(fordította: Margee)

Gerard szemszöge
Leültem az ágyamra a szobánkban, szemeim a ragyogó fehér falakra tapasztva, melyek minden féle bandák poszterével volt kidekorálva.
Nem tudtam, hogy Mikey, vagy épp Frank és Garwin merre lehet, mert miután vége volt a tanításnak, mindenki ment a maga dolgára.

Igazából velük akartam lenni, de nem most, szükségem volt egy kis pihenésre, nagyon fáradt voltam, nemhogy bárhova is menjek velük. Már a gondolat is szörnyen hangzott.

Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó és hangosan becsukódik, mely kicsit észhez térített.
Nem vettem a fáradságot, hogy megforduljak, és megnézzem, hogy ki az, úgyhogy maradtam ugyanabban a pózban az ágyon a falat bámulva, ami kezdett érdekesen festeni.

Aztán hirtelen egy meleg kezet éreztem, ahogy megérinti a vállamat, én pedig ledermedtem.
Az érintésétől libabőröztem: úgy éreztem, mintha minden egyes szőrszálam az égnek állna, és szinte hallottam, ahogy a szívem minden erejét beleadva dübörög a mellkasomban.

„Gee?” A hangja lágy volt és gondoskodó, de mégis annyira ismerős.
A kéz kicsit lejjebb kúszott a vállamon, és a mellkasomhoz közel kezdett el simogatni, ami arra késztett, hogy remegjek. És majdnem meg is adtam magam ennek a késztetésnek, de mégsem.
Lehunytam a szemeim, és éreztem magam körül a forró lélegzetét, ahogy a fülembe suttogott, „Hiányzol.”

Megérintettem a kezét, mely a vállamon nyugodott, mire megsimogatta a kezemet, én pedig éreztem a bőrét magamon.

Tudtam, hogy ez az egész helytelen, tudtam mindig is…

Sóhajtottam, miközben még mindig simogattam a kezét. Az érzések, melyek bennem kavarogtak, robbanni készültek; úgy éreztem, mintha egy időzített bomba lennék, ami bármelyik pillanatban robbanhat mostantól.

Hallottam egy önelégült mosolygott közel a fülemhez, és miközben mosolygott, legbelül könyörgött értem.

Tudtam, hogy nem tudom ezt már kordában tartani több; minden érzésem, minden vágyam, és minden, amin együtt keresztülmentünk.

Vettem egy mély levegőt, és felé fordultam, hogy szembe nézzek angyali arcával.
Kinyitottam a szemeimet, és álmaim egyikével találkoztam, ami most nem volt más, mint a valóság.

Mindig úgy tekintettem az életemre, mint egy tündérmesére, egy tündérmesére, ami valóssággá vált, ahogy akartam, ami elhozta számomra azt, amit mindig is akartam.
Soha nem gondolkodtam el tetteim következményein, a következményeken, amik valószínűleg nem igazán tetszettek volna. Mindegy.

Visszatekintve az életemre, minden olyan gyorsan ment, míg be nem költöztem a suliba, minden csak úgy elcikázott előttem, ami elvettem tőlem azt a valós világot, amit magam körül felépítettem. Egyetlen valós dolog maradt meg az elmémben, egyetlen, ami egy kis gondoskodás után vágyott.

A szemei az enyémet pásztázták, én pedig ahogy néztem az ő szemeit, kis gonoszságot pillantottam meg bennük.

Nem fordultam el, de helyette viszonoztam a pillantását, kérlelve, hogy történjen valami, valami, ami visszavezetne engem a múltba, a valóságba, ami számomra értelmetlen volt.

„Már hiányzott, hogy ezt tehessem.” Mondta a fülembe, ez több volt mint egy suttogás.

Megnyaltam az alsó ajkam, ami csiszolópapírnak hatott a nyelvemen, amíg megpróbáltam kimondani azokat a szavakat, melyek mélyen bennem voltak.

Felemelte a kezét majd az arcomat kezdte simogatni óvatosan. A bőre selymesnek tűnt a bőrömön, olyan volt, mint egy rendkívül selymes párna, ami az élet szarságait akarta volna belőlem elűzni egy simogató érintéssel. (Hát, tudom, hogy nem nagyon magyar, de ennyi telik tőlem XD)

Végül a szavak elhagyták a számat, a szavak, amik nem igazán akartak kiszökni ajkaim közül (úristen XD), de most kijött egy halk suttogás formájában. Miközben a gondolataim között keresgéltem a kezdetekből, tudtam, hogy nem tudom magamban tartani, amire már régóta vágytam, már nem. Az elmém minden kis zugában, mélyen tudtam, hogy nem segíthetek azon, hogy a múlt újra magával ragadjon, és újra abba a kis világba kerüljek, amiről üvölt, hogy helytelen, és hogy beteges.

