Egy örökkévalóságnak tűnt mire vége lett a dedikálásnak. Nem is értem hogy tudott annyi ideig ott ülni és mosolyogni Gee. De mint mindennek, ennek is egyszer vége szakadt, és a kötelező körök, kézfogások és egyebek után végre odajött hozzám az apám.
Mikor elém ért lehajtotta a fejét, az orrát piszkálgatta, meg vakargatta, látszott, hogy nem nagyon tud magával, illetve velem mit kezdeni.
Mivel nem volt hajlandó megszólalni, úgy gondoltam átveszem az irányítást.
- Akkor most... hazaviszel? - kérdeztem meg minden kertelés nélkül. Csak nem akar itt hagyni, vagy az utcára küldeni.
Rám nézett és még jobban zavarba jött.
- Nézd Amy... - "na ez már rosszul kezdődik" - nem vihetlek haza csak úgy, az... nem lenne... jó ötlet.
- Persze... tudom... a feleséged....
- Nos... igen, nem tudom mit szólna hozzá, ha beállítanék veled.
- Értem.
- Arra gondoltam elviszlek anyához, addig amíg otthon előkészítem a terepet. Rendben?
Most mit mondhattam volna erre? Ő tudja, hogy mit tehet meg és mit nem.
- Rendben! - sóhajtottam egyet
- Oké, várj meg itt! - mondta, majd elővette a telefonját, gondolom, hogy szóljon az anyjának.
- Mégis, szerinted eddig mit csináltam? - szóltam még utána durcásan, mire legyintett egyet és bőszen beszélni kezdett a telefonba, azt persze nem halottam, hogy mit. Pedig szívesen meghallgattam volna, hogyan magyarázza el felbukkanásomat.
Mikor letette visszajött hozzám.
- Rendben, gyere! - ragadta meg a kezem és maga után húzott a hátsó kijárat felé.
Fél órai autókázás után megérkeztünk a szülei házához.
Gee a saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, majd bekiabált, hogy megérkeztünk.
A konyhából hamarosan felbukkant Donna szőke feje és mosolyogva sietett a fogadásunkra.
- Anya, ő itt Amy. - mutatott be Gee az anyjának.
- Szia Amy, Donna vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek.
- Én is. - mondtam zavartan.
Kicsit fura volt ez a modor nekem. Valahogy arra számítottam, hogy lazább lesz. Valami : "Na mi van kiscsaj, hogy ityeg a fityeg?" vagy valami hasonló. Na jó, azért nem ennyire.
Gondolataimból Donna szavai ragadtak ki.
- Gyere Amy, megmutatom a szobádat.
Szobámat? Eddig arról volt szó, hogy csak rövid ideig maradok, most meg már szobát is kapok?
Minden gondolatom kiülhetett az arcomra, mert Gee gyorsan megszólalt.
- Anyuval úgy gondoltuk, jobb lenne, ha egy ideig itt maradnál, amíg elrendeződnek a dolgok.
Nekem ez a elrendeződnek a dolgok azt jelentette, hogy nem akar addig elvinni magához, amíg nem bizonyosodik meg róla, hogy tényleg a lánya vagyok. Valahogy megértettem, de nem tetszett. Miért nem mondja ki nyíltan a kétségeit, miért játssza itt a megértőt, mikor igazából nem is hisz nekem.
Donna felkísért az emeletre, de még mielőtt elindultunk volna láttam, hogy érdekes pillantást vált Gerardal. Mintha azt üzente volna neki, hogy "Mond már el neki!", de lehet, hogy csak képzelődtem.
- Arra gondoltam megkapod Mikey régi szobáját. Ez szebb és világosabb, mint Gerardé.
Bementünk a kicsi szobába és én elámultam. Na nem a gyönyörűségtől, hiszen otthon sokkal nagyobb szobám volt. Inkább attól, hogy az egész olyan volt, mintha régi lakója csak pár órára hagyta volna el. Tisztaság volt és rend, nem is tűnt fel, hogy régóta nem lakják.
