Megértés és törődés. Ezeket az érzelmeket tükrözték Ray, Frank és Bob arcai. Üres érzelmeket, mondanivaló nélkül. Nem is lehetett volna mondanivalójuk, hiszen az egész csupán egy gondosan kirészletezett álarc volt, amely mögött nem maradt másnak hely, csupán a szánalomnak. Gerard nem értette, miért viselkednek így, miért tettetik azt, hogy minden rendben van. Bár nem volt igaza, nem gyűlölték, viszont ez talán százszor is rosszabb volt annál. Az egyetlen dolog, amivel a történtekre utaltak, az csupán annyi volt, hogy tapintatosan próbálták kifaggatni, "hogy van", és sokszor emlegették, milyen jó újra látni őt, még ha csak árnyéka is önmagának... teljesen összezavarodott. Mióta az történt, úgy érezte, lényének egyik felét elvesztette, és félemberként képtelen rátalálni önmagára, már nem is hitt benne, hogy az, aki egykor volt. Már a többiek sem azok, csak idegenek. Idegenek, akikkel egykor voltak közös élményeik, közös tapasztalataik, de ez már a múlté. A múltat pedig, akárhogy is próbálkoztak, nem tudták visszahozni.
Bob, Ray és Frank teljes nyugalommal cseverésztek, amibe Gerardnak is muszáj volt néha-néha bekapcsolódnia, pedig egyáltalán nem akaródzott neki. Annyira régen vett részt ilyesmiben, már szinte el is felejtette, milyen az, amikor másokkal kell kapcsolatot teremtenie úgy, hogy közben a lelke romokban hever. Vagy talán csak túl sok minden történt azóta. Egy ideig, ha nehezen is, elviselte a dolgot, de egy idő elteltével fura érzés kerítette a hatalmába. Egy érzés, amelyet nem tudott megmagyarázni, nem tudta hova tenni. Körülvette és fojtogatta, szinte pánikérzetet keltett benne, teljesen a hatalma alá került. Megrémült. Futólag Ray-re pillantott, aki épp Bobbal vitatkozott valami teljesen jelentéktelen dolgon, s a tekintetük egy pillanatra találkozott. Megborzongott, s gyorsan másfelé nézett, gyűlölte az ilyesfajta érintkezést. A vonalak elmosódtak a szemei előtt, és erős szédülés fogta el. Kissé előre dőlt, fejét lehajtotta, hogy még véletlenül se lássák, de Frank észrevette, hogy valami nincs rendben.
- Gee, jól vagy? - tudakolta. Abban a pillanatban éles csöngés hasított a levegőbe, az előszoba felől. Gerard összerezzent a hangra.
- P... persze, minden rendben - motyogta, majd felpattant, és ahogy a lábaitól telt, kisietett a fülsértő hang felé. Hallotta, hogy Frank utánaszól, de nem értette, mit mondott, és ha őszinte akart lenni magához, nem is érdekelte különösebben. Megállt, és körülnézett az előszobában, azonban a mobilja addigra elhallgatott. Már éppen elkezdte volna keresni, amikor megakadt a tekintete valamin, ami teljesen elvonta a figyelmét az eredeti céljától... a komódon, egy bekeretezett fényképen.
A gyomra figyelmeztetően görcsbe rándult, érezte, hogy valami nagyon nagyon nincs rendben. Lassan közelebb lépett, a kép felé nyúlt, majd ujjait az ezüstös kerethez érintette. Felszisszent, és elkapta a kezét - az ujján mély vágás éktelenkedett, széleit nem lehetett látni a vértől, amely egészen a tenyeréig lefolyt. Azonban ez most a legkevésbé sem tudta érdekelni, még a fájdalmat sem érezte. Ismét a képre nézett. Nem hitt a szemének. Még egy próbát tett, most a másik kezével próbálta "megközelíteni", és ezúttal sikerült is. A kezébe vette, nagyokat nyelt, hiábavalóan próbálta elhitetni magával, hogy csak a képzelete szórakozik vele, mint oly sokszor mostanában.
A képen négy alak szerepelt, egymást átkarolva, arcukon boldog mosollyal néztek a kamerába. Szeretet sugárzott róluk, őszinte szeretet. Gerard felismerte benne magukat; ő volt az, Frank, Bob és Ray. De valami nem stimmelt. A kép szélén, a mellette lévő hely üres volt, mintha valakinek még állnia kellett volna ott. Valaki hiányzott a képről.
