A Legjobb Limitált Sorozatért járó Eisner-díj elnyerése bármely hatrészes képregény számára nagy megtiszteltetés lenne, de a The Umbrella Academy Apocalypse Suite-jének különösen fényes diadal – nemcsak hogy az Apocalypse Suite a The Umbrella Academy legelső része, de még a kreatívcsapat is tarolt a Legjobb Borítókészítő (James Jean) és a Legjobb Színezés (Dave Stewart) kategóriákban. A Legjobb Limitált Sorozat díjáért elhangzott köszönőbeszédében Gerard Way író köszönetet mondott a képregényen dolgozó alkotóknak, öccsének – Mikey Waynek, aki hamarosan saját képregénnyel jelentkezik – és feleségének, a punkzenész valamint vizuális művész Lindsey Ballatonak.

„A kisöcsémmel úgy nőttünk fel – felnőttünk? Mindenki felnő!”, mondta Gerard az Eisner átvételekor. „A képregény volt az egyetlen dolog, amihez menekülni tudtunk az elől a hely elől, ahol éltünk. Ez arra késztetett, hogy felnézzünk, és saját történeteket találjunk ki. Aztán idősebbek lettünk, ugyanazokkal a dolgokkal foglalkoztunk, és zenéltünk – de mindvégig hiányoztak a képregények.”

Ahelyett, hogy a The Umbrella Academy első szériájának ilyen mértékű elismerését úszni hagynák, a könyv novemberben visszatér a második sorozattal, a Dallas-szal. Az előző alkalommal a The Umbrella Academy körüli korai felhajtás középpontjába Gerard másik életét helyezték, minthogy ő a My Chemical Romance énekese. Most, hogy a könyv saját jogán életképesnek bizonyult – és virágzónak -, könnyebb észrevenni, hogyan működik Gerard szövege Gabriel Bá művész rajzaival (a belső részek mellett a második széria borítói is ráhárultak James Jean távozásával) és az egész Scott Allie szerkesztő mesteri vezényletével zajlik.

A Dark Horse Presents (DHP), az online képregények MySpace-es tárháza – és a legjobb online képregény Eisner-díjának nyertese Joss Whedon és Fábio Moon Sugar Shock című munkájáért – a napokban bemutatta az Anywhere But Here-t, melynek története két Umbrella Academys diák és az ő hírhedt punkbandájuk köré összpontosul. A punk és a képregény hosszú, közös történelemmel rendelkezik. Bármilyen ötlet a The Umbrella Academy csapatától, hogy két művészeti ágazat, melyeket nem kötnénk össze kapásból, miért keresztezi egymást ilyen erősen?

„Szerintem a képregények radikális ötletekkel teltek, különösen a régiek, a 60-as évek Marveljei, amikért Sid Vicious rajongott.”, feleli Gerard. „Valamint az eszképizmus egy formái, és azoknak, akik vonzódnak a punkhoz, néha az eszképizmus a kulcs. Mikey-nak, nekem és az egész bandának olyan hátterünk van, és olyan típusú városokból jövünk, ahonnan az ember állandóan menekülni akar. Úgy gondolom, a második sorozat sokkal inkább „punk”, mint az első, és minden a DHP történettel kezdődött…az alapozta meg a széria hangulatát…”

Az Anywhere But Here-ben megjelenik egy olyan karakter, amelynek választania kell, hogy szuperhős marad, azon dolgozva, hogy megmentse a világot, vagy szeretett testvérével zenél egy bandában. Sok My Chemical Romance-rajongó látja úgy, hogy az együttes életmentő hatással van rájuk – erről tanúskodott a nemrégiben rendezett tinédzserek szervezte tüntetés a brit Daily Mail azon állítására válaszolva, mely szerint a banda pesszimista világképet pártol. Mikey a My Chemical Romance basszusgitárosa. Ezek tudatában az Anywhere But Here tragédiája kétszeresen szívszaggató, hogy elvárják Krakentől, hogy válasszon két olyan dolog közül, ami Gerard számára egy és ugyanaz.

