"... a szívem a torkomban dobogott, lépteim kísértetiesem visszhangzottak a kihalt folyosón. Tudtam, hogy meg kell őt találnom, mielőtt még nem késő. Valaki van itt, valaki ólálkodik a sötétben, arra várva, hogy lecsaphasson rá... érzem.

   Ugyan pár perce még azt kívántam, bárcsak soha többé ne látnám Őt, most mégis minden vágyam, hogy rátaláljak. Sohasem vesztünk még így össze, és félek, hogy nagyon megbántottam. Egyáltalán, soha nem szoktunk veszekedni. A haragom mostanra nyomtalanul elpárolgott, most már azért aggódom, nehogy bántódása essen...

   Már csak egy szobát nem néztem meg. Félve közelítettem az ajtó felé, reménykedve, hogy itt bent lesz. Egy pillanatnyi habozás után ujjaimat a hideg fémre kulcsoltam, és lenyomtam a kilincset.

   Szinte magam előtt láttam a képet, ahogy az üres szoba fogad, de hál' istennek tévedtem. Ott ült a sarokban, magába roskadva, fejét felhúzott térdeire hajtotta. Elfogott a bűntudat, hogy minden bizonnyal miattam van így elkeseredve, és hatalmas gombócot éreztem a torkomban. Közeledő lépteimre rémülten felkapta a fejét. Arcán patakzottak a könnyek, és egész testében reszketett. Fekete haja csapzottan a szemébe lógott. Összeszorult a szívem. Közeledtemre azonnal hátrébb húzódott, mintha félne tőlem... vagy valami mástól.

   - Ne gyere közelebb! - kiáltotta szinte pánikba esve, és az a rettegéssel teli, könyörgő tekintet örökké az emlékezetembe vésődött. Sohasem láttam még ilyennek.

   Megráztam a fejemet, és lassan tettem pár lépést felé. Valamiért nem mertem odarohanni hozzá, pedig szívem szerint azt tettem volna... hiszen mégiscsak a testvérem. De mégis, olyan kiszámíthatatlannak tűnt. Zavarodottnak.

   - El kell mennünk innen! - megpróbáltam higgadt maradni. - Valaki van itt! Nem tudom, ki, de... menekülnünk kell!

   - Nem! Mikey, menj innen! - könyörgött. - Ne gyere ide! - volt a szemében valami, amit nem tudtam megfejteni. Egyszerre volt ijedt, kétségbeesett és bizonytalan.

   Aztán észrevettem valamit... Egy fekete pisztolyon akadt meg a tekintetem, amelyet a kezében szorongatott. Egy pillanatra még a vér is megfagyott az ereimben, hirtelen azt se tudtam, mire gondoljak. Egy érzés lassan utat tört bennem, teljesen elárasztva mindenemet. Félni kezdtem.

   - Ez...

   Látva, hogy a pisztolyt nézem, kezét az ölébe ejtette, hogy ne lássam, és újra megszólalt

   - Ide fog jönni! Mikey, meg fog találni! Menj el! - hangja remegett a félelemtől.

   - Neked is jönnöd kell! - győzködtem, de időközben már eluralkodott rajtam a pánik. Félni kezdtem, tőle... félni kezdtem attól, mit fog tenni. Valahol mélyen, az egyik felem már eszét vesztve könyörgött azért, hogy azonnal eltűnjek innen... azonban nem hallgattam rá. Nem mehetek el, nem hagyhatom Őt magára.

   A következő pillanatban megváltozott a tekintete. Az eddig a könnyektől kipirult arca elsápadt, a szemei tágra nyíltak a rémülettől, ahogy mögém nézett. Én is megfordultam volna, de hirtelen egy vérfagyasztő "Ne!" sikoltással elém ugrott. Akkor láttam meg a fekete, csuklyás alakot az ajtóban, és az volt az utolsó dolog is, amit láthattam... Olyan gyorsan történt minden, talán a másodperc töredéke alatt. Hangos lövés dördült, rögtön utána pedig kibírhatatlan fájdalom hasított belém. Hallottam a pisztoly koppanását a földön, éreztem, hogy Ő elkap, miközben zuhanok. Éreztem kezének meleg érintését az arcomon, hallottam, ahogy zokogva a nevemen szólongat. Aztán egy éles, metsző sikoly hasított a levegőbe, és minden megszűnt körülöttem.

Homályosan felvillanó képek, hangok...

Az Ő keze, ahogy az enyémet szorongatja... Látom a rémülettől és fájdalomtól csillogó zöld szemeit, az arcán végigfutó könnycseppeket, látom, hogy az ajkai mozognak, ahogy hozzám beszél...

Nem tudok válaszolni. Nem tudok mozogni. Nem érzek semmit. Sem fájdalmat, sem félelmet. Az egész olyan, mintha egy filmet pergetnének le a szemeim előtt.

A csuklyás alak egyre közeledik, a fekete köpeny hosszú ujja alól alól egy hosszú, éles penge villan elő...

Vér mindenütt... a padlón, a falakon, az ablakon...

Aztán éles villanás, és teljes sötétség."