Lassan visszatértem a normális életbe, mehettem suliba meg minden, de még hátravolt egy kemény menet. Elkapták ugyanis az emberrablót, és nekem kellett szembesítenem, meg tanúskodnom ellene.
Hát nem volt egyszerű végigcsinálni. Nagyon megviselt, hogy vissza kellett emlékezni, és még ráadásul részletesen el is kellett mesélnem a történteket.
Gerard tartotta bennem a lelket, biztatott. Azt mondta nem menjek még vissza a suliba, ha nem akarok, de én ragaszkodtam hozzá. Sokkal rosszabb volt ugyanis otthon ülni, és rágódni a történteken. Abban bíztam, hogy az iskola, meg a tanulás leköt majd annyira, hogy nem fogok folyton a velem történt szörnyűségekre gondolni.

Első nap a suliban, a harmadik óra után, megkeresett az iskola pszichológusa, Mrs.Taylor.
- Szervusz Amy! - köszönt rám a folyosón, én meg majdnem szívgörcsöt kaptam tőle, ahogy hátulról a nyakamba suttogott.
Mrs.Taylor jóval túl volt már a fénykorán. Olyan 60 és a halál közt lehetett, de a vastag sminkréteg alatt nehéz volt a korát pontosan meghatározni. A ruháin azért rendesen látszott, hogy nem a legutolsó divatlapból szalajtották, bár azt nem mondhatnám rá, hogy nem adott magára. Inkább csak olyan öregesen öltözködött. Erre rájött még az az állandó levendulaillat, ami körüllengte, és ettől már aztán igazán nyanyás lett.
Bár igazából senkihez nem volt egy rossz szava sem, mégsem szerették a diákok. Ha ő megjelent valahol, az azt jelentette, hogy valaki rosszat csinált, vagy valami baja van.
Nem voltan tehát túlságosan boldog én sem, mikor megszólított.
- Jó napot! - köszöntem vissza udvariasan, mikor végre magamhoz tértem a sokktól.
- Hogy vagy? - kérdezte, miközben átható pillantása szinte röntgensugárként pásztázott végig.
- Hát.... jól! - nyögtem hirtelen, aztán rájöttem, hogy ez volt a legrosszabb, amit mondhattam.
Mrs. Taylornak ugyanis van egy olyan elmélete, miszerint senki sincs "jól". Olyan ember nem létezik! És ha valaki ezt mondja magáról, akkor az titkol valamit.
- Értem! - mondta elgondolkodva. - Azt hiszem szükséged lenne egy kis elbeszélgetésre. - bökte ki végül tűnődve.
Most erre mit lehet válaszolni? Ha azt mondom nem, azonnal elhurcol a szobájába, ha azt mondom igen, kapva kap az alkalmon, és akkor sem úszom meg a beszélgetést. Patt helyzet!
- Tudom mennyi szörnyűség ért mostanában. - kezdett bele a mondókájába. - Szeretném ha bejönnél valamelyik szülőddel hozzám iskola után, és együtt szépen megbeszélnénk a dolgokat.
Na puff neki! Valamelyik szülőmmel. Végül is három közül is válogathatnék, mióta Gerard ismét jóban van Frankievel, de igazán szülőnek mégiscsak Gee tekinthető.
- Az apámmal élek, és a feleségével. - tájékoztattam Mrs. Taylort, hátha ez elrettenti.
- Ó, nagyszerű! - lelkendezett, és mintha már maga előtt látta volna az: "Elvált szülők, csonka családok, és viszonyuk az iskolához!" című, legújabb tanulmányát, amiben engem fog majd kielemezni.
- Akkor talán jöhetne a papád! - mondta mosolyogva, és már nézegette is a noteszét, megfelelő időpont után kutatva. - No lássuk csak. Kedd 16 óra?
- Hát, gondolom jó, majd megkérdezem tőle.
- Rendben! Tehát akkor Mr. Hale...
- Nem, apát Waynek hívják. Gerard Way.
Mrs. Taylor egy pillanatra megütközött. Azt hittem mond neki valamit a név, bár meglepődtem volna, mert nem úgy ismertem, mint aki túlságosan járatos lenne a rockzenei életben.
- Áh... értem. - bökte ki végül. - Akkor holnapra légyszíves kérdezd meg tőle, rendben?
- Hát persze! - bólogattam bőszen, és alig vártam, hogy végre elhúzza a csíkot, a tömény levendulaillattal együtt.

Otthon mondtam Geenek, hogy mi a helyzet.
- És miért akar találkozni velem ez a Mrs. Taylor? - kérdezte meglepődve.
- Mert... hát mit tudom én! Segíteni akar feldolgozni a ... szóval érted!
-Áh... oké, de... miért akar velem is beszélni?
Elgondolkodó arcot vágtam.
- Hát... tudod... a férje régen meghalt már, nem hiszem, hogy azóta akadt volna valaki, aki leporolja a...
Gerard hatalmas szemeket meresztett rám, majd mikor leesett neki, hogy csak ugratom, végre elröhögte magát.
- És, legalább jól néz ki? - kérdezte cinkosan.
- Ízlés kérdése! Ha szereted a 100 év körüli, aszott nyanyákat....
Na, ezután felpattantam, mert úgy véltem jobb lesz tőle kartávolságnál messzebb kerülni.
Igazam is lett. Ő is felállt, és elkezdett kergetni a kanapé körül, közben hatalmasakat nevettünk. Valamiben elbotlott, és akkorát tanyált szegény, hogy az még nekem is fájt. Odamentem hozzá, hogy fölsegítsem, erre magával rántott a földre. Percekig ott birkóztunk egymással, mint két hülye gyerek.
Kedves Mrs. Taylor, ha ezt látná, lehet nem is engem akarna kezelni, hanem inkább Gerardot.

Mikor végre lenyugodtunk, és meg tudtam szólalni a röhögéstől, megjegyeztem:
- Azért ezt ne játsszuk el az iskolapszichológus előtt, ha kérhetem.
- Miért, ott nem őszintének kell lenni? - kérdezte ártatlan fejjel.
- De, csak tartok tőle, hogy ott tartanának téged is a suliban.
Gerard arcán árnyék suhant át, de csak egy pillanatra.
- Akkor inkább megígérem, hogy rendesen fogok viselkedni! - mondta már újra nevetve.
Az járt a fejemben, hogy vajon ez sikerülni fog-e neki?