Gee idegesen kapkodta a levegőt, amely hirtelen mintha jegessé, mégis perzselővé vált volna, fájt minden egyes lélegzetvétel. A szívverése felgyorsult, érezte, ahogy egyre nő benne az indulat. Tisztán emlékezett a napra, arra a karácsonyra, amikor a képet Frank-nek ajándékozták. Szinte a lelki szemei előtt látta, amikor barátja kisfiús izgatottsággal kibontotta a csomagot... azt a mosolyt sohasem fogja elfelejteni, ami kiült az arcára, amikor a kép előbukkant a színes csomagolópapír fogságából. Amit a leginkább megmosolygott, az a képkeretbe vésett kis szó volt.
"Pansy-nak"
Az egész Mikey ötlete volt, aki akkor még ott mosolygott a kép szélén, a többiekkel együtt. Most azonban helye teljesen üres, mintha csak kitörölték volna onnan.
Gerard teljesen megfeledkezett a telefonhívásról, csak egyetlen gondolat száguldozott a fejében, akár egy megrémült madár a kalitkájában: Hogy tehette ezt?!
Dühösen megmarkolta a képkeretet, nem törődve semmi mással, visszacsörtetett a nappaliba. A belépésére azonnal mindenki felkapta a fejét, bármivel is foglalkoztak azelőtt. Frank rögtön kiszúrta a képet a kezében, és az arcára döbbenet ült ki. Meg akart szólalni, de Gerard megelőzte.
- Mit csináltál, Frank? - támadt neki.
- Tessék?
- Mit műveltél a képpel??
- Gerard, ez...
- Eltűntetted! Egyszerűen kicserélted a fényképet! - dühöngött Gee tovább. - Mégis mit hittél?! Hogy nem veszem észre, nem értekel???
- Nem cseréltem ki! - tápászkodott föl Frank a helyéről.
- Persze, akkor gondolom, Mikey is magától tűnt el róla..!
Frank még mondani akart valamit az előző megjegyzése után, de Gee szavait hallva, csodálkozás ült ki az arcára. - Miről beszélsz?
- Nagyon jól tudod te, miről beszélek! - egyre idegesebben szorongatta a keretet a kezében. Képtelen volt megérteni, miért nem képesek felfogni azt, ami ennyire nyílvánvaló.
- Nem értelek. Mikey nem is volt rajta azon a fotón! - tárta szét a karját Frank értetlenül.
Pár másodpercig néma csönd uralkodott a szobában, szinte hallani lehetett a szikrák pattogását kettejük között. Gerard azt hitte, barátja csak gúnyos tréfát űz belőle, de az ő tekintete nem erről árulkodott.
- Micsoda?
- Csak négyen voltunk rajta. - vette át Bob a szót.
- Mi az, hogy csak négyen?! - hüledezett Gee, majd ismét Frank-re nézett. - Tőlünk kaptad a képet karácsonyra... nem emlékszel?
Bizonytalan fejrázás volt a válasz.
Ismét némán meredtek egymásra, Gerard a fülében hallotta minden egyes szívdobbanását, de olyan hangosan, hogy meggyőződése volt, a többiek is hallják a szobában. A szája kiszáradt, és úgy érezte, nem kap levegőt.
- Azt... azt hiszitek, azzal, hogy eltűntetitek, csak úgy el lehet felejteni őt? - kérdezte egy döbbent, mégis fájdalommal teli hang. A saját hangja. - Hogy így meg nem történtté lehet tenni mindent??
- Nem tűntettük el! - válaszolta Ray türelmesen. Zavaróan türelmesen. - Ő nem volt rajta azon a képen, Gee. Rosszul emlékszel.
- Ezen lehet, hogy nem, de a másikon igen! - csattant föl Gerard.
- Nincs semmilyen másik kép! - Frankie kezdte ténylegesen elveszíteni a tűrőképességét. - Gerard, figyelj rám! Mikey nincs többé, és azzal nem segítesz magadon, ha ennyire ragaszkodsz az emlékéhez! Mi is képesek vagyunk felejteni, hidd el, sokkal könnyebb így mindenkinek! Te sem zárkózhatsz magadba és az önsajnálatodba, mint eddig tetted, érted? Mégis, szerinted mire vezet az, ha hosszú időkig csak a szobában gubbasztasz, és sajnálod magadat? Tudom, hogy fáj, és megértem, de ami sok, az sok! Értsd meg: el kell őt felejtened!