Egy család vagyunk: Gerard Way az Umbrella Academy: Dallasról

fordította: Chasidy  2008.12.30. 16:24

A csapatban, az erővel bíró felnőttek közt, akiket gyerekkorukban a titokzatos (valamint földönkívüli) Reginald Hargreeves professzor fogadott örökbe, zűrzavaros állapot uralkodik az első sorozat, az Apocalypse Suite végét követően. Spaceboy látszólag hetek óta nem hagyta el a kanapét, Kraken még lehangoltabb – és erőszakosabb, Rumornak problémát okoz ereje nélkül alkalmazkodni az élethez, Séance híresebb, mint valaha, A fiú…A fiú, és White Violin szinte merev az agyába fúródott golyótól.  

 

És a bajok, úgy tűnik, csak most kezdődnek.

 

Már beszéltünk Way-jel a széria startja előtt, és megvitattuk a Dallas első számát; most, hogy a második szám a héten kijön, sikerült elérnünk, hogy újra beszélgessünk arról, ahol a karakterek tartanak, a sorozat rajongóiról, a Gabriel Bával való együttműködésről és Number 5 első szám végi halálorgiájáról.

 

Newsarama: Gerard, hogy az első oldallal kezdjük – a felirat úgy szól, „17 évvel ezelőtt”, és Hargreeves professzor az őszes halántékú, még nagyon is élő Kennedy elnökkel beszélget. Világos, hogy alternatív időről beszélünk. Már volt erről szó, de érintsük megint, most, hogy újra belemerültél ebbe a világba – mennyire dolgoztad ki a The Umbrella Academy „világát”?

 

Gerard Way: Azt hiszem a legőszintébb válasz erre az lenne, hogy „nem nagyon”. Szerintem ez jó. Például, szerettem volna Kennedyről írni a könyvben, és kezdetben azon töprengtem, hogy hogyan is lehetne, és végülis úgy határoztam, hogy egyszerűen csak megcsinálom.

 

Az idősík úgyszólván úgy születik, „ahogy szükséges”. Sosem akartuk úgy igazán behatárolni ezt a képregényt, de szerettem volna egy Kennedy-sztorit beleszőni. Tehát, ha Kennedy ott volt gyerekkorukban – egyszerűen működnie kellett. Feltételezem, most már el lehet kezdeni keltezni, ha az ember akarja, de nem vagyok benne biztos, hogy sok olvasó akarja.

 

NRAMA: De miért Kennedy?

 

GW: Számomra Kennedy annyira ikonikus és evilági is – mint Stravinsky az első szériában - ott volt (most már halott), és ebben a világban is itt van. De ami a tágabb idősíkot illeti, nagyon nyitott, és ennek az az oka, hogy így el tudom mesélni azokat a történeteket, amiket el akarom. Tehát ha valami a történetet szolgálja a tágabb képet illetően, az a történelem részévé fog válni. Ez nagyon lazán és rugalmasan tartja. Nem akarok olyan arrogáns lenni, hogy leülök, és létrehozom az események merev idejű komplett univerzumát milliónyi különböző karakterrel. Ez nagyon szerves, így ebben az értelemben sokkal inkább kísérlet, ezért amikor elérünk a képregény legvégére, szerintem teljesen másra fog hasonlítani, mint most.

 

NRAMA: Az univerzumot említve, az összes létrehozott díszével együtt - de mivel passzívan létrehozottal, ha elérsz egy pontot a történetben, talán vissza kell menned, és azt mondanod, „Azt mondtam, Kennedy 17 éve életben volt, ami azt jelenti, hogy x, y és z azelőtt történt…”

 

GW: Igen. Abszolút. Ki tudja a végére? Addigra talán már annyi mitológiát hozok létre, hogy komplett történelem alakul ki a karakterek körül, és maguknak a karaktereknek is saját történelmük lesz.

 

NRAMA: Bizonyos szempontból az olyan projekteknél, mint ez, mint Grant Morrisonéi és egy fokig Joss Whedonéi, a rajongók a kommentárokon és a karaktertörténeteken keresztül valahogy megerősítik az univerzumodat…

 

Visszatérve a történethez, amikor a jelenben vagyunk, mennyi idő is telt el az Apocalypse Suite végétől?

 

GW: Úgy éreztem, hogy néhány hónap, talán több, pusztán Spaceboy súlyára hagyatkozva. Valójában ez az egyedüli utalás arra, hogy mennyi idő telt el az utolsó történetet követően – de sok idő, mire olyan kövér lesz…

NRAMA: Akkor Spaceboy kilói az évgyűrűk a fán, igaz?

