Vacsora után elmosogatott, pontosabban bepakolta a mosogatógépe a tányérokat. Aztán leültünk a tévé elé. Egyelőre tartottuk a megfelelő távolságot, bár én legszívesebben odabújtam volna hozzá, de a fuldoklása után nem tudtam megtehetem-e.
Egymás mellett ültünk, de valahogy nagyon szerencsétlenül. Éreztem, hogy ő is zavarban van, ettől én is abban voltam. Most mit csináljak? Legyek kezdeményező és bújjak oda hozzá?
Végül ő oldotta meg a helyzetet. Felém fordult, egyik lábát behajlítva feltette az ágyra, a kezével megtámasztotta a fejét a kanapé háttámláján. Ettől a póztól éreztem, hogy figyel. Kérdezni fog valamit, ami nagyon érdekli. És igazam is lett.
- Amy, mesélnél nekem Judyrol? - kérte.
Én is felé fordultam és örültem, hogy végre megindult köztünk a kommunikáció.
- Anya... nagyon jó fej... volt. - az utolsó szónál kicsit megbicsaklott a hangom. Eddig annyira el voltam foglalva új helyzetemmel, hogy szinte eszembe sem jutott anya halála.
Nyeltem egyet, aztán gyorsan folytattam.
- Nagyon jó barátnők voltunk. Bár voltak köztünk viták, de hát hol nem fordul elő, nem igaz?
Bólintott.
- És sosem mesélt rólam? - kérdezte álmélkodó arccal.
- Soha. - vallottam be az igazat.
- Te sem kérdezted soha, hogy ki az apád? Előbb utóbb minden gyereket érdekelni kezd ez a téma.
- Egyszer megkérdeztem, mire azt felelte, hogy ne akarjam, hogy hazudjon nekem, mert az igazságot úgysem árulná el.
- Hát... legalább őszinte volt.
- Igen, őszinte. De akkor sem értem miért titkolta el? Mit gondolt, hogy világgá fogok menni, hogy megkeresselek?
- Végül is azt tetted, nem? - kérdezte mosolyogva.
- Először nem akartam. Csak mikor éreztem, hogy a nagyszüleimnél nem bírom ki, akkor gondoltam rá, hogy megkereslek. Baj? - néztem rá őzikeszemekkel.
- Dehogy baj! - vágta rá nevetve és közelebb csusszanva hozzám átölelt. Most először saját magától.
Annyira jó volt érezni, ahogy magához szorít. Legszívesebben órákig így maradtam volna. Most végre képes voltam levenni magamról az eddig hordott kemény lány vagyok álcát és arcomat forró könnyek borították el.
- Annyira... hiányzik anya! - suttogtam zokogva.
Gerard a hátamat simogatta és nem tudott mit mondani.
Percekig voltunk így összebújva, míg lassan sikerült megnyugodnom.
- Beszéltem ma egy ügyvéddel. - hozta fel végül Gee a kényes témát. - Azt monda ha a nagyszüleidnek nincs ellenére nem lesz gond, de ha ragaszkodnak a felügyeletedhez...
- Akkor?
- Akkor keményebb nemet lesz. Bírósághoz kell fordulni.
- De hiszen te vagy az apám, a legközelebbi rokonom.
- Sajnos ez nem ilyen egyszerű, Amy.
Árnyék futott át az arcán, ahogy ránéztem.
- De... te... ugye... magadhoz veszel...?- néztem rá félve.
- Ez a célom, de ha a nagy szüleid...
- A nagyszüleimet nem érdeklem. Sosem szerettek.
Elmosolyodott.
- Akkor biztos nem lesz gond. Én mindent megteszek az ügy érdekében.
Ahogy ott ültünk majd leragadtak a szemeim, de nem akartam, hogy ez a meghitt pillanat véget érjen. Végigdőltem a kanapén, fejemet Gee ölébe hajtottam és bármennyire is nem akartam pilláim lassan lecsukódtak és pillanatok alatt mélyen aludtam.

Reggel az ágyamban ébredtem. Nem emlékeztem rá, hogy kerültem ide, egy megoldás lehet csak, Gerard felhozott. A tegnapi ruhámban feküdtem az ágyban.
Lementem a nappaliba és a konyha felől halk káromkodás ütötte meg a fülem. Halk, de annál tartalmasabb.
A konyhában iszonyatos, égett szag terjengett, mely lassan átjárta az egész házat.
Gyorsan kinyitottam egy ablakot, majd megnéztem a szag forrását.