„Nekem is hiányzott.”

Elmosolyodott a szavak hallatán, melyek elhagyták a számat, a három szó, amiről tudtuk, hogy vissza fog vinni minket újra a kezdetekhez.

Volt valami, amit csak én tudhattam magamról, hogy mennyire rosszul esett ez az egész számomra, miután már lefeküdtem a legjobb barátommal, Frankkel.
De ő nem Frank volt, nem az én Frankem.
Belül ezernyi érzés kavargott ebben a pillanatban, de minden, amit most tenni tudtam, hogy tagadtam, és azt kívántam, hogy a félelmeim és a gondolataim végre eltűnjenek, hagyjanak egy kicsit magamra. Hogy AZTÁN képes legyek visszanézni, és megpróbálni megérteni, és talán megpróbálni felfogni is egy-két dolgot.

De a valóságban nem számíthatsz rá, hogy a remények és kívánságok valóra válnak, nem számíthatsz rá, hogy úgy fog menni, ahogy akarod. A valóság nem enged meg mindent.

Ha a valós életem egy álom lenne, és az álmom a valóság, talán akkor megtalálnám a válaszokat, amiket egész idő alatt visszaszorítottál…

Ajkainak íze, ahogy az enyémmel összevegyült, egyszerre hatott forrónak, nedvesnek, csodálatosnak, meg hasonlók, és különféle érzelmek kavarogtak bennünk.

Mielőtt kétszer is meggondolhattam volna, és átgondolhattam volna, hogy megint mit csinálunk, megszakítottam a csókot.

Ajkai eltávolodtak az enyéimtől, és most inkább szemtől szembe beszélt hozzám, mint a fülembe.

„Hiányzik minden, amit együtt csináltunk, mindig csak erre tudtam gondolni.”

Nem tudtam segíteni, viszont újra sajnálat és remény kavargott bennem, de ugyanakkor egy kis örömöt is éreztem a hasamban, és folyamatosan ismételgettem magamban a dolgokat, amik az előbb elhangoztak.

„Hiányzik minden, amit együtt csináltunk, mindig csak erre tudtam gondolni.”

Nem válaszoltam semmit, most nem kellettek ide szavak, nincs semmi említésre méltó ebben a pillanatban.

Az arca még mindig nagyon közel volt az enyémhez, olyan közel, hogy szinte úgy éreztem, ugyanazon a lélegzeten osztozkodunk egy összezavarodott ember képében, akiben vegyes érzések kavarognak.

Ahogy lehunytam a szemeim, éreztem az álkapcsomon, hogy az ajkai erősebbé, élénkebbé váltak. (Ööö… ez értelmes? XD) Elfojtottam a nyögéseket, amik ki akartak belőlem törni. Nem akartam kiengedni őket. Egyelőre.

A nyelve köröket írt le a bőrömön, ami arra ösztökélt engem, hogy reagáljak valamit, amivel örömöt okozhatok neki.

A keze az én kezemben pihent, és elkezdődött valami, amit semelyikünk sem tudott kezelni, mikor ilyen közel kerültünk egymáshoz, és ilyen közel a múlthoz újra.

Mielőtt egyáltalán végiggondolhattam volna magamban a dolgokat, a kezem a derekára csúsztattam, (és most jön a számomra értelmetlen rész, de szerintem annyira nem fontos XD) olyan volt, mint egy visszatükröződés, ami nem tudott megállítani engem, hogy megtegyem, hogy megtegyem mindezt, mikor tudom, hogy helytelen, amit teszek.

Egy halk nyögés hagyta el a számat, és felfogtam, hogy ez az. Visszatértünk a múltba, amit lezárva kellett volna hagyni, elzárva minden baromtól, akik megpróbálták feltörni, kutakodni benne, és visszahozni mindazt, ami évekkel ezelőtt történt.

Azon kaptam magam, hogy a kezem most az ágyékára csúszott reflexből; de nem húztam el a kezem onnan, inkább el kezdtem finoman simogatni ott.

Éreztem, hogy az érintésemtől keményebb lett, keményebb, és csak miattam; csak az én ártatlan kis érintésem miatt, amitől végigremegett az egész teste.

