Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor nagyon boldognak kellene lennie, de mégsem az. Illetve az, csak egy csúnya felhő beárnyékolja a boldogságot. Valahogy így éreztem magam  én is.
Tudom bután hangzik, főleg, hogy itt ül velem szemben álmaim férfia és épp arra kér, hogy legyek  a felesége.
Mit is lehetne arra felelni, ha Gerard Way megkéri a kezedet? Erre csak egy válasz létezik.
IGEN!
Bár boldogságtól sugárzó arcom, és mély, szerelmes csókom elárulta a válaszom, mégsem voltam képes kimondani. Gee persze érezte, hogy mi a válasz, mégis arra várt, hogy kimondjam.
Ajkaink elváltak egymástól és én még mindig nem tudtam megszólalni, ő pedig csak nézett rám kérlelőn, miközben a kezemet puszilgatta.
Gyönyörű szemeibe néztem és éreztem, ahogy a boldogság első könnycseppjei legurulnak az arcomon. Gerard nem szólt semmit, csak türelmesen várt. Nem sürgetett, nem esett kétségbe, csak egyszerűen várt.
Tudtam, hogy ez hatalmas dolog neki. A sztárok életében a házasság nem egyszerű dolog. Sok lány szemében elveszti majd a vonzerejét azzal, hogy megnősül. Engem is sokan utálni fognak, mert elvettem az ő imádott Gee-jüket. Egy barátnő csak egy dolog, de egy feleség már egészen más. És ő mégis ezt választotta!
   - Igen! - súgtam alig hallhatóan, de határozottan.
Fura helyzet volt a kórházi ágyon ülve az esküvőről álmodozni, de volt benne némi romantika. Erre a gondolatra úgy éreztem, kezdek én is úgy gondolkodni, mint Gee a dalszövegeiben. Tegnap még a halál küszöbén álltam, ma meg...
Gerard szorosan magához ölelt.
   - Annyira szeretlek! - suttogta a fülembe, közben úgy szorított, majd összetört.
Egy pillanatig nem kaptam levegőt és köhögni kezdtem.
   - Gee... - próbáltam kipréselni magamból a szavakat. - Összetörsz!
Engedett a szorítása.
   - Ne haragudj, csak... annyira boldog vagyok!
Igen! Én is nagyon boldog voltam, bár még midig voltak kétségeim. Na nem azzal kapcsolatban, hogy a felesége akarok-e lenni, inkább még mindig a múltammal kapcsolatos dolgok foglalkoztattak.
Folyamatosan azért aggódtam, ha kiderül rólam valami az ártani fog neki. Így volt ez eddig is, és egyáltalán nem volt könnyű kezelni a helyzetet, de eddig legalább a sajtó nem foglalkozott velem, de elképzelhető, hogy most jobban a figyelem központjába fog kerülni a kilétem. Na nem mintha Gerardot annyira érdekelné, hogy ki mit gondol rólunk! Nem! Ő nem az az ember, akit befolyásol mások véleménye. Ezt már volt szerencsém tapasztalni viharos eseményekkel tarkított kapcsolatunk során.
Mióta is ismerjük egymást? 7-8 hónapja? Ez alatt az idő alatt annyi szörnyűség történt velünk, mint mással egy egész életen át nem! Ám ezek a dolgok, és hogy mindezeket  túléltük csak megerősítették a kapcsolatunkat, így nem számított a viszonylag rövid idő, mi tudtuk, hogy szerelmünk szilárd alapokon áll, és ez volt a fontos!
Itt és most, ebben a meghitt pillanatban, igyekeztem elhessegetni múltam démonait, hogy végre tiszta lappal és szívvel nézhessek új, remélhetőleg boldog életem elé.
Álmodozásomból Gee mobiljának csörgése ébresztett. Kibontakoztam ölelő karjai közül, hogy fel tudja venni a telefont.
   - Frankie az! - szólt oda nekem és a füléhez emelte a készüléket.
   - Szia! - szólt bele.
Aztán a beszélgetésből nem hallottam mást, csak Gee kurta válaszait:"Igen, igen, igen, jó lesz, rendben!", végül odaszólt nekem:
   - Frankie puszil és örül, hogy jobban vagy!
   - Én is őt! És köszönöm! - válaszoltam.
Mikor letette a telefont láthatóan nagyon izgatott lett.
   - Mi az? Történt valami? - kérdeztem.
   - Áá, nem, csak a szokásos! - tért ki Gee a válasz elől.
Éreztem, hogy titkol valamit, de most túl boldog voltam, hogy rosszul essen.
A következő pillanatban felpattant az ágyról, futó csókot lehelt az ajkaimra és megnézte mennyi az idő.
   - Huh, ne haragudj, de mennem kell. Van még egy kis elintéznivalóm.