Az Apocalypse Suite puhakötésű kiadását Gerard feleségének ajánlotta, „amiért az esernyőm vagy”. Akárcsak Gerard bandatársai, Lindsey is számos alkalommal viselt The Umbrella Academy-pólókat, és a Mindless Self Indulgence basszusgitárosaként karjára rajzolt esernyővel lépett színpadra. A brooklyni Pratt Institute egykori diákjaként számos vándorkiállításon és a Revolution Unseen című művészkönyvben is megtekinthetőek alkotásai, utóbbiban Gerard munkái is szerepelnek.

Gerard más interjúkban azt állította, hogy Lindsey új távlatokat nyitott neki Séance karakterének alakításában. Az, hogy művésszel házasodott össze, ennyire megváltoztatja a kreatív folyamatokat?

„Nagyon sokat és pozitívan változtatott rajta, de azt hiszem, inkább azzal a ténnyel függ össze, hogy nem találhattam volna nála tökéletesebb párt.”, válaszolja Gerard. „Mostanában többet alkotok, folyamatosan inspirál a feleségem. Több dalt írok, több képregénybe kezdek bele, egyszerűen általában véve többet alkotok.”

Előfordult, hogy akadályokba ütközött abban, hogyan használhatná a karaktereit?

„Szerintem az, hogy én teremtettem a karaktereket, váratlan akadályokat gördíthet az utamba, mert olyan közel kerül hozzájuk az ember, annyit tud meg róluk. Néha valaki, aki korlátoltabb ismeretekkel rendelkezik róluk, az ösztöneire hagyatkozik, annak új rálátása nyílik egy karakterre. Elégedett vagyok azzal, ahogy most Séance fest, és ennek sok köze van Lindsey-hez. Ő különösen remek lesz a második szériában.”

Az I Don’t Wanna Kill The President c. lemez, amit a banda ad ki az Anywhere But Here-ben, nyilvánvalóan kapcsolódik a Dallas promóciós rajzaihoz, amik a JFK merényletet elevenítik fel.

„Határozottan előrevetíti a második sorozat történéseit, és határozottan kapcsolódik a témájához.”, helyesel Gerard. „Scottal megegyeztünk, hogy az Anywhere But Here-t az első szám megjelenése előtt mutatjuk be; remélhetőleg a széria végére érthető lesz, miért.”

„Gerard mesterien választ címeket.”, mondja Scott a Dallasról. „A banda nevétől kezdve a lemezek címein át az első széria egyes részeinek titulusáig. Egyszerűen imádom a címeit. Líraiak, melyben a hangzás ugyanolyan fontos, mint a jelentés, és a jelentésük teljesen nyitott az értelmezésre. Amikor elárulta, hogy a második szériát Dallasnak akarja elnevezni, először nem értettem a ritmust közte és a többi közt, de aztán rájöttem, hogy ha mindig zavaros címeket adunk, az csak egy újabb, megszokott kerékvágásba térítené a könyvet, amit nem engedtünk neki.”

Az összes veszély közül, amikre hajlamos lehet a könyv, a megszokott kerékvágás tűnik az egyik legtávolabbi eshetőségnek – a történetmesélés energiája azt az érzést kelti az olvasóban, amit Neil Gaiman Sandmanje, vagy Grant Morrison The Invisibles-e, amikor azok megkezdték sikeres útjukat. A másodikhoz való hasonlítás egyúttal alkalmas és nem teljesen helyénvaló – egyrészt, Grant és Gerard barátok, és a 2008-as San Diego Comic Conon egy panelen osztoztak. Grant írja az Apocalypse Suite puhakötésű kiadásának előszavát.