GW: [nevet] Igen – pontosan. De ismét, ez megint olyan, hogy egyszerűen csak „azután”. Nem vagyok benne biztos, pontosan mikor, de nem változott túl sok minden. Az alagsorba költöztek, Rumor nem csinál semmit, úgyhogy nem olyan nagyon-nagyon hosszú idő – pár hónapot mondanék.

NRAMA: És az az állapot, amiben a ház van, metafora a család állapotára – darabjaira hullott, bár akadnak új, stabil részek, mint például ahogy látjuk, Pogo emlékműve. De ez még mindig egy összetört család…

GW: Igen – bár az utolsó történet egyfajta „fent” jegyzettel zárult. Nem akartam, hogy megint minden olyan szörnyű legyen, és nem gondolom, hogy a családi kapcsolatok terén olyan rosszul állnának most, mint az Apocalypse Suite-ben. Bizonyos pontig látni is lehet majd, ahogy haladunk a sorozatban, hogy nem esnek bele azokba a hibákba, mint régen, és relatíve hamar kezdenek el összedolgozni, nem pedig csak a végén, ahogy az első történetben.

 

Úgyhogy igen – részben metafora. Még mindig lesznek problémáik, bár az Apocalypse Suite olyan megjegyzéssel ért véget, hogy a család még mindig sértetlen, jóllehet a házukat lerombolták, valamint a belváros nagy részét is. Ezért akartam, hogy még mindig együtt éljenek – ahogy én látom, ez számukra a legkényelmesebb helyzet. Ez minden, amijük van, úgyhogy ragaszkodnak egymáshoz. Bizonyos szempontból egy kicsit nyomorúságosak, és a ház biztos fészket nyújt. De ami a személyes problémáikat illeti, nem máról holnapra hozzák helyre őket.

NRAMA: Az első szám nyitóoldalai vidámabbak az utolsóknál, de lassabbak, bemutatod, a családtagok hogyan alkalmazkodtak az életükhöz. Mialatt Séance egyedien közelít hírnevéhez, és látszólag kedvét is leli benne, Number 5 úgy tűnik…egy kicsit bonyolultabb megfejteni. Kutyaversenyen van, pénzt veszít. Bűntudata van a történtek miatt?

GW: Az én megközelítésemben Number 5-nak nincs bűntudata, egyszerűen csak „létezik”. A problémák, amikbe beleszalad, amint egyre többet megtudunk majd a háttértörténetéből, abból erednek, hogy mindig is a társadalom szélén állt, ahogy most is. Nincs helye, ezért olyan dolgokba kezd, amiket eddig is tett. Megismerjük a valódi történetét – egy bizonyos ponton elmeséli Rumornak, hogy valójában mi történt. Nem hazudott az Apocalypse Suite-ben, de nem mondta el a teljes sztorit. Úgyhogy megismerjük a teljes történetét, és rá fogunk jönni, hogy nincs helye – nem igazán van helye a családban, és a társadalom egészében sincs különösebben.

NRAMA: De ő építette Pogo emlékművét – ez nem utal egyfajta bűntudatra? Nem tűnik egy érzelgős típusnak…

GW: Ennek van egy teljes olyan része, amivel viszonylag önmagát szolgálja, és amit majd szintén meg fogunk látni.

NRAMA: Arról szólva, amin keresztülmegy, és amit ezelőtt megmutattál róla – a kutyaversenyen…miért veszítene a versenyen? Annyi irányítás és intelligencia, amennyinek ő a jellemzésed alapján a birtokában van, az elképzelés, hogy Number 5 veszít a versenyen, arra enged következtetni, hogy vagy engedi vagy pedig arra kényszeríti önmagát, hogy veszítsen…

GW: Örülök, hogy rákérdeztél – a tény, hogy veszít a pályán, amikor ő olyasvalaki, aki technikailag kissé előre tud ugrani az időben - viszont akkor ottragadna, úgyhogy becsavarodna, ha megpróbálná. De az összes karakter közül Number 5 az, aki a leginkább rejtegeti a csapatban – mindannyian normálisak akarnak lenni, és számára az, hogy elmegy egy versenypályára és fogad valamire, és leül, megvárja, hogy mi történik – számára, azért megy oda, mert olyasvalamire emlékezteti, amit régen tett. Van valami lecsúszottság a pályában, és mindenhez vonzódik, ami nyomorúságos. Tehát igen, egyszerűen elmenni, fogadni, és nem próbálni megváltoztatni az eredményt…mivel annyi bajt okoz neki ebben a sorozatban, meg fogjuk látni, miért ne akarná megpróbálni megváltoztatni a dolgok végkimenetelét. Annyi problémája származott a múltban, amikor megpróbálta megváltoztatni a kimenetelt.