Furcsa, hogy eddig annyira ráérősen csücsült mellettem, most meg hirtelen valami sürgős dolga akadt?
   - Beszéltem az orvossal, azt mondta délután hazajöhetsz. Még meg szeretne csinálni néhány vizsgálatot.
Szomorúan néztem rá.
   - És addig itt hagysz? - kérdeztem és magamhoz húztam a kezét.
   - Muszáj! - nézett rám bocsánatkérőn. - Délután érted jövök és utána már együtt leszünk, rendben?
Úgy nézett rám, majd elolvadtam. Hát lehet egy ilyen szempárnak ellenállni?
   - Hát persze! - sóhajtottam végül beletörődve.
   - Szeretlek! - mondta búcsúzóul és megcsókolt.

Magamra maradtam és nagyon szerencsétlennek éreztem magam Gee nélkül. Furcsa volt, hogy eddig minden idejét velem töltötte, most meg hirtelen el kellett mennie. Biztos voltam benne, hogy készül valamire, vagy történt valami, csak meg akar kímélni.
Kora délután jött az orvos és közölte, hogy minden rendben, mehetek haza. Örömömben kipattantam az ágyból, de a hirtelen mozdulattól megszédültem és visszaestem. Még szerencse, hogy az orvos ezt már nem látta, mert még a végén itt tartott volna!
Visszafeküdtem, hogy elmúljon a szédülés, és felhívtam Gerardot, hogy jöhet értem. Csak harmadszori próbálkozásomra vette fel a telefont, akkor is nagyon sokára, és mikor beleszólt lihegett. Leadott valami ködös mesét a házban hagyott telefonról, és hogy befutott érte, mikor meghallotta, hogy csörög, aztán csak annyit mondott, hogy máris indul és már le is tette.
Az a "máris" kicsit hosszúra nyúlt, mert több mint egy óra múlva ért be a kórházba. Már épp taxit akartam hívni, mikor benyitott az ajtón.
   - Szia! - köszönt vidáman és adott egy puszit a homlokomra.
Kicsit többet vártam tőle egy puszinál, ezért sértődötten csak ennyit mondtam:
   - Szia! Dugó volt?
   - Mi? Miért?
   - Soká jöttél?
Láthatóan zavarba jött.
   - Volt még egy kis dolgom. - felelte és máris másra terelte a beszélgetést.
   - Hol van a holmid? - nézett szét a szobában.
   - Még nem pakoltam össze. Megszédültem, mikor fel akartam kelni. - vallottam be, arra számítva, hogy rögtön aggódni kezd. Ez be is jött!
   - De jobban vagy?
Látva sápadó arcát mosolyra húzódott a szám.
   - Persze, semmi baj!
Gee gyorsan összeszedte a holmimat, amiből igazán nem volt sok, én meg úgy döntöttem, hogy játszom a hercegnőt és meg sem mozdultam. Ezt kapja a titkolózásért!
A kocsiban hazafelé egy szót sem szóltunk egymáshoz, és Gee láthatóan izgatott volt. Érzetem, hogy készül valamire. Csak nem bánta meg máris, hogy megkérte a kezem?
A házban teljes csend fogadott. Már előre rettegtem, mi lesz velem itt egyedül. Nagyon nem akartam egyedül maradni. Sokkal jobban voltam már, de még nem tettem túl magam teljesen a történteken.
Elindultam a konyha felé, mikor egyszerre mindenhonnan emberek jöttek elő.
   - Meglepetés! - kiáltották egyszerre.
Hát az egyszer biztos, hogy sikerült alaposan meglepniük.
Ott volt egy csomó ismerős, természetesen a zenekar tagjai, sőt, még a nővérem Sarah és a lánya Lora is eljött. Nekik örültem talán a legjobban. Egyből Sarah nyakába ugrottam, megöleltem és abban a percben elsírtam magam.
   - Annyira örülök, hogy itt vagy! - nyögtem ki.
   - Én is, Lily! És ha nem bánod maradnánk pár napot. - mélyen a szemembe nézett. - Nem tenne neked most jót a magány.
Nagyon hálás voltam, Sarah szinte a gondolataimban olvasott.
   - Köszönöm! - nyögtem alig hallhatóan, megtöröltem a szemem és a többiek felé fordultam, akik eddig diszkréten a háttérben vártak.
Szép sorban mindenki odajött, megölelgettek, kérdezgették jól vagyok-e. Nem telt bele sok idő és fáradtan ültem le a kanapéra. Fáradtan, de nagyon boldogan!
Most tűnt csak fel, hogy Gerard nincs sehol. Mióta beléptünk az ajtón nem láttam, igaz nem is kerestem. Végignéztem az arcokon és láttam, hogy várnak valamire. Sejtettem, hogy a mai napra még nem ért véget a meglepetések sora.