Másrészt, mialatt Grant a The Invisiblest írta, saját szavaival élve „sok pszichedelikus drogot” használt. Habár a droghasználat – és a durva bánásmód – megjelenik a The Umbrella Academyben is, Gerard néhány évvel ezelőtt győzedelmeskedett káros szenvedélyei felett, és a panelben Grant mellett rámutatott arra, hogy „Rájöttem, hogy tisztán őrültebb voltam, mint valaha is, amikor drog hatása alatt álltam.”

Tulajdonképpen elég őrültség van az Apocalypse Suite-ben ahhoz, hogy azok az olvasók, akik a Dallas-szal kezdik, eléggé összezavarodjanak.

„Kezdetben lehet, hogy egy kicsit zavaros lesz.”, helyesel Scott. „Kellene tennünk valamit a belső borítóra, hogy megértsék…Annyi őrültség történt az első szériában, hogy nehéz lenne anélkül belevágni az első számba, hogy ne éreznék magukat egy kicsit elveszve.”

A rövidebb The Umbrella Academy képregények, amik az Apocalypse Suite-en kívül jelentek meg a Dark Horse Comicstól a 2007-es Free Comic Book Day-en és az interneten, a csapat történetének különböző időszakaiban játszódnak, de a Dallas nem sokkal az Apocalypse Suite vége után veszi kezdetét. Ez a minta fog folytatódni, a fő szálak kronologikus sorrendben követik majd egymást, vagy csupán véletlen, hogy az első két hosszabb történet így illeszkedik?

„Azt hiszem, eredetileg többet akartam ugrani, mint tettem, időszerűen.”, mondja Gerard. „Egy vagy két teljes szériát képzeltem el, melyekben még gyerekek, némelyben a 20-as éveik elején járnak, de úgy érzem, jobb, hogy ezeket a jeleneteket és történeteket szétszedtem azokra, amik sokban kapcsolódnak a jelen eseményeihez. Úgy érzem, ez azon dolgok egyike, ami olyan különlegessé tette az első szériát, különösen Vanya jeleneteit. Mint valaki, aki sokat panaszkodott a képregények folyamatosságáról, egyértelműen látom, hogy egy bizonyos szinten megteremtem azt, amit hasznosnak tartok. Ha az emberek törődnek a karakterekkel, látni fogják, hogy fokozatosan mik történnek velük - nem az a trükk, hogy többévnyi hasztalan információval látom el az olvasókat, és erre figyelnem is kell, miközben írom a történeteket.”

„Annyi változás és trauma vár ezekre a gyerekekre, hogy a legjobb és a legimpozánsabb mód, ha előrefelé haladunk.”, teszi hozzá Scott. „Az egyes számokban is lesznek visszaemlékezések, és röviden látni fogjuk a múlt eseményeinek apró darabkáit. Van pár hosszabb visszatekintő sztori is, amiről már beszéltünk minisorozat vagy egyrészes képében, de ez a folyamatban levő történetük, a Hargreeves halála utáni, ez a legérdekesebb.”

A csapat bizonyos tagjainak vannak (vagy voltak) olyan képességeik, amelyek potenciálisan megváltoztathatják a világot. Nehéz úgy az ilyen erőteljes karakterek történetmesélése, hogy közben megmaradjon az egyensúly?

„Eddig nem találtam problémásnak.”, feleli Gerard. „Egyszerűen azért, mert sokkal komplexebbek a standard szuperhősöknél – nem dicsekszem, vagy mondom, hogy bármiben is jobbak azoknál, csak máshogy cselekszenek. Vannak bizonyos helyzetek, amikor a karakterek inkább nem használják az erejüket, vagy lobbanékonyabban viselkednek. Nem mindig tetszik nekik, hogy ilyen erőt birtokolnak, nem szeretik, hogy ekkora figyelmet kapnak miatta…néha még csak nem is hasznos az erejük az ellen, amivel szembekerülnek, például egymással.”

