Órákig csak feküdtem és álmodoztam miközben pontosan tudtam, hogy ezt nem szabadna! De mit csináljak, ha egyszer az érzéseimet nem tudom irányítani? Elképzelem, hogy Gerard mit szólna hozzá, ha közölném, hogy szerelmes vagyok Frankiebe. Lehet, hogy bevennének? Na jó, ez hülyeség!!!

Másnap, Gee minden tiltakozása ellenére el akartam menni suliba, pedig erősen győzködött, hogy maradjak pár napot otthon, de már így is annyit hiányoztam, hogy nehéz lesz majd bepótolni.
Lent ültünk a reggelinél, és beszélgetünk.
- Amy, jobban vagy? - kérdezte Gerard, mire Donna azonnal felkapta a fejét.
- Volt valami baj? - nézett rám ijedten.
Na tessék, most még valaki aki aggódni fog értem.
- Nem, semmi! - próbáltam kitérni a válasz elől, de Gee nem hagyta.
- Amynek rémálmai vannak. - jelentette ki úgy, mintha azt közölte volna, hogy halálos beteg vagyok, és már az utolsókat rúgom.
- A tűz? - szállt be a beszélgetésbe Linn is.
Gee csak bólogatott. Egyikük sem nézett rám, ők hárman megbeszélték, hogy én milyen állapotban vagyok, mintha én ott sem lettem volna úgy tanakodtak a fejem fölött.
-Talán el kellene vinni... - jött az ötlet Gerardtól, jó pár perces eszmecsere után, hogy mit is csináljanak velem
- Héé, én is itt vagyok ám! - csattantam fel dühösen, mert már elegem lett, hogy kihagynak a társalgásból. - Talán nekem is lehetne némi beleszólásom!
Mindhárman rám meredtek, mintha csak most vették volna észre, hogy mellettük ülök.
- Mi csak jót akarunk neked Amy! - mosolygott rám Donna, olyan tipikus "Nyugszik a beteg!" mosollyal.
Kezdett nagyon elegem lenni belőle, hogy úgy kezelnek, mint egy komplett idiótát. Viszont ha most elkezdek hisztizni azt mondják majd, hogy ugye mennyire kivan szegény! Patt helyzet!
Úgy éreztem itt az ideje, hogy végre kiadjam magamból mélyenszántó gondolataimat, és közöljem velük, hogy szálljanak már le rólam!
- TUuom, hogy jót akartok! - kezdtem bele. - És köszönöm, de higgyétek el, hogy nincs az ég világon semmi bajom sincs. Jól vagyok, tényleg, nincs szükségem orvosi, meg egyéb segítségre, és ha valami gond lesz szólok.
- De... - kezdett volna bele Donna, ám gyorsan leállítottam.
- Nincs semmi de! Az egyetlen bajom, hogy ennyire el vagytok foglalva velem. Köszönöm, de én ebből nem kérek!
Felálltam az asztaltól, és visszamentem a szobámba a holmimért.
Gerard persze azonnal utánam jött.
- Ez biztos? - kérdezte, mikor megállt az ajtóban, megakadályozva ezzel, hogy kimehessek.
- Igen! - kiabáltam kicsit erélyesebben, mint akartam, és nekinyomtam magam, hogy arrébb lökjem, de ő nem engedett.
- Azt hiszed ezek után hagyom, hogy meglógj? - kérdezte komolyan, és megfogta a vállaim, hogy visszatessékeljen a szobába.
Most gurultam be igazán! Ha én egyszer el akarok menni, akkor nincs az a Gerard Way aki megakadályoz ebben.
Úgy tettem, mintha visszamennék, ő is eljött az ajtóból, és mikor megfelelő távolságra került tőle, futásnak eredtem, és már kint is voltam, majd pillanatokon belül az utcán találtam magam.
Kicsit lelkifurdalásom volt, amiért így otthagytam, hiszen tudtam, hogy csak jót akar nekem, mégis annyira berágtam hirtelen, hogy úgy éreztem szabadulnom kell onnan.

