12.rész
2008.10.28. 18:43
Néma csend ülte meg a szobát. Ez a két szó úgy ért engem, mint egy pofon. A saját két pofonom.
Könnyes szemmel felnéztem az orvosra.
- Nem... emlékszem a nevemre. - mondtam sírással küszködve.
Az orvos vigasztalón a vállamra tette a kezét.
- Átmeneti amnézia. Ilyen esetekben előfordul. - magyarázta.
- De...
- Ne aggódjon, nemsokára visszatérnek az emlékei. - nyugtatgatott a nővérke is.
- De... mikor?
- Ezt nem lehet tudni. Lehet néhány óra, néhány nap, néhány hét...
- ... néhány hónap? - kérdeztem riadtan.
- Annyi azért csak ritkán. - szólt közbe az orvos gyorsan. - Az viszont baj, hogy nincsenek iratai, így nem tudunk senkit értesíteni.
- Irataim?
- Kirabolták. Ilyenkor csak abban bízhatunk, hogy valamelyik hozzátartozója bejelenti az eltűnését a rendőrségen.
- Istenem! - sóhajtottam.
Hirtelen olyan elveszettnek érzetem magam ebben az idegen világban. És ráadásul az agyam teljesen üres volt. Ha megpróbáltam emlékezni, csak fehér köd úszott a szemem elé.
Teljesen kétségbeestem. Nem láttam a kiutat ebből a helyzetből. Sírva fakadtam, ami akaratomon kívül súlyos hisztériába torkollott. Nem voltam ura a testemnek. Dobáltam magam és kiabáltam, de egyszerűen nem bírtam leállni.
Éreztem, hogy erős kezek ragadnak meg és leszorítanak az ágyra. Tűszúrást érzetem a karomon, majd fokozatosan elhomályosult a látásom. A fejem a párnára hanyatlott és lassan belezuhantam a semmibe.
***********************
Eltel 72 óra Lily eltűnése óta, és mivel a keresés nem hozott eredményt, Gerard Mikeyval elment a rendőrségre, hogy bejelentse a lányt eltűnését.
Aztán Gee szobájában ültek mind az öten és várták, hogy megcsörrenjen a telefon. Idegtépő, szörnyű órák voltak ezek, mikor az ember a legrosszabbra tud csak gondolni.
Gerard már a harmadik kávéját itta. Nem mintha szüksége lett volna rá, mert a szíve így is legalább dupla sebességgel dolgozott, és lassan már egy egész doboz ciginél tartott néhány óra leforgása alatt.
- Ha így folytatod Lilynek nem lesz kihez visszajönnie, mert kinyiffansz itt helyben! - dorgálta Frankie.
Gee nem vette a poént, csak morgott egyet és újabb szál cigire gyújtott.
Néhány óra múlva megszólalt a telefonja. Úgy kapott utána, mint fuldokló a mentőöv után. Szíve nagyot dobbant, mikor ismeretlen számot látott a kijelzőn.
- Igen? - szólt bele izgatottan.
- Valószínűleg megtalálták a menyasszonyát. - közölte egy hang. - a Szent Joseph kórház jelentette, hogy 3 napja egy ismeretlen, 20 év körüli, hosszú, vörös hajú nőt szállítottak be hozzájuk, akinél nem voltak iratok.
- Máris indulok! És... köszönöm!
Letette a telefont és csak utána kezdett el gondolkodni. Ha Lilyt három napja megtalálták, akkor miért nem értesítette őt? Talán mégsem ő az? Kezdeti izgatottsága alábbhagyott. Ha Lily jól van már rég jelentkezett volna. Vajon mi történhetett?
*****************************
Nem tudom hányadik napja vagyok itt, az időérzékemet teljesen elvesztettem. Nem éreztem semmi mást, csak azt a szörnyű ürességet a fejemben. Gépiesen tettem a dolgom. Felkeltem, sétáltam, ettem, ittam, aludtam, és közben folyamatosan azon gondolkodtam, hogy ki is vagyok én.