NRAMA: Amikor azt mondtad, hogy kívülálló – ez az, amit kényelmesnek érez, és a helyzete ide sodorta…de a többi családtag közül úgy tűnik, ő az, aki visszatartja magát. Elég okos ahhoz, hogy tudja, mit és hogyan kellene tennie ahhoz, hogy még normálisabb legyen, és beilleszkedjen, szóval úgy dönt, hogy nem tesz semmit, ami látszólag azt érezteti, hogy azzal bünteti magát, hogy távol tartja magát az egyik olyan dologtól, amit a legjobban akar…

GW: Nem hiszem, hogy ténylegesen büntetné magát, de határozottan nem fog beilleszkedni, és szerintem ezt tudja is. Úgyhogy, amit ebben a sorozatban látni fogunk belőle, az az, hogy úgy próbál létezni, ahogy tud. Elég önző, és ez a sorozat nagyon is róla szól. Az első szám szándékosan lassú folyású volt, ami valahogy furcsa tekintve, hogy 32 oldalas, de nagyon szerettem volna megállni egy percre, hogy lassan újra bemutathassam a karaktereket, és egyszerűen megmutathassam, hogy élnek. Én olyan ember vagyok, aki izgatott lenne, ha írhatna egy Umbrella Academy részt, ami arról szól, hogy pirítóst készítenek vagy metróznak. Az efféle dolgok vonzanak, és ez a nagy különbség e között a képregény és mondjuk egy modern mainstream szuperhős képregény között.

Az, ami íróként érdekel, és végtére is, remélem, hogy az olvasókat is, az, hogy minden ütődöttség és őrült ötlet ellenére szeretném, ha lennének olyan percek, amikor „semmi” sem történik, de ez a lényeg. Úgyhogy ez jó példa erre ebben a számban. De a 2. és 3. számra már megváltozik a helyzet, annyi mindent megtudunk A fiúról [Number 5] és a teljes történetéről.

 

Úgyhogy nem – nem bünteti magát. Az ő karaktere az önfenntartásról szól, ha bármiről is. Ez nagy motiváció számára.

NRAMA: Number 5-nál és annál maradva, ami ebben a számban történik vele, beszéljünk a Gabriellel való együttműködésed egy másik oldaláról. Ebben a számban bemutattad a Temps Aeternalist – egy csapat felfegyverzett…katonát, akik vadásznak rá. Magad is művész vagy, tehát amikor egy új karakterhez érsz, mi a tervezésben a design és a megjelenítés apálya és dagálya? Teljes vázlatokat készítesz arról, ahogy szerinted ki kéne nézniük, vagy csak apró firkákat néhány elképzeléssel? Milyen az oda-vissza?

GW: Valójában az oda-vissza már sokkal kevesebb, mert Gabriel megértette, hogy az elejétől fogva merre is haladok. Kezdetben nagyon nyilvánvaló volt, ahogy az 1. és a 2. számon dolgozott – amikhez egy rakás rajzot hoztam. Nagyon gyorsan ráhangolódott az elképzeléseimre. Például az ő Spaceboy-a sokkal műveltebb, mint az én eredeti tervem. Az enyém valamiféle kék, szőrös Superman volt, míg az övé egy eredeti marslakó gorilla. Úgy dolgozta át a dolgokat, ahogy jónak látta, ami nagyon is működött.

 

De most már sokkal kevesebb az oda-vissza valami külsejét illetően. Még ha készítek is piszkozatot, elküldöm neki, és megnézi, de ő a könyv művésze, és arra való tekintettel kell működőképessé változtatnia, hogy belekerül a könyvbe. Mindig is megvolt a bizalom, de most már sokkal több van belőle. Elértünk arra a pontra, hogy a tervezés apró része származik csak tőlem. Nagy része Gabrieltől ered.

 

NRAMA: Térjünk vissza A fiúhoz egy percre – az egyik dolog, ami igazán felkeltette az emberek érdeklődését, az a Temps Aeternalisokra mért támadása, amikor is megölte az egész zsoldos különítményt. Ez a belülről jövő dühe volt, vagy több, amint mondtad, önzés, hogy ezt kell tennie a túlélésért, ezért ezt tette, hogy túléljen?

