Üdvözlünk Magyarország legnagyobb MCR rajongói oldalán, a Zombeee-n!
Itt tájékozódhatsz az egykori MCR tagok legújabb projektjeiről, fellépéseikről, célunk továbbra is az, hogy népszerűsítsük a banda munkásságát, és segítsünk a magyar rajongóknak, hogy megismerhessék egymást. We'll carry on! Szeretettel várunk a facebook csoportunkba, valamint az alábbi oldalakon is:
- Gerard? – alig hallható suttogás törte meg a sötét szoba csendjét. Alacsony, barna hajú férfi állt a résnyire nyitott ajtó előtt, ujjaival szorosan markolta az ajtó szélét, mintha menekülésre készen állna. Pár másodpercet várt, majd miután nem kapott választ, bátortalanul közelebb lépett a szoba másik végében álló alak felé. A megszólított férfi az ablak előtt állt, és gondolataiba merülve szemlélte az egyre sokasodó felhőket az égen. Az esőcseppek apró ostorcsapásokként koppantak az üveglapon, dühödt fröccsenő hangot keltve.
- Gee! - szólalt meg újra a férfi. Hangja visszarántotta Gerardot a gondolataiból, de nem hatolt át a maga köré vont falon. Halk nyikorgásra lett figyelmes, s óvatos léptek hangja közeledett felé.
- Gerard... - egy kéz nehezedett óvatosan vállára. Fura érzés volt, akaratlanul is félelmet keltett benne. Összerázkódott, és gyorsan arrébb lépett, miközben szinte rettegve odafordította sápadt arcát, mintha magával az ellenséggel nézne szembe. Azonban amint találkozott a tekintete Frank mogyoróbarna szemeivel, félelmét keserű undor váltotta fel. Barátja szemében sajnálattal keveredő aggódás tükröződött. Ismerte, nagyon jól ismerte ezt a nézést. Undorodott tőle. Undorodott, és gyűlölte, mert nagyon jól tudta az okát. Úgy érezte, Frank pillantása szinte a bensőjébe hatol, mintha megpróbálná megérinteni legbelül, ott, ahol a legféltettebben őrzi minden titkát. Gyorsan elkapta a tekintetét, és a sötét padlóra bámult.
- Gee, nem akarsz átjönni egy kicsit hozzánk? – Frank halk szavait szinte elnyelte az esőcseppek kopogása, de Gerard nagyon jól hallotta. Az érzés, amelyet a kérdésével keltett benne, lassan átjárta mindenét, és csak egy gondolatot keltett benne: kimenni. Ki, oda, ahol senki és semmi sincs biztonságban, és ahol ezer és ezer más lélekkel van körülvéve. Kirázta a hideg ettől a gondolattól.
- Persze, csak ha szeretnél! – mondta Frank gyorsan, látva reakcióját. – Csak beszélgetnénk, meg ilyesmi. Te, én, Bob és Ray.
Te, én, Bob és Ray. Ez a mondat mindennél hangosabban visszhangzott Gerard fejében. Négyen. Egyedül ő hiányzik. Ő nincs köztük. Nincs köztük, és erről csakis egyvalaki tehet... Újra elfogta az a fura érzés, mint minden alkalommal, amikor róla van szó. Az a különös, megmagyarázhatatlan fájdalom, amelyet még maga sem tudott megfogalmazni. Felpillantott, mire Frank rögtön szabadkozni kezdett.
- Ne haragudj, én nem akartam eszedbe juttatni… csak… szeretném, ha átjönnél kicsit. Nem lenne sok idő. Hiányzol a srácoknak. És nekem is. – Gerard nem értette, miért mondja ezt, miért gondolja azt, hogy ő akár egy percre is megfeledkezik róla.
Az esőcseppek kopogása alábbhagyott, mire odatévedt a tekintete. A pillantása találkozott saját tükörképével. Akkor értette meg, mire gondolt Frank, amikor meglátta a könnyeket a vele szemben álló alak zöldes szemeiben. Ez a jelenség mostanában annyira gyakori volt nála, hogy szinte észre sem vette. De csöppet sem bánta, sőt, hozzászokott, szinte megszerette. A könnyek majdhogynem a barátaivá váltak, segítettek enyhíteni a fájdalmát. Gyorsan letörölte őket, de nem szívesen tette ezt velük, hiszen ők csak jót akarnak. Újra Frank-re nézett, aki csöndben állt egyik lábáról a másikra mellette. Gee érezte rajta, hogy várakozással teli idegesség motoszkál benne.
- Rendben van – színtelen hangja egy idegen hangjaként csengett a füleiben. – Elmegyek.
Rég látott ilyet Frank arcán. A szája két sarka kissé felfelé húzódott, és a szemei összeszűkültek. Mosolygott. Gerard már-már egészen elfelejtette, annyira régen mutattak felé ilyesmit. Jól esett, hogy barátja végre félretette azt az aggódó nézést.
