Rettenetesen féltem, ráadásul össze-vissza hánykolódtam a furgon sötét hátuljában. Összekötött kézzel nem tudtam kapaszkodni, meg a teljes sötétségben amúgy is nehezen ment volna.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre megálltunk, és kinyílt az ajtó.
Egy álarcos férfi tűnt fel a látószögemben, akit egy másik, szintén álarcos követett. Jó jelnek vettem azt, hogy nem mutatják meg nekem az arcukat. Ez azt jelenti, hogy nem akarnak megölni, vagy legalábbis egyelőre nem.
Az alacsonyabbik odajött hozzám, és fölsegített.
- Na gyere! - rántotta meg a karomat durván, mikor elbotlottam a saját, kikötődött cipőfűzőmben.
Mostanra már besötétedett. Az időérzékemet teljesen elveszítettem, nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi ideig kocsikáztunk, de elég hosszúnak tűnt.
Ahogy megpróbáltam szétnézni, mintha egy erő szélén lettünk volna, legalábbis az illatokból arra következtettem.
Istenem, mibe keveredtem!
Tudom, hogy csináltam hülyeségeket, meg voltak rossz ötleteim, de ennyire, hogy ezt érdemeljem?
Halálosan meg voltam rémülve! Ráadásul ez a két férfi is nagyon durván bánt velem. Lökdöstek, ezért átestem a küszöbön, akkor meg jól kiröhögtek. Felrángattak a földről, végül egy székbe ültettek, de szó szerint úgy dobtak bele. Nagyon fájt.
Aztán kimentek és rám zárták az ajtót. Hosszú percekig csak bámultam magam elé, és nem tudtam, hogy most mi van. Végül, mikor sikerült felfognom a történteket, eleredtek a könnyeim, és csak sírtam keservesen A könnyeim lefolytak az arcomon, de nem tudtam megtörölni összekötözött kézzel. Annyira féltem, mint még soha. Elvégre én csak egy 14 éves lány vagyok! Nem szuperhős, vagy katona, vagy mittudoménmi!
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor bejött az egyik álarcos.
- Szia szépségem! - mondta és, alaposan végigmért. - Nagyon szép lány vagy!
Na most kezdtem el igazán félni! Ahogy egészen közel hajolt hozzám, és a nyakamon érzetem a leheletét, elfogott a pánik.
Ekkor bejött a szobába a másik álarcos is!
- Te meg mi a faszt csinálsz? - rivallt rá a alacsonyabbikra.
- Én.... csak megnéztem jól van-e! - vágta rá a kérdezett.
- Hozzá ne merj nyúlni egy ujjal se, megértetted? Ha csak a haja szála is meggörbül, kiheréllek! - kiabált vele a magasabbik.
Ettől még jobban pánikba estem. Ha ez ilyeneket mond neki, azt jelenti, hogy megvan az esélye annak, hogy bántani akar.
Úgy tűnt az alacsonyabbik végre jobb belátásra tért, és otthagyva engem elsétált a sarokig.
A másik, aki úgy tűnt a főnök, elővette a zsebéből a telefonomat, amit még valamikor a parkban vehetett el tőlem.
- És most szépen felhívod apucit. - mondta lassan, tagoltan, mintha valami értelmi fogyatékoshoz beszélne. - És megmondod neki, hogy csúnya bácsik elrabolták az ő kislányát, és sok-sok pénzt követelnek érte! Értetted?
Bólogattam, erre levette a számról a kötést.
Kikereste a telefonból Gee számát, majd a fülemhez tartotta.
- Szia Amy! - szólt bele Gerard. - Merre vagy? Nem szóltál, hogy ilyen soká jössz haza!
- Apa, - kezdtem, de a hangom elcsuklott, és sírva fakadtam. Nem bírtam folytatni.
- Amy, mi a baj? Hol vagy? - kérdezte aggodalmasan.
- Apa, elraboltak! Megkötöztek, és... nem tudom hol vagyok! - zokogtam kétségbeesetten.
Elrablóm elvette tőlem a telefont, a saját füléhez emelte, és beleszólt.
- Mr. Way! Nálunk van a lánya!
- Apa! - ordítottam egyet, mire a másik pasi odaugrott hozzám és befogta a szám.
- Ha még szeretné épségben viszontlátni, akkor összeszed nekünk 50000 dollárt.
Úristen ez rengeteg pénz! Gerard nem egy gazdag milliomos, mégis hogy gondolják, hogy ennyi pénzt elő tud teremteni?
- Biztosan meg tudja szerezni! - mondta még mindig a telefonba az álarcos. - Kap rá 48 órát. Ha nem, akkor több darabban látja majd viszont a lányt! És gondolom azt mondanom sem kell, hogy a rendőrségnek egy szót sem!
Rövid csend után újra megszólalt.
- Nem bánom, de csak röviden! - majd odatartotta a fülemhez a készüléket!
- Apa? - szóltam bele bizonytalanul.
- Amy! Mindent megteszek érted! Ne félj, valahogy elintézem, csak tarts ki, rendben?
A hangja remegett az idegességtől.
- Jó! - válaszoltam még mindig sírva.
Mondtam volna még valamit, de elvették a telefont tőlem.
- Remélem az apádnak van annyi esze, hogy nem csinál hülyeséget! - mondta a magasabbik, majd zsebre vágta a telefonomat.

Eloldozták a kezemet, majd kimentek a szobából, és rám zárták az ajtót. Hiába próbálkoztam a szabadulással, nem sikerült.
Kicsit később kaptam enni, és inni. Nem volt étvágyam, de mégis magamba tuszkoltam egy kis ennivalót.
Volt a szobában egy ágy is, úgyhogy lefeküdtem rá, és meglepő módon pillanatok alatt elnyomott az álom.

A másnap iszonyat unalomban telt el. Kaptam enni, de azon kívül egyáltalán nem szóltak hozzám, és semmi mást nem csinálhattam. Majd meghaltam az unalomtól. Viszont volt időm gondolkodni. Sajnos több is, mint kellett volna! Egyfolytában az járt a fejemben, hogy miért történik ez velem. Mit követtem el, hogy ezt érdemlem? De nem kaptam rá választ!

Este az alacsonyabbik férfi behozta a vacsorát. Az ágyon ültem, magamba roskadva. A szobában félhomály volt, a nyitott ajtón erős fény áradt be, ami elvakított néhány pillanatra.
Aztán a férfi letepert az ágyra és rám mászott. Befogta a számat, így csak egy halk nyögésre tellett.
- Ha megnyikkansz kinyírlak! - suttogta fenyegetőn a fülembe, és lassan elkezdte letolni a nadrágját.