 

GW: Az útóbbiban van igazad. Egyáltalán nem volt düh – ha bármi is volt, akkor az arrogancia a “túl kell élnem”-mel keveredve. Ő olyasvalaki, akinek, mint majd meglátjuk, nincs problémája az emberöléssel – egyáltalán – ha az önfenntartásért történik. De megöli az embereket, mert úgy érzi, ezt kell tennie.

 

De igen – tudom, hogy sokan reagáltak arra a jelenetre, és azt hiszem, ennek sok köze van ahhoz, hogy mennyire ellentétben áll a szám több részével, ami egyszerűen….végig csendes – és aztán jött ez az elképesztő mennyiségű erőszak a végén. Azt hiszem, egy bizonyos ponton határozott számú ügynök volt, de végülis azt mondtuk Gabrielnek, hogy rajzoljon annyit az oldalra, amennyit csak tud, hogy megmutassa, mindannyiukat meg fogja ölni.

 

NRAMA: És meg is mondta nekik, hogy ez fog történni…

 

GW: Igen – a tudtukra adta, és valahogy tudta is, mi fog történni, ami jelzi, mi is a helyzet Number 5-val. Ezeknek a fickóknak volt egy elképzelésük arról, mire képes, ezért jöttek szám szerint annyian, hogy próbálkozzanak, túlkompenzálják és meggyőzzék, hogy abszolút semmi esélye megállítani őket - de még így is idegesek voltak.

 

Az a helyzet azzal a jelenettel – igen – ez az első jel arra, hogy nem okoz neki problémát sok-sok embert megölni. A 2. és 3. számban többet fogunk megtudni erről.

 

NRAMA: És a beszéde a végén, amikor azt mondja, „Gazella vagyok, és a dzsungel az otthonom!” Úgy tűnt, hogy közrefogtad a dalszöveget és a dialógust – amivel, bár illett ahhoz, amit tett, elvontabban fejezte ki magát, mint ahogy eddig láttuk. Honnan jött ez a dialógus részlet?

 

GW: Azt hiszem, valószínűleg a színpadról. Ha egy bandában van az ember, mindenféle furcsa kérdést tesznek fel neki az interjúkon – mindenféle ostoba kérdést a hajadtól kezdve odáig, hogy ha állat lehetnél, mi lennél. Végülis olyanokat válaszoltam ezekre, hogy „gazella lennék”. Tehát azt hiszem, próbáltam közvetíteni az eleganciáját, ahogy harcol és menekül az ellenségei elől, de határozottan a furcsa színpadi pillanatokból ered az egész. Annyi nevetséges dolgot mondtam az évek során. Number 5 bizonyos szempontból egyfajta szócső nekem, mert vele tényleg olyan buta lehetek, amilyen csak akarok. Nyilvánvalóan, ahogy haladunk majd a szériában, több magyarázatot szolgáltatok arra, miért ilyen, de ennél nem akartam, hogy azt gondolják az emberek, semmit sem érzett, mialatt ezt tette, tehát sejtetni akartam, mit érez, és ez, megint csak, teljesen a túlélő ösztöne.

 

Úgy értem, nyilvánvalóan nem mutatnám meg teljesen meztelenül, vérbefagyva – de ha felnőtt karakter lenne, talán megtettem volna, csak azért, hogy nagyon furcsán bánjak el vele, és érzékeltessem, hogy alapjaiban véve mennyire állatként viselkedik. Tehát ez volt a cél. És lírainak kellett lennie.

 

Ez egy másik dolog ebben a képregényben – nagyon próbálom elkerülni azokat a jeleneteket, ahol a karakterek lelövik ezeket az egysorosokat. Még Krakennél is, amikor az első számban eltörte a fickó karját – igazán nem érzem azt annyira egysorosnak, mint amennyire a következő jelenetbe való átmenetnek. Eltöri a karját, és azt mondja róla, „sosem lesz már ugyanolyan”. Számomra ez nyilvánvalóan inkább Rumorról és az egész családról szól. Tehát próbálom kikerülni az efféle pillanatokat, és nem akartam, hogy Number 5 egy „Boo-Yah”-félével fejezze be az akcióját. Próbálok úgy játszani ezekkel a karakterekkel, hogy a helyzetükben sokkal okosabbak legyenek.

