Fogalma sem volt, mennyi ideje ülhetett ott a temetőben. Az idő egyre hűvösebb lett, s ő vacogni kezdett az átázott ruháiban. Kénytelen volt felállni, és elszakadni a sírtól.
- Viszlát - suttogta halkan, majd újra elindult a jól ismert úton. Mire a vaskapuhoz ért, már tudta, hova fog menni. Haza semmiképp sem... Legalábbis a szüleihez nem, ahová Mikey halála után költözött vissza. Így hát elindult a másik irányba, a saját lakása felé. Lépteinek hangja elnyelődött a kihalt utca csöndjében, s az éj sötétjét egyetlen lámpa fénye sem törte meg, de fel sem tűnt neki, annyira elmerült a saját világában.
A gondolatai újra Frank-ék, és a 'veszekedés' felé kalandoztak. Még mindig ugyanolyan élénken élt benne minden egyes szavuk, mint abban a pillanatban, amikor kimondták. Egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy miért viselkednek így. Mintha nem is vettek volna tudomást arról, hogy mennyire megváltozott minden. Minden gond nélkül átléptek a történteken, és úgy akarják folytatni az életüket, ahogy azelőtt tették.
Olyan, mintha elfelejtették volna, hogy valaha még volt valaki köztük.
Nem éreznek hiányt, nem éreznek fájdalmat. Nem érzik, hogy ők maguk is kevesebbek lettek eggyel. Nem érzik a gyászt, szinte tudomást sem vesznek róla, pedig ott lebeg körülöttük, eloszlathatatlan ködként. Nem figyelnek rá. Nem is érdekli őket.
Még fájdalmasabb volt a tény, hogy ők valaha egészen másak voltak. Négy olyan barát, akikre mindig számítani lehetett, akik ha kell, egész éjszaka ott maradtak melletted, ha arra volt szükséged, hogy beszélhess valakivel. Olyan barátok, akik vele együtt örültek, és veled együtt sírtak, nem ismerve az önzőséget és hiúságot. Olyan barátok, akik készek voltak az életüket kockára tenni érted.
Együtt voltak, együtt zenéltek, együtt éltek át rengeteg mindent... Most mégis olyan, mintha az egy másik élet, egy másik dimenzió lett volna. Felbomlott az a szoros, látszólag mindent kiálló kötelék, amely eddig összetartotta őket, és egy olyan mély szakadék keletkezett közöttük, amelyet akárhogy is próbálnának, nem tudnának áthidalni. Menthetetlenül lezuhannának a mélybe.
Gerard hirtelen arra eszmélt, hogy már a bejárati ajtó előtt ál. Előhalászta a zsebéből a kulcsot, amelyet mindig magánál tartott, de aztán leeresztette a kezét. Pár pillanatnyi vívódás után mégis elfordította a zárban, és belépett. Bent sötétség fogadta, alig látott valamit, de nem akart villanyt kapcsolni. Úgy érezte, ezzel megzavarná a ház békéjét.
Nagyon furcsa volt újra ott lenni. Furcsa, és egyben szívszorító is. Azóta nem járt itt, mióta Mikey elment, s mintha a ház a vele kapcsolatos emlékeket magában tartotta volna, arra várva, mikor tárhatja gazdája elé. Minden olyan vidámnak, barátságosnak tűnt, még a sötétben is. Semmi sem változott azóta, mióta utoljára kilépett azon az ajtón, az emlékei egy részét itt hagyva. Most azonban a múlt kísértete egyszerre, sűrű hullámként árasztotta el, esélyt sem hagyva arra, hogy levegőhöz jusson. Eszébe jutott a nap, amikor elindult Mikey-hoz, hogy megünnepeljék a születésnapját, az a végzetes nap, ami az egész életét megváltoztatta... Ott történt valami, amit sohasem fog megbocsátani magának. Megborzongott, ahogy újra a fülében hallotta a halk, rekedtes suttogást, amely akkor teljesen az uralma alá hajtotta.
