Az orvos és a vizsgálat maga volt a rémálom. Már eleve a doki sem volt túl szimpatikus, meg rá volt írva, hogy hülye kis picsának néz, akit felcsináltak, aztán most meg rohan segítségért.
Donnával is elég gusztustalan volt, biztos azt hitte, hogy a lánya vagyok, vagy ilyesmi. Na Donnának sem kellett több, úgy kiosztotta a dokit, hogy alig állt meg a lábán.
Mikor végeztünk Donna becipelt egy cukrászdába.
- Mit szeretnél enni? - kérdezte kedvesen.
- Semmit! - feleltem komoran.
Nem akartam én bunkó lenni, főleg vele nem, de egyszerűen nem tudtam mosolyogni.
- Ne haragudj, de nem kérek semmit. - javítottam ki magam, mielőtt még zokon vehetné viselkedésem.
- Azért rendelek neked is egy kis fagyit, hátha megkívánod.
Leültünk egymással szemben. Nem tett szemrehányásokat, nem szidott le, egyáltalán semmi rosszat nem mondott rám, én mégis el tudtam volna süllyedni szégyenemben.
- Amy, tudom, hogy most rossz neked, de próbáld meg túltenni magad rajta. - mondta, közben megfogta a kezem. - Az a fiú nem érdemli meg, hogy miatta könnyek áztassak azokat a szép szemeidet!
Milyen kedves, hogy azt hiszi Josh miatt vagyok szomorú. Pedig ha tudná!
Undorítónak éreztem magam, mintha mocskos lennék, és már soha az életben nem tudnám lemosni magamról.
Ráadásul itt van ő, meg Gerard. Befogadtak, mindent megadnak nekem és mivel hálálom meg? Egy ócska kurva vagyok, semmi más!
Megint eleredtek a könnyeim. Donna megsimogatta az arcomat, és még mondta a vigasztaló szavakat, de nem figyeltem rá. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy nem érdemlem meg őket.

Két nap múlva iszonyú hasgörcsökre ébredtem. Megjött a menzeszem, de olyan mértékeben, hogy azt hittem elvérzek. Az orvos mondta, hogy ilyen előfordulhat, ez a gyógyszer hatása. Nem is tudtam reggel suliba menni.
Nem tudom Joshal mi lett, de talán jobb is így. Gerard csak annyit mondott, hogy el van intézve, de részleteket nem árult el, csak annyit, hogy lesheti a zenei karrierjét! Meg ezentúl max. a fiúk lesznek majd oda érte, de ezt nem tudom mennyire mondta komolyan.

Egész héten nem mentem iskolába, és már szétuntam az agyamat. Alig vártam, hogy hétfő legyen. Na nem az osztálytársaim hiányoztak annyira, csak szerettem volna már valamit csinálni, ami eltereli a figyelmem.
A csajok persze rögtön letámadtak reggel. Nem tudom, hogy honnan a fenéből vették az értesülésiket, de tudtam mindenről.
- Szia, Amy! - jött oda Becky. - Hallottam mi történt. Nagyon sajnálom!
Még ő volt a legnormálisabb köztük. Kicsit fura, olyan magának való fazon volt. Meg is lepődtem, hogy leállt velem beszélgetni.
- Ho... honnan tudod... - kérdeztem meglepetten.
Becky csak legyintett.
- Lehet itt bármit eltitkolni? Hogy is hívták azt a fiút? Joshnak, ugye?
- I... gen! - feleltem letörten. Még hallani sem szerettem ezt a nevét.
- Hát tudod azt beszélik, hogy történt vele pár furcsa baleset.
Elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Furcsa baleset?
- Igen... leesett a lépcsőn, eltörte a karját, ráesett egy nyitott csatornatetőre és alaposan beütötte köhm... ott, szal érted!
Értettem, hogyne értettem volna. Sőt azt is gyanítottam, hogy Gerard keze van a dologban. Bár azt nem hiszem, hogy ő tette volna. Meg ez az egész annyira nem is vallott rá, talán valaki más volt, aki tudott róla? De végül is mindegy, lényeg, hogy jól megkapta az a szemét!
- És... amúgy hogy vagy? - kérdezte végül Becky.
- Hát....
- Nem jól, mi?
Megráztam a fejem. Hogy a picsába lennék jól?
- Meg tudlak érteni! - sóhajtott egyet.
Csodálkoztam, hogy ezt vajon mire értette.
- Tudod, engem is megerőszakoltak! - súgta bizalmasan a fülembe.
Szólni akartam, hogy ami velem történt az nem erőszak volt, de már annyira elegem volt a témából, hogy hagytam a fenébe. Meg így talán valamiféle sorstársat lát bennem Becky, és nem ártana már nekem sem egy barátnő. Tehát hallgattam.
Elmesélt egy rettenetes rémtörténetet, aminek szerintem csak a fele volt igaz, de nekem az is épp elég volt ahhoz, hogy én még szerencsésnek érezzem magam.
- Hát ez szörnyű! - hüledeztem, mikor a végére ért.
- Ugye? Nem volt egyszerű túltenni magamat rajta.
- És végül hogy sikerült?
Erre előhúzott egy pici zacskót a zsebéből.
- Ez segített!
Rögtön tudtam mi az, és nagyon elleneztem. Egyszer már kipróbáltam, de akkor azt mondtam, hogy soha többé.
- Nem, nem! Nekem ez nem kell!
- Ne hülyülj már! - veregetett hátba Becky. - Segít! És ne kell állandóan szívnod, csak néha, mikor nagyon magad alatt vagy!
Elszörnyedve néztem erre a lányra, aki még a suliba is magával hurcolja azt a szart.
- Na jó, hagyjuk ezt! - mondtam neki, és már ott is hagytam volna, de megragadta a karom és visszarántott.
- Ha beköpsz bárkinek, rosszabbul jársz, mint az a Josh! Ugye megértetted?
Komolyan bólogattam, és igyekeztem minél előbb jó messzire kerülni tőle.

Mikor hazaértem, és vettem elő a kulcsomat a zsebemből, valami leesett a földre. Lehajoltam, és riadtan vettem észre, hogy az a valami a Becky által ajánlgatott csomagocska.
Először fel sem akartam venni, de rájöttem, hogy nem lenne jó, ha valaki itt a ház előtt megtalálná. Még Gerardra is ráhúzhatnák a vizes lepedőt miatta. Felvettem hát, hogy bent lehúzzam a vécén.
Mikor a vécé fölé tartottam a zacskót, különös érzés lett úrrá rajtam. Egyszerűen képtelen voltam megtenni, nem vitt rá a lélek, hogy lehúzzam. Csak álltam ott, és bámultam a pici zacskót. Szó szerint megbabonázott. Az járt a fejemben, hogy ez a kicsiny por milyen félelmetes gyilkos. Hány embernek adott már reményt, és elvarázsolt perceket, és hány embert taszított a kétségbeesésbe, és a halálba. Addig-addig gondolkodtam, míg végül zsebrevágtam.
Ki tudja, talál jól jön még egyszer!