NRAMA: Még utoljára térjünk vissza Number 5-ra. Bár komplikáltként jellemzed, úgy tűnik, hogy mint karakter, óriási tisztaság van benne – szinte irigylésre méltóan hiányzik belőle a színlelés és a külső „pajzs”, amit a társadalomban mindenkinek hordania kell – elárulja, mit fog tenni, azt teszi, amit mond, hogy fog; őszintén beszél, a pillanatra vagy mások érzelmeire való tekintet nélkül… Annyi tehertől mentes, de gyanítom, ezt majd más teher fogja helyettesíteni, csak várnunk kell.

GW: Teljesen igazad van. Még a teherrel is – nem olyan nagy „teher” embert ölni, ő így látja. Terhek helyett titkai vannak, és belátása szerint árulja vagy nem árulja el az igazságot. Meg fogjuk látni, hogy rendkívül megtévesztő kis fickó. Alapvetően azt mondja az embereknek, ami kedvére van. Úgyhogy igen, nagyon frissítő őt írni – mond valamit, és azt is teszi. Néha szavak nélkül reagál dolgokra. Nem kell arra figyelni, mit mond. Ez az egyik legjobb dolog a képregényben – őt a legszórakoztatóbb írni.

NRAMA: A rajongókra visszatérve, akik, ahogy már beszéltünk róla, beleássák magukat az efféle történetekbe, és kibogozzák az idősíkokat és a kapcsolati táblázatokat…általánosságban a te rajongóidról szólva, azt vetted észre, hogy a képregényed és a zenéd két külön csoportot érint, vagy látsz köztük kereszteződést…vagy egy homogén csoportot?

GW: Azt hiszem, először, ennek van értelme, mert most komolyan, ki fogja megvenni egy rockzenész képregényét? Először szinte kizárólag a zene rajongói jöttek el a képregényboltokba. A legjobb képregényt akartam megírni, amit csak tudok, és arra jutottam, az lenne a legjobb, ha 16-25 éveseket vezethetnénk el az amerikai képregényekhez, ahelyett, hogy csak mangát olvasnának. Nem rossz, hogy olvasnak mangát, de sok kölyök, akivel találkoztam, azt mondta, ez az első amerikai képregény, amit olvasott.

NRAMA: Wow.

GW: Igen – elég őrület erre rájönni, de amikor megnézzük ezeknek a statisztikáját, az megdöbbentő – egy tizenhat-tizenhét éves lány nem olvas amerikai képregényt – fogalmuk sincs, milyen. Egyedül a manga részleget ismerik a Barnes&Noble-ben. Tehát, ez volt az első, és nagyon örültem neki, hogy rátaláltak a képregényboltokra és azokra a képregényekre, amik igazán tetszenek nekik.Ez nagyszerű volt benne.

 

Aztán, az történt, azt hiszem, miután a képregényt kezdték elfogadni, és jó kritikákat kapott, és egyre többen kezdték el olvasni… Tehát, azt hiszem, szinte két eltérő, majdnem külön csoport volt, de a dedikálásokból azt láttam, hogy a vonalak kezdenek elmosódni. Azokról az emberekről, akikkel találkozom, és régebben meg tudtam mondani, hogy „ó, ő a banda rajongója”, most már nem tudom megállapítani, hogy a képregényt vagy a bandát szeretik-e jobban. És egyre több ilyen emberrel találkozom. Összefutok egy 36 éves Superman pólós fickóval, és olyanokkal, akik talán az együttest kezdték el szeretni, de kicsit többrétűbbek a kedvenceikkel kapcsolatban. Úgyhogy ez remek.

 

A hátterem miatt úgy éreztem, beletelik egy időbe, mire az Umbrella Academy rátalál a végleges közönségére, mielőtt kialakul a szilárd olvasóbázisa. Ez talán azt jelenti, hogy a számok visszaesnek egy kicsit – azt jelentheti, hogy az eladásokban elér x összeghez, mert ennyi rajongója van. Mindössze ennyit akartam a könyvnek – azt szerettem volna, hogy legyen olvasóbázisa. A The Goon most például nagyon jól fut, de kezdetben megvolt a kult bázisa. Még a Hellboy is, egy ideig megvolt a kultusz olvasóbázisa, mielőtt igazán ismertté vált volna. Mindig is ez volt a cél az Umbrella Academynél – hogy az olvasóinak írjam. Azt hiszem, ez egy kicsit több időbe fog telni – talán még két-három szám kell ahhoz, hogy lássuk, kik is az olvasói.

 

Forrás: newsarama.com
Írta: Matt Brady