Nem kellett altatni, annyira fáradt voltam, hogy pillanatok alatt elaludtam.
Mondanom sem kell, hogy rémálmok kínoztak. Menekültem, de nem tudtam futni. Kiabálhattam is, mert arra ébredtem, hogy valaki a nevemen szólít.
Verejtékben fürödve nyitottam ki a szemem, és észrevettem, hogy Gerard ül az ágyam szélén, pizsamában. Már biztosan aludt.
- Rosszat álmodtál? - kérdezte.
- Igen. Kiabáltam?
- De még hogy! - mondta erőltetetten nevetve.
Nem tudtam megszólalni, csak bámultam magam elé. Gee türelmes volt, nem nyaggatott, nem szólt semmit, csak ült az ágyam szélén, és csöndesen várakozott. Tudta, biztosan érezte, hogy a neheze még hátravan. Még nem dolgoztam fel magamban a történteket.
- Annyira... féltem. - fakadtam ki végül hosszas hallgatás után.
- Tudom. - felelte kurtán, és megsimogatta az arcomat. - Akarsz beszélni róla? - jött a hülye szöveg, amit poénból szoktunk mondani, de ez most nagyon is komoly volt.
- Nem... még nem! - mondtam gyorsan, még mielőtt faggatni kezdene.
Gerard sóhajtott egyet, majd úgy helyezkedett, hogy szemben legyen velem.
- Amy, tudom, hogy nehéz, de ha nem beszélsz róla, csak nehezebb lesz! Segíteni szeretnék!
- Tudom! - mondtam szemlesütve. Eszem ágában sem volt megbántani. Ő volt az egyetlen ember, akiben tökéletesen megbíztam, most mégis úgy éreztem nem megy.
- Ha mégis úgy gondolnád, hogy szeretnél beszélni, bármikor, csak szólj! Én mindig meghallgatlak! - monda csendesen, majd fölállt az ágyról, és elindult kifelé a szobából.
Mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó, gyorsan utánaszóltam.
- Apa!
- Igen? - fordult hátra.
- Azt hiszem... mégiscsak jobb lenne beszélgetni. - mondtam halkan.
Visszajött, és megint leült az ágyam szélére.
Nem szólt semmit, várta, hogy én kezdjem el. Nem volt türelmetlen, nem sürgetett, csak csöndesen figyelt, mint egy jó pszichológus.
Én pedig részletesen elmeséltem mindent, a legapróbb dolgokat is. Azt is, hogy mit éreztem, mit gondoltam.
Többször elsírtam magam, de a szavakkal együtt, mintha fokozatosan enyhült volna az a szörnyű teher is, ami a lelkemet nyomta.
Nagyon megkönnyebbültem, úgy éreztem sikerült feldolgoznom az velem történteket, ezek után talán már nem lesznek rémálmaim.
Mikor már nem volt mit mondanom, és Gerard is elment aludni, magamhoz vettem kedvenc macimat. Nagyon régen ölelgettem meg szegényt, úgy érzetem már nagylány vagyok, és nincs szükségem ilyen dedós játékokra. De most, ahogy magamhoz szorítottam, rá kellett jönnöm, hogy mindenkiben él a hajdanvolt kisgyerek, legyen az illető akárhány éves, és időnként felszínre tör. Akor előkerülnek a régi plüsskedvencek, akik egykor olyan jó hallgatóság voltak, akiknek az ember elmondhatta minden bánatát, és ők sosem ítélték el a hibái miatt.
Rá kellett azonban jönnöm, hogy nekem nincs korban hozzám illő barátom, barátnőm. Sok mindenkivel jóban vagyok, de nehéz eldönteni ki az, aki azért szeret, mert az vagyok, aki vagyok, és ki az, aki csak azért jópofizik velem, mert Gerard Way az apám. Most először érzetem, azt, hogy sokkal jobb lenne, ha Gee nem lenne ismert ember. De ezen változtatni nem tudok, viszont elhatároztam, hogy szerzek magamnak barátot, mégpedig olyat, aki csak magamért szeret!

Másnap reggel kipihenten és boldogan ébredtem. Jót tett az éjszakai beszélgetés.
Mivel hétvége volt, különösebb dolgom nem lévén, reggeli után leültem, és csak úgy rajzolgattam valamit. Mindig is szerettem rajzolni, de különösebb célom sosem volt vele, mint saját magam szórakoztatása.
Annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, ahogy Gee fölém hajolva belepillant a művembe.
-Ez nagyon jó! - szólalt meg hirtelen a fejem fölött, és meg frászt kaptam tőle.
- Mi? Ez? Ááá... csak úgy firkálgatok. - válaszoltam, és igyekeztem eltakarni előle a félig kész valamit, ami a lapon díszelgett.
- Mutasd csak! - nyúlt érte Gerard, hogy közelebbről is szemügyre vehesse.
Nem akartam, hogy megnézze. Elég ciki volt ez nekem így is. Ő annyira jól rajzol, meg minden, én meg....Elhúztam a keze ügyéből a lapot.
De Gee ügyesebb volt nálam. Nem tudom honnan találta ki, hogy hová akarom rejteni a papírt, de az ő keze már hamarabb ott volt, így mikor arrébb húztam féltett firkálmányomat, ő már tárt karokkal várta, és azonnal meg is kaparintotta.
Fölemelte, hogy jobban szemügyre vehesse, én meg hiába kapálóztam utána, mindig följebb emelte egy kicsit, hogy ne érhessem el.
- Ez nagyon jó! - kiáltott fel boldogan, mikor már alaposan kivizsgálódta magát rajta. - Komolyan!
Bedurcáztam, de nem komolyan. Úgy csináltam, mint aki mérges, közben pedig dagadtam a büszkeségtől! Lehet, hogy egyéb dolgain kívül a rajztehetségét is örököltem?
- Van még több is? - kérdezte, nyilvánvalóan a rajzra célozva.
- Néhány, de nem sok.
Gerard elgondolkodva nézett rám, majd végül kibökte:
- Az énekléssel próbálkoztál már?