Egész délelőtt Frank járt a fejemben, a reggeli kis incidenst már el is felejtettem.
Az órákon alig tudtam koncentrálni, ha kérdeztek valamit azt sem tudtam hol vagyok. Kész csoda, hogy megúsztam ezt a napot rossz jegy, vagy intő nélkül. Úgy látszik a tanárok is tolerálták szegény, szerencsétlen, tűzvészen átesett kislány viselkedését, csak nekem már nagyon elegem volt ebből a babusgatásból.

Suli után első utam Frankiehez vezetett a kórházba. Semmi kedvem nem volt hazamenni, megint hallgatni a szentbeszédet.
Óvatosan nyitottam be a kórházi szobába, nehogy összefussak valami ismerőssel, de szerencsére senkit nem találtam ott.
Beosontam, és leültem az ágy mellé.
Frankie éppen aludt. Kicsit oldalra billent fejjel, nyitott szájjal húzta a lóbőrt, még icipicit horkolt is hozzá.
Annyira, de annyira édes volt, hogy egyszerűen nem tudtam neki ellenállni. Fölé hajoltam, néztem néhány pillanatig, majd megpusziltam a száját.
Nem reagált, így felbátorodva mélyítettem a puszit, és egy szabályos csók lett belőle. Az én szerelmes csókom.
Arra riadtam, hogy valaki megköszörüli a torkát a fürdőszobaajtóban.
Azonnal felkaptam, a fejem, és Gerard fagyos tekintetével találtam szemben magam.
- Azt hiszem nem ártana kicsit beszélgetnünk. - mondta túlságosan is nyugodtan. Olyan vészjóslóan nyugodtan.
Lesütöttem a szemem, nem szóltam semmit. Tudtam, hogy most lebuktam, ezt nem lehet kimagyarázni semmivel, túlságosan egyértelmű a helyzet.
Gee intett, hogy kövessem. Kimentünk a szobából, kerestünk egy nyugodtnak tűnő zugot, hogy beszélgethessünk.
- Miért nem mondtad? - kérdezte Gerard még mindig nyugodtan, pedig azt hittem, hogy minimum megtép, vagy lekurváz, vagy felpofoz, vagy mittomén. De nem így történt. Sőt, úgy tűnt egyáltalán nem haragszik rám, inkább valamiféle sajnálatot fedeztem fel a tekintetében.
Megvontam a vállam. Szégyelltem magam. Azért is, mert beleszerettem a pasijába, meg azért is, mert annyira bunkó voltam vele, pedig ő nagyon rendes velem mindig, még most is.
Megfogta az államat, és fölemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek, de nem durván, csak finoman.
- Amy, válaszolj kérlek!
- Én... - nyögtem, miközben legördültek az első könnycseppek az arcomon. - ... nem tudtam hogy mondhatnám el. Szeretem őt, érted?
Most már rendesen sírtam. Gee magához szorított, és a hátamat simogatta. Egyáltalán nem erre számítottam egy féltékeny szeretőtől.
- Dehogy szereted! - mondta kedvesen nevetve, olyan atyáskodó hangnemben. - Tudom, hogy Frankie könnyen levesz bárkit a lábáról a kedvességével, meg a humorával, de ez még nem szerelem.
- De... - próbáltam tiltakozni.
Gerard kicsit eltolt magától, és a szemembe nézve magyarázott tovább.
- Amy, neked szükséged volt valakire, akire felnézhetsz. Ez a tűz nem úgy jött ki rajtad, ahogy szokott. Aggódtál Frankieért, segítettél neki, és nem tudtad még feldolgozni a eseményeket, hiába is állítod azt, hogy igen, ezért egy olyan érzésbe menekültél, ami nem valós. Én vagyok a hibás, hogy nem vettem észre előbb.
Megint magához szorított, és én egyre inkább éreztem, hogy igaza lehet. Ahogy ott feküdt Frankie a házban akkor este... kis túlzással tőlem függött az élete.
- Ne haragudj! - szorítottam magamhoz azt az embert, aki nekem a világon mindennél többet jelentett most már. Többet mint egy barát, többet, mit egy apa, nem is tudom mit lehetne erre mondani, a megmentőm volt ő, az, aki mindig tudja mi bajom, és ott áll mellettem mindig.
Igen ez ő! Az apám! Gerard Way!