- Rendezkedj be, én meg összedobok valami vacsorát.
Lement én meg szétnéztem a szobában. Mondjuk túl sok holmi nem volt benne és az az egy táskányi ruha, amit magammal hoztam sem tömte meg túlságosan a szekrényeket.

Nem sokáig bírtam a semmittevést, elindultam vissza a konyha irányába, mikor halk beszéd ütötte meg a fülem. Gee beszélgetett Donnával.
Nem szokásom hallgatózni, de mivel úgy tűnt rólam van szó, érdekelt a téma.
Odaosontam a nappali ajtajához és füleltem.
- El kell mondanod neki! - hallottam Donna kérlelő hangját.
- Nem akarom megbántani. - jött a válasz Geetől. - És ha tényleg az? Hogy nézek utána a szemébe? Nemrég halt meg az anyja!
- De ez így nem tisztességes! Igenis jogod van kételkedni! Lássuk be, hogy ez egy nagyon furcsa helyzet.
- Igen...de... úgy érzem igazat mond. Valahol tudom....
- Igen, - váltott Donna hangja elgondolkodóra. - nagyon hasonlít rád! Csak attól ments isten, hogy a viselkedése is!
- Anya! - csattant fel Gerard.
- Ne anyázz itt nekem, nem volt könnyű veled, most se könnyű. Ha Amy is olyan, mint te, felkötheted a gatyádat! Bár tudom, te szereted ha lecsúszik.
Gee figyelmen kívül hagyta anyja megjegyzését.
- Maradhat addig, amíg megvan a teszt eredménye? Nem szeretném Lynn-nek bezengeni, amíg nem vagyok biztos benne.
- Hát persze... de mi lesz a nagyszüleivel? Azt mondtad megszökött.
- Hát, jó messziről jött, nem hiszem, hogy hamar rátalálnak, és ha tényleg én vagyok az apja, akkor... majd meglátjuk.
Nem akartam tovább hallgatózni, eddig is túl sokat hallottam már. Szóval mégsem bízik meg bennem. Végül is megértem, miért bízna?
Felbukkanok a semmiből, azt állítva, hogy én vagyok a lánya, és azt követelem, hogy vegyen magához. Minden épeszű ember bizonyítékot akar.
És ha a rendőrség tényleg rám talál, hogy bizonyítom, hogy ő az apám. Az a fénykép nekik édeskevés. Akkor jól fog jönni a teszt eredménye!
Ezekkel a gondolatokkal nyugtatgattam magam, mert lássuk be, igencsak rosszul esett, amit az előbb hallottam. Meg hogy addig nem akar bemutatni a feleségének... Na jó! Nem rágódom ezen többet.
Visszamentem a szobába, majd hamarosan kopogtak az ajtón.
Gerard lépett be rajta.
- Bejöhetek? - kérdezte, minta a szoba máris az én tulajdonom lenne.
- Persze! - válaszoltam és igyekezetem úgy tenni, mintha nem tudnék az előbbi beszélgetésükről.
Gee leült velem szemben egy székre.
- Amy, még mindig hajlandó vagy az apasági tesztre?
- Hát persze! - adtam az ártatlant.
- Szeretném, ha holnap elmennénk és megcsináltatnánk. Tudod ez fontos lehet...
- Tudom miért fontos neked és elfogadom. Rendben, menjünk.
Zavarba jött nyíltságom láttán.
- Hát... akkor ezt megbeszéltük. - válaszolta, miközben felállt. - Nekem most mennem kell, holnap reggel érted jövök.
- Oké, szia! - köszöntem, de rá se néztem.
Kisomfordált a szobából. Mérges voltam rá. Nem azért mert biztos akart lenni, hanem mert lepasszolt az anyjának és ott hagyott, mint egy nemkívánatos csomagot, hogyha már biztosan az övé majd magához veszi.
Ez a hozzáállás nekem valahogy nem tetszett, de be kellett látnom, hogy rendesen bekavartam az életébe és nem nagyon tud mit kezdeni velem. Ez mégiscsak jobb, mintha kitenne az utcára, nem?