Gerard a tűzhely mellett állt és épp sütni akart valamit. A hozzávalókból arra következtettem, hogy rántottát, ha azt a fekete valamit, amit a serpenyőben díszelgett egyáltalán rántottának lehet nevezni.
Gee mögé álltam, aki épp heves mozdulatokkal igyekezett a füstöt elhessegetni maga elől. Annyira lefoglalta eme művelet, hogy észre sem vette érkezésemet, mert mikor megszólaltam, ijedtében ugrott egy hatalmasat.
- Ááá... te vagy az? - kérdezte, és a szívére szorította a kezét. - A frászt hoztad rám!
- Bocs, nem akartam. Mit csinálsz? - kérdeztem a jobb sorsra érdemes, elszenesedett rántotta maradékára pillantva.
- Nem látod? Reggelit! - és felém mutatta a serpenyő tartalmát. - Remélem jól átsütve szereted.
- Nem szeretem, ha túl lágy, de azért ez egy kicsit már túlzás. - néztem röhögve az "ételt".
Gerard egy sóhaj kíséretében a kukába öntötte a fekete izét, a még mindig füstölgő serpenyőt pedig a víz alá tartotta. Megpróbálta elmosni, de olyan szerencsétlenül, hogy inkább kivettem a kezéből.
- Nah, add inkább ide. - mondtam neki.
Gyorsan elmostam és most én kezdtem neki a rántotta elkészítésének.
Gee csak állt mellettem és nézte mit csinálok.
- Sosem voltam egy konyhatündér. - mondta sóhajtva, mikor már finom illatok terjengtek.
Itt volt az ideje, hogy tisztázzunk egy-két dolgot, ami már tegnap is az idegeimre ment.
- Apa, - szólítottam meg halkan, figyelve a reakciót, de most nem kezdett el fuldokolni. - nem kell nekem megjátszanod a gondos szülőt.
Válaszolni akart, de belé fojtottam a szót.
- Tudom, hogy te nem vagy olyan, nem kell erőltetned. - folytattam. - Azzal is tisztában vagyok, hogy nem könnyű neked. És tisztázzunk még valamit. Nem vagyok már kisgyerek, nem kell pesztrálnod. Tudok főzni, el tudom látni magamat. Nem kell kibújnod a bőrödből miattam.
Mintha megkönnyebbülés csillant volna a szemében.
- Nem is tudod, milyen jó, hogy ezt elmondtad nekem. Már épp azon kezdtem gondolkodni, milyen köténykét kössek magam elé, ha főzök.
Végignéztem a konyhán, ami most egy katasztrófa sújtotta területnek nézett ki, köszönhetően Gee reggelikészítési szándékának.
- Inkább legyen jól látható helyen a tűzoltók száma. - röhögtem, mire ő is velem nevetett. - De komolyan, engem nem zavar, ha minden nap műkaját eszünk, vagy mittomén hova megyünk enni, csak legyél önmagad.
Tátott szájjal nézett rám.
- Ezt meg honnan vetted? - kérdezte csodálkozva.
- Mit?
- Ezt a legyél önmagad dumát.
- Hát... csak úgy jött! - mondtam az igazságnak megfelelően. Tényleg csak arra gondoltam, hogy nem kell előttem a mintaapukát játszania, mert úgyis tudom, hogy nem az.
- Félelmetes vagy, tudod- e? - nézett rám fejét csóválva, hatalmasra nyitott szemekkel. Én meg tényleg nem tudtam mit ért ez alatt.
Gee még mindig fürkészve nézett engem.
- Mond Amy, mit tudsz te rólam? - kérdezte meg végül.
- Hát... nem sok mindent. -mondtam az igazságnak megfelelően. - Miután megtudtam, hogy az apám vagy kicsit utánad olvastam. Ismerem a zenéteket, a szövegeidet, tudok a gyerekkorodról, de csak felületesen. Olyanokat, ami a neten van, semmi több.
- Ahh...értem. És te mindig ilyen szókimondó voltál, vagy csak az én kedvemért vetted fel ezt a stílust?
- A te kedvedért? Miért, azzal mit érnék el? Nem, én mindig ilyen voltam. Nem is volt sok barátom a suliban sem. Egyszerűen nem bírom elnézni az igazságtalanságot, ezért sokszor keveredtem balhékba. Bevallok valamit, nem vagyok egy egyszerű eset.
- Én is bevallok valamit, én sem vagyok az.
- Akkor jól elleszünk, nem igaz? - nevettem.
- Az biztos! - nevetett ő is, majd nekiálltunk elfogyasztani az immár ehetőnek tűnő reggelit.