„Egy kicsit aggódtunk, hogy Vanya elpusztítja a világot az első sorozat végén.”, ismeri be Scott. „Vagy, legalábbis, hogy több társát öli meg a csapatból, mint akartuk, amiatt, hogy mennyivel erősebbé vált.”

Az erő témájával kapcsolatban nehéz figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a Dallast az elnökválasztás idejében jelentetik meg. A művészet és a szórakoztatás politikamentesnek kellene, hogy legyen, vagy a művészek és előadók kötelessége, hogy munkájukat az állásfoglalásuk pódiumaként használják? A válasz valahol e két szélsőség között van, vagy teljes egészében máshol?

„Szerintem egy művész egyedüli kötelessége, hogy azt mondja, amit érez, hogy mondania kell, és mindezt impozáns és ravasz módon tegye.”, válaszolja Scott. „Ha olyasmit akar mondani az ember, amit politizálásnak lehet venni, tegye azt, és ha nincsenek ilyen gondolatai, akkor beszéljen másról. A második széria mesél valamiről, ami némileg több politikai tartalommal bír, mint az első, de ez nem oktató, teljes mértékben interpretáció kérdése.”

Mint sorozat, a The Umbrella Academy cinikus világképpel telt, amely az optimizmus mögötti idealistáktól ered, de még mindig hisznek valamiféle jóságban – nyilvánvalóan ez nagyrészt annak a helyzetnek köszönhető, amelybe a csapat tagjai felnőttként kerültek, de visszhangozza ez a kreatív team érzéseit is?

„Mindenképpen visszhangozza az érzéseimet.”, helyesel Gerard. „Különösen az optimizmus mögött növő idealistákról szóló rész. Nem szeretnék a többiek nevében beszélni, de egész biztos vagyok benne, hogy egyazon állásponton vagyunk a képregény nézeteinek többségével kapcsolatban. Vegyük például Bob Dylant, aki Scott kedvenc zenésze; határozottan ilyen természetű érzéseket fejezett ki a munkáiban. Scott sok mindenben terelt Dylan felé, és ez látszik is a második szériában, ami még többet foglalkozik a kiábrándulással.”

A The Umbrella Academyben van valami időtlen esztétika, ami egyeseket arra emlékeztet, amit David Lynch művel filmjeiben a divattal és az építészettel; valahogy minden kor egyszerre jelenik meg, és egyik sem nyomja el a másikat. Gerardot a képregénnyel kapcsolatos nyilvános megjelenésein – például bolti dedikálások, konferenciák – ugyanolyan stílusban láthattuk.

„Úgy kezdtem el öltözködni, és kezdetben észre sem vettem, aztán a mentális azonosulás módjává vált, az öltözettel annak a világnak a részévé váltam. Szerintem ez fontos – hogy bizonyos tekintetben az ember a saját művészetévé váljon.”, magyarázza Gerard. „Amikor otthon vagyok, olyan kényelmesen öltözöm, amennyire csak lehetséges amiatt, amennyit dolgozom, de a The Umbrella Academy írása határozottan változtatott a ruhatáramon. Ami a könyvet illeti, vagy bármely könyvet, amivel foglalkozni fogok, azt akarom, hogy legyen egyfajta időtlen tulajdonsága abban, ahogy a karakterek öltöznek. Még jobban szeretem azokat a művészeket, akik maguk is rendelkeznek ilyen időtlen tulajdonsággal. Ez az egyik fő oka annak, hogy vonzódtam Gabrielhez.”

A The Umbrella Academy illusztrációinak hangulata sokféle érzést körülölel, a nosztalgiától a szuperhős akciókon és az ijesztő mélabún keresztül a komédiáig és a családi drámákig, észrevétlenül haladva egyikből a másikba, anélkül, hogy kiesne a világ érzékelése.