Sokszor vizsgálgattam az arcomat a tükörben. Furcsa, természetellenesen piros hajam színéről, mintha néha beugrott volna volna valami, hogy aztán néhány pillanat múlva újra a feledés homályába vesszen. Nézegettem régi sebek nyomát a testemen, de ezzel sem értem el eredményt.
A nővérek kedvesek voltak velem, próbáltak segíteni, de orvosom véleménye szerint a legjobbat az otthoni környezet tenné.
Bármelyik pillanatban beugorhatna egy emlékkép egy ismerős tárgyról, és onnan már könnyen jönne a többi is, de amíg itt vagyok, idegen helyen, idegen emberek közt, nincs sok esélyem a gyógyulásra. Csak remélni tudtam, hogy van olyan ember, akinek hiányzom és meg is fog találni hamarosan.
Ez a nap hamarabb eljött, mint gondoltam. Orvosom délelőtt beállított, és ragyogó arccal közölte, hogy itt van a vőlegényem.
Gyorsan dobogó szívvel ültem fel az ágyban, és lélegzetvisszafojtva figyeltem azt a fekete, félhosszú hajú férfit, aki belépett az ajtón.
Azonnal odajött hozzám és megölelt.
- Lily! - suttogta a fülembe, miközben arcába lógó tincsei a nyakamat csiklandozták.
- Lily? - kérdeztem vissza, miközben lassan eltoltam magamtól. - Ez a nevem?
A férfi kérdőn rám nézett, arca elsápadt.
- Lily...te...
- A menyasszonyának amnéziája van. - válaszolt gyorsan az orvos a további félreértések elkerülése végett.
- Nem emlékszel rám? - kérdezte a férfi. - Gerard vagyok.
- Sajnálom. - mondtam szemlesütve. - Semmire sem emlékszem.
- Istenem! - sóhajtott Gerard és újra magához ölelt.
Bár idegennek éreztem, mégis jól esett az ölelése. Nem emlékeztem ugyan rá, de azt súgta valami, hogy szeretem ezt a férfit, ám jelen pillanatban nem érzetem iránta semmit.
Pár percig összeölelkezve hallgattuk egymás lélegzetét, majd Gerard elengedett, hogy megbeszélje az orvossal a további teendőket.
- Mikor jöhet haza? - kérdezte.
- Bármikor. Nem érte komolyabb sérülés, de itt kellett tartanunk, mivel nem tudtuk kicsoda. - válaszolt az orvos.
- Értem. Köszönöm, hogy vigyáztak rá.
- Jót fog neki tenni az otthoni környezet, könnyebben térnek majd vissza az emlékei, ha a megszokott helyen van.
- Megszokott helyen... - gondolkodott Gerard. - Jelenleg turnén vagyunk, messze New Jerseytől... - majd hirtelen rám nézett, és hozzám intézte a szavait. - de nem érdekel, holnap hazamegyünk! - jelentette ki végül határozottan.
- Turnén? - néztem rá értetlenül.
- Tudod... majd elmagyarázom! Az a fő, hogy megvagy!
Időközben bejött még egy férfi. Mikor odaért hozzánk Gerard bemutatta.
- Ő itt Mikey, az öcsém.
Bólintottam, Mike pedig csodálkozva nézett rám.
Gee elmagyarázta néhány mondatban, hogy mi a helyzet. Mikey szájtátva hallgatta.
- Annyira sajnálom Lily! - mondta végül és leült az ágy végébe. - Segíteni fogunk, ne aggódj!
Igazán agyon kedvesek voltak velem és szörnyű volt, hogy nem tudtam mit kellene éreznem irántuk. Fogalmam sem volt kik ők, de biztos voltam benne, hogy jót akarnak.
Gerard még elment néhány ruháért, mert az én holmim nem volt hordható állapotban.
|