-Nem mehetnek be! A doktor úr igen elfoglalt. És nem lehet csak úgy bemenni hozzá!

Apu már nagyon ideges volt.

-Nézze, hölgyem. A lányom sem ücsörög otthon egész nap. Neki is van dolga, épp ezért kérem, hogy szóljon a doktornak!!

A nőci kicsit megijedt, úgyhogy kelletlenül bár, de felemelte a pulton lévő telefont, és beszólt dokinak. Fél percen belül kicsapódott egy ajtó, és odajött hozzánk a dokim, sűrű bocsánatkérések közepette.

-Jaj, elnézést… Ő az új portásunk.  És semmit sem tud kézben tartani. Nyilván a maguk papírját is elkeverte… Jöjjenek.

Követtük a dokit a vizsgálóba. Kedves emberke volt, és jófej is.

- Még egyszer bocsánat. Régóta várnak itt?- kérdezte, miközben rámutatott egy székre, hogy üljek le rá.

-Hát… Egy olyan 20-30 perce… -mondtam.

- Úristen. Még egyszer elnézést. Na, lássuk, hogy van a kezed!

Pár hete eltörtem a jobb kezemet. Ráestem. Most igazából azért jöttünk, hogy levegyék a gipszet.

-Nos, szerintem rendben vagyunk. Le is veszem a gipszet.

Elfordult, és elővett néhány cuccot, amivel –gondolom xD- gipszet fogja leszedni. Kicsit szomorú voltam, mert nagyon hozzám nőtt az a szar, és tele volt a haverjaim rajzaival meg baromságaival. A doki nyilván észrevette a fejemen, hogy „muszáj?” , mert mondta, hogy ha nagyon szeretném, akkor megtarthatom. Persze hogy elfogadtam xD Hamar leszedte, én meg „zsebre” vágtam. Kimentünk a teremből. Apu meg a doki még beszélgettek egy kicsit, én meg megálltam az ajtó előtt.

Hirtelen kiabálást hallottam. Valaki azt ordibálta, hogy „helyet! Menjen már arrébb!”  És pár pillanaton belül megláttam, hogy mire föl volt ez a nagy kiáltozás. Egy nővér szaladt végig a folyosón egy sráccal, akinek a csuklójára rászorított egy rongyot meg a kezét. A rongy már szinte használhatatlan volt, annyira elázott a vértől.  Szerencsétlen srác csak úgy botorkált, el volt fehéredve. Nyilván rengeteg vért vesztett. Ismerős volt, de nem tudtam, hogy honnan. Aztán észrevettem még két embert, akik utánuk futottak… A húgomat meg a pasiját!

- Apa! Apa, gyere gyorsan!!- kiáltoztam.

- Mi baj van, kislányom?- kérdezte apu. Már elköszönt a dokitól.

- Gyere!- mondtam, és megfogtam apu kezét, úgy rángattam magam után. Muszáj volt akkor és ott megtudnom, hogy mi történt. A srác meg a nővér bementek valahova, de a húgomék kint maradtak.

- Úristen! Apa! Lil! Hát ti mit kerestek itt? –a húgom, ahogy észrevettem, totál le volt blokkolva.

- Tudod… Gipsz. De mi volt ez? És ki volt az a srác? Amúgy, szia, Mikey- köszöntem a pasijának is.

- A bátyám… Elvágta az ütőerét a csuklójánál… Nem tudjuk hogyan… Fent voltunk az emeleten, amikor hallottunk egy durranást. Leszaladtunk a konyhába, és Gerard a földön feküdt, és minden csupa vér volt…

- Hívtuk a mentőket… Azt hittük, mire kiérnek, késő lesz…

Mikey, ahhoz képest, hogy srác volt, majdnem elsírta magát. A húgom már könnyezett. Apu értetlenül bámult ránk.

-Oké, lányok… Szerintem mi menjünk haza… Aztán majd bejöttök, vagy nem tudom.

Tipikus apu. Nem tudja kezelni az ilyen helyzeteket.

-Dehogy megyünk! Lucy itt marad Mikeyval, én meg Lucyval és Mikeyval!

- Ööö… oké. Majd akkor gyertek, ha jónak látjátok.

- Oks. Szia.

Leültünk a szoba vagy mi a franc elé, ahova Gerardot bevitték. Igazából nekem Gerard évfolyamtársam volt, de nem sokat beszéltünk. Mikey és Lucy elmesélték a baleset minden egyes részletét- már amelyiket tudták. Már fél órája dekkoltunk a székeken, amikor kijött a nőci, aki bevitte Gerardot. Felálltunk, felkészülve a legrosszabbra is.

-Nézzék. A vérzést sikerült elállítani… De így is nagyon-nagyon sok vért vesztett. Beletelik jó pár napba, mire felépül. Most átvisszük az intenzív osztályra… Mert még ingatag állapotban van, de ha minden igaz, fel fog épülni.

Összeölelkeztünk. Fel fog épülni!

-Be lehet menni hozzá?- kérdeztem reménykedve. Nem tudom, hogy miért nőtt meg az érdeklődésem ilyen hirtelen egy olyan személy után, akit szinte nem is ismerek.

- Hát… Most inkább hagyjuk pihenni. De esetleg holnap…

- Rendben. Köszönjük- mondta Mikey, és kézen fogta Lucyt. Menjünk haza, jó lányok? Kimerültem. És a konyhát is fel kell takarítani… És anyának is szólni kell. Na, az lesz még szép…

- Én és Lucy megcsináljuk a konyhát. Te meg felhívod anyukádat. Jó lesz?

- Igen… Köszi szépen… - Mikey megpróbálkozott egy gyenge kis mosollyal.

- Akkor menjünk is. – mondtam, és elindultunk, kifelé a kórházból…