„Azt mondanám, amiatt van, hogy képregényeken nőttem fel.”, adja meg a válasz lehetőségét Gabriel arra, hogyan vált tónust olyan elegánsan. „Mindenféle képregényt olvastam, a szuperhősöktől, az európaitól kezdve az erotikuson át a MAD-en keresztül a brazil alternatív underground alkotók humoros írásaiig és a politikai szatírákig. Amikor akciójelenetet kell készítenem, visszamegyek a 80-as évekig, Frank Miller Daredeviljéig, az X-Menhez és A sötét lovaghoz. A mélyebb beszélgetéseknél, és akkor, amikor megmutatjuk, mi áll a karakterek mögött, a Watchmenre, a Moonshadow-ra, Will Eisnerre és Laertere (nagyszerű brazil alkotó) gondolok. Az őrült dolgok, a bonyolult épületek és szerkentyűk az Akirahoz és a Moebiushoz vezetnek vissza. Ez olyan, hogy egész életemben tanultam, arra készültem, hogy bármit megtehessek, de ezt csak akkor észlelem, amikor eljön a cselekvés ideje. És ez az idő eljött.”

A Dallas eddig bemutatott borítói olyan szembetűnő műremekek, amik akkor is feltűnőek lennének, ha nem egy képregényhez kapcsolódnának. A borítók más megközelítést igényelnek Gabriel számára, mint a tartalom? Jobban szereti az egyiket a másiknál?

„Nem igazán szeretek borítót rajzolni, mert ez csak illusztráció.”, válaszolja Gabriel. „Sokkal nehezebbnek tartom, mint megrajzolni egy oldalt a képregényben, mert a kompozíciót és a stílust egyetlen képben kell kiegyensúlyoznom. Ez a fő oka annak, hogy próbálok más megközelítéssel állni a borítókhoz, kifejezőbbel, grafikusabbal, kevésbé „képregényszerűvel”. Nem akarom, hogy egy nagy képnek vagy színes foltnak tűnjön, ami lehetne a tartalom is. Azt akarom, hogy kitűnjön, és ezért többet kísérletezhetek és új dolgokat próbálhatok ki. A Casanova borítóinál szinte korlátok nélkül dolgozhattam, ami egyszerre volt jó és rossz. Ezúttal Gerard és Scott ellátnak ötletekkel, és jóvá is kell hagyniuk, és ezt az együttműködést nagyon jónak tartom a végeredményt illetően.”

Aki tevékenykedett már a képregényszektor kulisszái mögött, szinte biztosan egyetért azzal, hogy a Dark Horse a gondoskodás és a részletek iránti törődés szinonimája, a munkájuk bármely szempontjáról legyen is szó, ezért nem lehet nagy meglepetés, hogy a The Umbrella Academy promóciós árui jó minőségűek. Ez párosult azzal, hogy Gerard és Scott részt akartak venni a The Umbrella Academyben, bármennyi időt is vesz el tőlük, aminek eredménye egy sor megnyerő jelvény, kitűző és egy engedélyezett esernyődizájn. A San Diego Comic Conon készült képeken a karakterek figuráinak prototípusait láthattuk, ami izgatott beszélgetéseket indított el a rajongók közt.

„Mindenen sokat gondolkozunk, egészen a hirdetések betűtípusáig.”, mondja Gerard. „A figurák több hónapig tartottak, de szerencsére nagyon jó művészekkel dolgoztunk, akik lelkesedtek, akárcsak Gabriel, biztosítva, hogy olyan pontosak, amennyire csak lehetséges. Ami a promót illeti, nem tudok sokat gondolkozni a folyamatban levő dolgokon, de remélhetőleg a sorozat végére nyújtunk valamit ingyen az embereknek, amibe megint csak sok munkát fektetünk majd.”

„Bár, a pólókat Gerard gyorsan elintézte.”, teszi hozzá Scott. „Amiket San Diegoban árultunk. Azok egyik napról a másikra történtek, de a tervek már készen voltak. Néha fejest kell ugrani a dolgokba, de ami a figurákat és az esernyőt illeti, az nagyon alapos volt.”

