Fred bulijában a hangulat a tetőfokára hágott. Mindenki táncolt, már ha azt a vonaglásszerű valamit, amit a vad rockzenére produkáltunk egyáltalán táncnak lehet nevezni. Lényeg az, hogy mozogtunk, mégpedig nem is akárhogy. Csurom vizesen, leizzadva, nem kis alkohollal a fejünkben. Voltunk kb. 15-en, de a szerteszét rohangáló társaság felért legalább 30 emberrel.
Judy, a barátnőm egyszer csak karon ragadott és elkezdett vonszolni maga után.
- Amy, gyere velem! - kiabálta túl a zenét.
- Mit akarsz? - kérdeztem ingerülten, mert egyáltalán nem akaródzott abbahagyni a vad tombolást.
- Csörgött a telefonod.
- És ki nem szarja le?
- Édesanyád hívott legalább 10-szer. Biztosan fontos, ha ennyiszer keresett.
- Áá, csak a szokásos ellenőrzés! Majd később felhívom.
- Amy, szeretném, ha most visszahívnád! - ezzel Judy megragadta a karom és magával vonszolt a konyhába.
Judy sokkal komolyabb lány nálam, bár korban is 3 évvel fölöttem jár, mégis a világon a legjobb barátnők vagyunk. Sokszor nem is értem hogyan tud elviselni engem a 14 évemmel, és annak minden kicsapongásával együtt.
Nem vagyok egyszerű kamasz. Anyámmal élünk kettesben, apámat sosem ismertem, anya nem volt hajlandó elárulni, hogy kit tisztelhetek a személyében, engem pedig nem igazán érdekelt. Elvoltunk így ketten anyuval, úgyis mint anya-lánya, úgyis mint barátnők. Mondjuk az utóbbi egy évben megszaporodtak velem a gondok. Anya szerint rossz társaságba keveredtem, szerintem meg pont jóba! Minden hétvégén ment a buli, ivás, meg az egyebek. Egyszer már a füvet is kipróbáltam, de aztán egy iskolai "kiselőadás" hatására inkább lemondtam róla, viszont a pia megmaradt.
Tudom most kicsit furán hangozhat mindezt 14 évesen, de erre mindig azt mondom, a jó dolgokat nem lehet elég korán elkezdeni!
Szóval, most, hogy barátnőm kiráncigált a konyhába, kénytelen voltam felhívni anyut, hogy életjelt adjak magamról.
- Szia, Amy! - hallottam, jól ismert hangját a telefonba, de most furcsán tompa és rekedt volt.
- Mi a baj anya? - kérdeztem rögtön, mert ismertem már annyira, hogy tudjam, ez a hang jelent nála valamit.
- Tudom, hogy most buliban vagy, de haza kellene jönnöd. Meg kell beszélnünk valamit.
A hideg futkosott a hátamon, ahogy ezeket a szavakat mondta. Érzetem, hogy baj van, nagy baj.
Akármilyen jó is volt a buli kötelességemnek érzetem, hogy hazamenjek. Anya megérdemli, hogy törődjek vele.
Bár nem volt apám, sosem szenvedtem hiányt semmiben. Nem tudom honnan teremtette elő az anyagiakat, de mindig megvolt minden, amire csak szükségünk volt. Szerettem és tiszteltem őt, amennyire erre egy 14 éves kamaszlány képes lehet.

Hazaérve anyut a nappaliban, a tévé előtt ülve találtam. Ledobtam a kabátomat és leültem mellé.
Néhány percig nem szólt semmit, csak a tévét bámulta, vagyis inkább csak nézett kifelé a fejéből és a szeme épp a tévé felé nézett, mert hogy nem fogta fel milyen műsor van, abban biztos voltam.
- Mi a baj, anya? - kérdeztem, mikor már nem bírtam tovább a várakozást.
Ekkor váratlan dolog történt. Anya szeme sarkában megjelent egy könnycsepp, ami lassan legurult az arcán, majd az álláról leesett az ölében nyugvó kezére.
- Anyaaa! - néztem rá kétségbeesetten és már majdnem én is sírtam.
Soha nem láttam még őt ilyennek. Mindig erős volt, csodáltam is érte. Ahogy az arcát néztem most tűnt csak fel, milyen sápadt, beesett, és mintha fogyott volna.
- Amy, - kezdett bele egy mély sóhaj kíséretében. - én... beteg vagyok.
Egy pillanatig nem tudtam mit mondani, de végül nagy nehezen megjött a hangom.
- De... ugye... meggyógyulsz? Majd az orvosok...
Könnyes szemmel nézett rám, és kimondta azokat a szavakat, amiktől a világon a legjobban féltem.
- Amy, én nem fogok meggyógyulni. Rákos vagyok, néhány hónapom van már csak hátra.
- Ez, ez... nem lehet... nem teheted ezt velem... nem hagyhatsz itt! - ordítottam magamból kikelve, miközben felálltam mellőle.
Minden dühömet és kétségbeesésemet rázúdítottam, és csak bőgtem tehetetlenségemben. Végül mikor már nem volt több erőm, visszaroskadtam mellé a kanapéra és fejemet az ölébe hajtva csendesen sírdogáltam tovább.

Gyorsan eltelt 5 hónap. Megpróbáltam anya életét amennyire csak lehetett megkönnyíteni. Amíg az állapota engedte elmentünk mindenhová. Az iskolától külön engedélyt kaptam, hogy halaszthassak és minél több időt vele tölthessek.
Csodálatos hónapok lettek volna, ha nem árnyékolja be örömömet a közelgő halál.
A utolsó egy hétben anya már nagyon gyenge volt. Kórházba került, infúzióval táplálták. Teljesen lefogyott, elgyengült.
Minden nap, amikor csak tehettem ott ültem mellette és a kedvenc könyveiből olvadtan fel neki.
- Amy, valamit el kell mondanom neked! - nézett rám egyik alkalommal, nagyon komolyan. - Szereted a My Chemical Romance zenéjét?
Meglepett a kérdés. Persze, mindenféle punk, meg rock zenét szeretek. Különösebb kedvencem nincs. MCR-t is szívesen hallgatok, ha úgy hozza kedvem. De hogy jön ez most ide?
- Igen, - válaszoltam végül. - de miért kérdezed?
- Most olyat fogok mondani, amit nehéz lesz felfognod. Nem akartam, hogy megtudd, de most átértékeltem az életet és úgy érzem jogod van megtudni az igazságot.
Némán néztem rá, és rettegtem attól vajon mit fog nekem mondani.
A kezében egy gyűrött papírt fogott, amit most megmutatott nekem. A fotón ő volt, még nagyon fiatalon, mellette pedig, egy félhosszú, fekete hajú, fiatal srác. Összebújva mosolyogtak a kamerába, láthatóan nagyon szerették egymást.
- Ő itt - mutatott a képre. - az apád, Amy! Gerard Way, az MRC énekese!