Tudom, hogy ezt akarod. Sohasem szeretted őt igazán. Vágysz rá, szinte kívánod, hogy kioltsd az életét, hogy halld az utolsó gyenge sikolyát, lásd, ahogy kihúnyik a fény a szeméből... érezni akarod, ahogy kiszáll az erő a testéből... Látni akarod vérének minden egyes forró cseppjét, igen, nagyon szeretnéd látni... érezni, ahogy végigfolyik a bőrödön... gyönyörű lenne, igaz? Ne foglalkozz semmi mással, csak azzal, amire vágysz... és te erre vágysz, csakis erre... meg akarod ölni őt... ne halgass az eszedre, ő most hamis tanácsadó! Rám kell hallgatnod... hidd el, sokkal jobb lesz így! Meg fogsz könnyebbülni, hogy megtetted; csak tedd meg... öld meg őt!
- Nem!!! - egy kétségbeesett kiáltás rángatta vissza a valóságba. A saját kiáltása. Nem akarta tovább hallgatni, nem akarta újra átélni azokat a szörnyű perceket. Megrázta a fejét, el akarta űzni a hangot, de az szinte teljesen befurakodott az elméjébe, szoros indáival körülfonta és gúzsba kötözte a gondolatait. Még az erejét is kiszívta, teljesen elgyengült, nekidőlt a falnak, és lassan lecsúszott mellette. Karjaival megtámasztotta magát, mélyeket lélegzett, és próbált nem törődni a lelki szemei elé tolakodó emlékképpel, de sikertelenül. Újra látta maga előtt, ahogy a fény egy pillanatra megcsillan a kezében tartott pisztolyon, ő pedig hiába küzd, nem tudja eldobni, képtelen ellenállni a megtévesztő kísértésnek.
Úgy van. Most indulj. Tudod, merre van... engedd közel magadhoz, szülinapi ajándékot így illik átadni...!
- Nem fogom megölni! Nem vagyok gyilkos!
Ó, dehogynem... csak még nem tudsz róla, kedvesem. Rengeteg meber életét ki fogod még oltani, nem is sejtenéd, mire vagy képes.
- Miért csinálod ezt? Miért nem hagysz békén?!
Hogy miért? Mert tudom, ki vagy... jobban ismerlek, mint hinnéd. Most pedig menj, és öld meg őt!
- Nem megyek!
Pedig fogsz... amint közel kerül hozzád, eljön a te időd... Ha nem te mész, majd ő jön!
- Nem!!! - hallotta a saját lépetinek dübörgését a lépcsőfokokon, maga előtt látta, ahogy felrántja az emeleti szoba ajtaját, menedéket keresve az ördögi hang elől.
Esélytelen, úgyis megtalál...
Gerard kétségbeesve próbált kiszabadulni az emlék fogságából, de a kép, akár egy látomás, továbbra is ott lebegett a szemei előtt. A fájdalom újra borzasztó erővel hasított belé, teste görcsbe rándult, fejét hátravetette, arcán maró könnycseppek gördültek le, mint megannyi csillogó kristály.
- Elég... hagyd abba... - suttogta reszketve.
Nem, még nincs vége...
Léptek hangja, és egy ismerős, aggódó hang:
- Gerard...?
- Ne! Mikey!!
Az emlék olyan hirtelen, ahogy jött, szertefoszlott, akár egy buborék. Gerard még mindig ott ült a falnál, és egész testében remegett. Szinte érezte ujjai között a kilincs fém tapintását, hallotta a démoni suttogást. Leírhatatlan megkönnyebbülés árasztotta el, amikor a "látomás" elmúlt. Még mindig kapkodta a levegőt, úgy érezte, mintha valaki fojtogatná. Térdeit felhúzta maga előtt, a karjaival átkulcsolta őket, és ráhajtotta a fejét. Nyugtalanul ringatózott előre-hátra, mintha ezzel elvonhatná a figyelmét minden másról.
- Miért nem hagysz végre békén? - nyöszörögte. - Megtettem, amit akartál... Miért kínzol tovább?! - válaszra azonban már hiába várt.
Megpróbált rendet tenni kusza gondolatai között. Csak egy emlék, gondolta. Már nem bánthat.
Hosszú percekig ismételgette magában, amíg sikerült kissé megnyugodnia, és ténylegesen elhinnie. De a fájdalom, amit érzett, nem múlt el.
A veszteség, amit érzett, sem múlt el.