Az Apocalypse Suite-es kitűzőszett három ismerős mintát tartalmaz – The Umbrella Academy, Rumor és Kraken – és egy rejtélyt, Sparrow-t. Megtudjuk ebben az új szériában, hogy kicsoda vagy micsoda Sparrow vagy várat még magára?

„Igen.”, feleli titokzatosan Scott.

Még egy igazság a Dark Horse Comics-szal kapcsolatban, munkatársaik mindenre kiterjedő és szorgalmas munkamorálja mellett a kiadó viszonylag zavartalan átmenete a terjesztés jól kitárgyalt „új területére”. Egy másik 2008-as Eisner-díj nyertes, a The Perry Bible Fellowship szokatlan, de sok figyelmet kapott online képregényként kezdte életét, mielőtt a Dark Horse kiadta volna.

„Próbálunk okosan hozzáállni a változásokhoz.”, mondja Scott. „Ennek része, hogy megbízzunk azokban, akik a leginkább rá vannak hangolva ezekre. Nem én választom ki azokat a webes képregényeket, amiket megjelentetünk, a net nem az én asztalom; nem én vagyok a potenciális olvasó. Ezért Dave Land, az a fickó, aki elhozta nekünk a Perryt, foglalkozik vele. Szerettem volna ingyenes képregényeket juttatni az emberekhez, és erre használni a webet; ezért dolgoztam a MySpace-szel a MySpace DHP elindításán, és azon, hogy feltegyük a Sugar Shockot.”

„Az elmúlt évek képregénykiadásának nagy története a manga volt; nem kezdtünk el későn foglalkozni vele. Nem cinikusan közelítettük meg, mint mások. Nem mondtuk magunknak, hogy ’Ó, ezt a japán cuccot viszik, húzzunk le róla annyit, és olyan gyorsan, ahogy csak lehet, hogy lássuk, megtömhetjük-e a vele zsebünket.’ Több ideje adunk ki mangát, mint mások, és azzal tartottunk lépést, amiben jók voltunk, olyan területekre terjesztettük ki, amikhez értettünk. A shojo volt a divat, de nem vetettük rá magunkat, mert az nem mi voltunk. Azokra a remek alapanyagokra támaszkodtunk, amikhez kötődni tudtunk, és ez működött nálunk. Az online képregényeink olyan hamar megérkeztek, mint más a Megatokyonál, és nem azzal nőttünk, hogy próbáltuk kitalálni, hogy egy bizonyos közönség mit venne meg, hanem azzal, hogy követtük a boldogságunkat, ahogy Joe C. mondaná.”

A mostani The Umbrella Academy képregény közel áll ahhoz, amit Scott elképzelt, amikor először olvasta a Gerardtól kapott vázlatokat?

„Igen. Csak tisztább és jobb annál, amit elképzeltem.”, feleli Scott. „Határozottan jobbak a rajzok.”

A kezdetek óta mi változott a karakterek vizuális ábrázolásában?

„Nagy felfedezés volt számomra az első sorozat, ahogy az olvasóknak is.”, mondja Gabriel. „Azt hiszem, most már tudom, meddig mehetek el a karakterekkel, milyen boldogok, vagy milyen szomorúak lehetnek, milyen sötétre vehetem őket, és mi rejtőzik az álarcuk mögött. Azzal, hogy befejeztük az első szériát, olyan pozícióba kerültem, hogy már nagyon jól ismerem őket, a problémáikat és a konfliktusaikat, és sokat beszéltem Gerarddal az eljövendő történetekről és ez rálátást ad mindegyikükre. Tudom, hogy az egyes szériákban mikre kell fókuszálnom, és hogy mindez mihez fogja vezetni a karaktereket. Ez a munka legjobb módja.”

Forrás: sequentialtart.com