A kezem kezdett fájni, miközben nadrágon át simogattam, nem esett jól a bőrömön, eléggé szar érzés volt. (Tényleg bocsi a sok értelmetlenség miatt XD)
Elvettem onnan a kezem, miközben azon töprengtem, hogy most vagy megtartóztatom magam, vagy lerángatom róla a nadrágját, nem voltam benne biztos, hogy mit akarok, igazából semmiben nem voltam biztos.

Eddig soha nem okozott problémát, hogy megtegyem, de azóta már annyi idő telt el, nem akartam már többé a múltban vájkálni, de újra éreztem a vágyat, hogy olyat tegyek, amit nem tudok többé tagadni.

Engedtem az ösztöneimnek, majd a kezem a nadrág széléhez csúsztattam, egy kicsit az övvel küzdöttem, majd pillanatokkal később lekerült róla az öv és a nadrág is.

Elkezdtem simogatni ott, és meglehetősen szórakoztatónak találtam, hogy újra megtörténik, az egyetlen apróság, amit megígértünk, hogy soha többé nem tesszük meg. Az egyetlen dolog, amiben megesküdtünk, hogy SOHA TÖBBÉ nem tesszük meg, mégis, hogy-hogy újra így végeztük?

Ahogy mondani szokták; „Ha szemmel lehetne ölni, én már halott lennék.” Oh, milyen helytelen ezt gondolni, mert ha egy pillantás tényleg ölni tudna, hogyan maradhattunk akkor életben?

Mielőtt reagálhattam volna, kicsatolta az övemet, és éreztem, ahogy lassan eluralkodik rajtam a pánik, csakúgy, mint egy álom, ami elvisz téged arra a helyre, amit mindvégig próbáltál elkerülni, és nem tudsz visszatérni már a gondolataidból, és próbálsz felébredni belőle.

Nem adtam semmi féle jelét a tiltakozásnak, engedtem neki, miközben elzártam az ésszerű gondolataim a fejemben, amikre hallgatnom kellett volna.

Bebújtunk az ágyba, és még mindig nem tiltakoztam; olyan volt, mintha lett volna rajtam egy „ki”- és „be”-kapcs gomb, és a „ki” gombot nem lehetett volna megnyomni.

A fejemben minden lepergett újra, minden kis dolog, amit egymással tettünk, minden kis részlet, minden halk nyögés és sóhaj, amit egymással osztottunk meg.
Űzött vadnak éreztem magam, éreztem valamit, ami nem volt valami jó érzés, valamit, amit meg akarsz állítani, de nincs elég erőd ahhoz, hogy megtedd, mert mikor közeledik a vége; végre megérted, hogy te valójában szereted ezt az egészet.

Továbbá, tudtam, hogy egyedül én állíthatom le, ha akarom, de úgy tűnt, lesokkolt, mikor megértettem mindent. Az érzéseim nem tűntek el, csak nőttek időközben, amíg nem dugtunk.
Egyszerűen nem akartam megállítani, és nem akartam visszaemlékezni a múltra, újra előröl akartam mindent kezdeni. És ez az oka annak, hogy újra itt fekszünk, még mindig, kettesben.
Résnyire kinyitottam a szám, éreztem a meleg kezeit, ahogy simogattak, most ő volt, aki miatt én reszkettem az élvezettől.

Minden olyan valótlannak tűnt, mintha meg se történt volna, de tudtam, hogy de igen, megtörtént. Józan eszem még mindig azt ordítozta, hogy állítsam le az egészet, de egyszerűen figyelembe se vettem; figyelembe se vettem a kisfőnököt a fejemben, ami mégis mindig megbocsátott nekem.

Percről percre megszűnt minden gondolatom, míg az ágyban dugtuk és szoptuk egymást. Nem érdekelt, egyáltalán nem; minden, ami most számított, az volt, hogy újra visszakerültünk a múltba, és azon voltunk, hogy új jövőt alkossunk.

Barna szemeibe néztem egy kis mosollyal az arcomon, tudtam, hogy ezt akarja látni rajtam, hogy mosolygok.
A szemei szikrázóak, ragyogóak voltak, és kezével újra arcomat simogatta, mint egy selymes párna.

Mikor elmerültem szemeiben, tudtam, hogy ugyanúgy érez, mint én; összezavarodottan, de mégis annyira boldogan.

„Csakúgy, mint a régen, bátyus.” Az öcsém, Mikey elmosolyodott, miközben még mindig velem szemezett.


Adj egy okot, hogy ne felejtsek.