6.rész - Feszültség
2009.01.08. 17:11
Van, amikor az ember úgy érzi, semmit sem ért abból, ami körülötte zajlik. Össze van zavarodva, néha még azt sem tudja, tulajdonképpen hol a helye. Nem számíthat senkire, mindenki hátat fordított neki, akiben egykor bízott, így egyedül maradt a sötét, veszélyes, zsákutcákkal teli labirintusban, amelyből a kijárat módjának létezését egyre inkább kétségbe vonja. Viszont nem tehet mást, sodródik a hullámmal, akarva akaratlanul is engedve, hogy a sors irányítsa az életét... és valaki más.
Pont így érzett Gerard is, miközben az ablak előtt állva kémlelte az utca délelőtti nyüzsgését, amely egyáltalán nem volt nyüzsgésnek nevezhető, hiszen alig járt egy-két lélek arrafelé. Mégis, mintha valami gyülekezett volna a levegőben, valami láthatatlan, alig tapintható feszültség.
Valami készülődik.
Hirtelen újra elfogta az a furcsa érzés, mintha valaki állna mögötte. Olyan gyorsan fordult meg, hogy még ő maga is meglepődött rajta. Természetesen, semmi szabad szemmel látható nem volt ott.
- Már megint képzelődsz.. - morogta az orra alatt, és lehülyézte magát. A következő pillanatban ismét összerezzent, ugyanis megszólalt a telefonja a nappaliban. Gondolkodás nélkül elindult kifelé, de váratlanul furcsa reccsenést hallott a talpa alatt. Megállt, lenézett, és elkerekedtek a szemei. Két, fehér és fekete színben pompázó, csokorba kötött liliom feküdt a padlón. Lehajolt, és fölemelte a csokrot, amihez egy fekete boríték volt erősítve. Pár másodpercig értetlenül bámult a kezében tartott virágokra, aztán győzött benne a kíváncsiság, és feltépte a borítékot. Széthajtogatta a benne rejlő levelet, amelyen egy rövid felirat díszelgett.
Ez még csak a kezdet, kedvesem.
Szemei hosszasan kutatták a hosszúkás, dőlt betűket, de képtelen volt megérteni a jelentésüket. Mit akar ez jelenteni? Hogyhogy a kezdet? Mégis, minek a kezdete?
Hirtelen, akár egy villámcsapás, éles fájdalom hasított a tagjaiba, és egy kép jelent meg lelki szemei előtt. Egy sötét, csuklyás alak ül az asztalnál, kezében madártollas penna, amelyet a keze mellett fekvő tubusba márt, majd egy rövid mondatot ír az előtte fekvő pergamenre. A kép egy pillanat múlva szertefoszlott, akár a pára a hideg, téli levegőben. Gerard arra eszmélt, hogy a földön térdel, és még mindig a levelet szorongatja a kezében. Nem tudta mire vélni a dolgot. Aztán a telefoncsörgés, amelyről eddig megfeledkezett, magához térítette. Gyorsan félretette a virágokat a közeli éjjeliszekrényre, és kiment a nappaliba a hang után.
Mire megtalálta a mobilját, az elhallgatott.
3 nem fogadott hívás - Frank
Egy üzenet is várt rá, szintén Frank-től.
"hey, idegen! elraboltak a földönkívüliek, hogy ilyen hirtelen eltűnsz az ősök házából? ha már így rádjött a költözhetnék, átugorhatnál egy kicsit hozzánk! xo frankie"
Gerard döbbenten futotta át tekintetével a rövid üzenetet újra meg újra. A levélről és a virágokról teljesen megfeledkezett. Akaratlanul is düh lobbant fel benne Frank iránt. Hogy képes a tegnap történtek után ilyet írni neki?! Még teljes nyugalommal áthívogatja magához, mintha semmi sem történt volna! Semmi jelét nem mutatja annak, hogy bánná, amit előző nap mondott. Valami itt nem stimmel. Gerard mélyet sóhajtott, majd egy gombnyomással kitörölte az üzenetet. Először esze ágában nem volt átmenni, de aztán eszébe jutott, hogy csak nem olyan bunkó, hogy nem is reagál az sms-re... Bár ahhoz képest, ahogy Frank-ék viselkedtek tegnap, még az sem számítana bunkóságnak, ha magasról tenne rá, mi van velük. Igen, ezt fogja tenni. Nem érdekli, csináljanak, amit akarnak.
Nem sokkal később azonban már az ajtó előtt állt, indulásra készen, bár kissé vonakodva. Igazából fogalma sem volt, miért megy el, szíve szerint otthon ülne egész nap, az önsajnálatába merülve. De valami mégis arra késztette, hogy ellenszegüljön. Muszáj elmennie. Nem tudta, milyen okból, de abban biztos volt, hogy muszáj.
Amikor már Frank háza felé tartott, még mindig úgy érezte, valami húzza arrafelé. Továbbra is ott lebegett a levegőben az a láthatatlan erő, amit nem tudott megfejteni.
Biztos, hogy jó irányba tartasz?
Hirtelen megtorpant. Hátranézett, de az egész utcán egy árva lélek sem járt rajta kívül. Zavartan pásztázta körül az utat a tekintetével, megesküdött volna, hogy valaki követi, de úgy látszik, csak hallucinált. Ismét. Visszafordult, és továbbment, azonban rövidesen újra meghallotta. Halk, óvatos léptek hangja, tőle nem is olyan messze.
"Nem vagy normális! Az égvilágon senki sincs itt, csak a te hülye képzeleted!", szidta magát, de a léptek egyre közeledtek. Átfutott az agyán, hogy talán gyorsítania kéne, aztán ugyanolyan gyorsan el is hessegette a gondolatot. Hátrapillantott a válla fölött, és ahogy sejtette, az utca üres volt. Gondolatban jó erősen magába rúgott, és folytatta útját, miközben megpróbált nem törődni a hanggal.
Ám ahogy befordult a sarkon, hallotta, hogy már közvetlenül mögötte megy. Hallotta a szuszogását, a lépéseit, érezte a jelenlétét.
Miért menekülsz, kedvesem?
Kétségtelenül világossá vált számára, hogy valami követi.
|