- Gyere, menjünk! A többiek várnak. – súgta Frank, és elindult a résnyire nyitva lévő ajtó felé, mely mögül vékony csíkban szűrődött át a fény. Gerard bizonytalan léptekkel követte a félhomályban, s amikor az ajtó kitárult előtte, a szeme könnybe lábadt a mesterséges fény hirtelen támadásától. Furcsa volt kilépni a kivilágított folyosóra. Frank, biztatóan rá mosolygott. Gee sután követte a nappaliba, mintha nem is az övéké lenne a ház. Mindenhol égtek a lámpák, egyenesen szúrt a fényük. Egy átlagembernek ez otthonosnak, barátságosnak hatott volna, de számára bántó volt.
'Kísérője' feltűnően hallgatott. Gerard kíváncsi voltam, vajon mi járhat a fejében. Azonban ez a gondolat rögtön eltörpült, amikor a bejárati ajtóhoz értek. A gyomra görcsbe rándult a gondolatra, hogy mi vár rá kint.
Látva habozását, Frankie megpróbált némi bátorságot önteni belé.
- Menni fog, Gee. Muszáj mennie. Nem maradhatsz örökre ide bezárva.
Muszáj. Igen, mennie kell. Nem adhatja fel. Nem szabad feladnia, ha már idáig eljutott. Talán a szilárd elhatározás volt az, ami erőt gyűjtött neki, vagy a Frank hangjából áradó nyugalom, nem tudta biztosan. A hideg kilincsre kulcsolta az ujjait, és lassan lenyomta. Bátortalan mozdulattal kitárta az ajtót, és kilépett a november esti, esőszagú levegőbe. Azonnal megtorpant. A friss, hideg levegő átjárta a tüdejét, és szokatlan hatást gyakorolt rá, az érzékei mintha felélénkültek volna tőle. Annyi hét bezártság után, védtelennek, jelentéktelennek érezte magát a világban, ami újra kitárulkozott előtte. Frank becsukta az ajtót, s várakozóan Gee-re nézett.
- Gyere – szólt. Gerard nem tehetett mást, követte a járda mellett parkoló autójához. Próbálta elnyomni a kellemetlen érzést, engedelmesen beült. Közben állandóan Frank fürkésző tekintetét érezte magán. Ijedten összerezzent, amikor a motor felzúgott, még ez a tompa hang is sértő volt a számára. Szorongva bámult ki az ablakon, miközben elindultak, ujjait az ülés két szélére kulcsolta, és úgy szorította, hogy az ujjpercei egészen elfehéredtek. Tudta, hogy barátja még mindig őt figyeli, miközben az útra is koncentrál.
Rövidesen megérkeztek az Iero házhoz. Újra elfogta az a különös szorongás, vajon milyen lesz újra a többiekkel? Mit fognak mondani? Ők is úgy fognak rá nézni, ugyanolyan elkeseredetten és sajnálkozóan…? A szíve a torkában dobogott, a szája kiszáradt, agyában kétségbeesetten kutakodott valamilyen mentség után, hogy ne kelljen bemennie... reménytelenül. Nincs mese, ezen túl kell lennie, mégis rettegett az "első" találkozástól. Azóta a végzetes nap óta alig látta a többieket, Frank kivételével, ő pedig mindig arról számolt be, mennyire hiányolják őt a többiek. Azonban az említett személyek ennek a legkisebb jelét sem mutatták. Talán Frank hazudik. Talán Bob és Ray is ugyanazt gondolják róla, mint saját maga. Talán gyűlölik, hiszen mind tudják, mit tett. Talán így is lenne a leghelyesebb... nem érdemelne bocsánatot azért, amit elkövetett, ráadásul azzal, akit szeret.
Kiszálltak az autóból. Frank látta rajta, hogy szorong.
- Már nagyon várnak téged. El se tudod képzelni, hogy fognak örülni. – hallatszott a hangján, hogy mosolyog. Gerardban újra feléledt a remény, hogy talán mégsem gyűlölték meg ezek után, de aztán ugyanazzal a lendülettel el is hessegette. Képtelenség.
Arra eszmélt föl, hogy már az ajtó előtt állnak. A gyomra görcsbe rándult, úgy érezte, mintha ezer meg ezer kolibri röpködne odabent és döfködnék a csőrükkel. Zörgést hallott, Frank lassan előhalászta a kulcsot. Gerard már azt kezdte fontolgatni, hogy sarkon fordul, és inkább elhúzza innen a csíkot, de valahogy nem vitte rá a lélek. Nem lehetsz ilyen gyáva! – mondta egy hang a fejében. Igen, ez így igaz, nem futamodhat meg. Kihúzta magát, összeszedte az összes színészi képességét, és megpróbált nyugodtnak látszani. De ennek ellenére a félelme, duzzadó árként folyamatosan növekedett, amint Frank elfordította a kulcsot a zárban…