szeretem Linnt, Frankiet, Donnát, Donaldot, az egész bandát. Még a kibaszott, hülye osztálytársaimat is!
- Én is nagyon szeretlek Amy. Úgy érzem többet tanultam az életről ez alatt a pár hónap alatt, mint egész eddigi életemben. Én sem akarlak elveszíteni.
Így ültünk némán, összeölelkezve. Nem kellettek már szavak, hisz mindketten tudtuk mit érez a másik.
Ekkor az ajtó felől mocorgást halottam, majd odanézve Barbara elsuhanó ruháját pillantottam meg. Nem tudom mennyi ideje állhatott az ajtóban, és hogy mit hallott a beszélgetésünkből. Csak remélni tudtam, hogy ezek uán átgondolja a dolgokat.

Reggel együtt reggeliztünk öten. Ott volt Gee, Donna, Donald, Barbara és persze én.
Nagyanyám szúrós szemekkel nézett rám. Nyilván azt csodálta, hogy milyen vörösek a szemeim.
Mikor belenézetem ébredés után a tükörbe magam is elszörnyülködtem, de nem érdekelt, hogy meglátja-e más. Éjjel sokat sírtam, és nem akartam eltitkolni. Had tudja csak meg, hogy milyen fájdalmat okozott nekem!
- Nos, - kezdte Barbara, és mikor megszólalt minden szempár rá szegeződött, az asztalnál szinte vágni lehetett a feszültséget. - sokat gondolkodtam éjszaka. - itt jelentőségteljesen rám és Gerardra nézett. - Rájöttem, hogy.... Amynek... jó helye van itt.
Erre a kijelentésre mindenki egyszerre engedte ki az addig benntartott levegőt, és ettől egy hatalmas sóhajnak hallatszott a sok kicsit.
- Talán túlságosan elfogult voltam a nevelési módszereket tekintve. - folytatta Barbara. - De mentségemül szolgáljon, hogy én csak Amy javát akartam. De már látom, hogy szerető család veszi körül, és ez többet ér a szigornál.
Barbara most hatalmasra nőtt a szememben. Ismertem őt elég jól, és azt is tudtam, hogy ezt kimondani hatalmas tett volt tőle.
Felálltam a helyemről, odamentem hozzá, és melegen megöleltem.
- Köszönöm mama! - mondtam teljes szívemből, és megint folytak a könnyeim, de most már örömömben. - El sem tudod képzelni mennyit jelent ez nekem!
Barbara zavarba jött hirtelen érzelemkitörésemtől, de végül sután visszaölelt.
- De igen, most már tudom. - felelte elcsukló hangon, és finoman eltolt magától. - Köszönöm a vendéglátást, azt hiszem most elmegyek. És ha megengeded, szülinapodra majd eljövünk nagyapáddal. - mondta végül mosolyogva.