Itt fekszik és alszik az ágyamon, a könyv nyitva fekszik a hasán. Egyre hosszabb barna haja a szemébe lógott ezzel még gyönyörübbé téve szép arcát. Arcán békesség ült. Sokszor volt, hogy végig ott voltam mellette még felkelt. A szívem mindeg gyorsabban ver mikor láthatom, sose cserélném el ezt a pillanatot semmire.  Nem tudom mennyi ideje ülök már itt és csak nézem, ahogy alszik, de egyszerüen nem tudok elmozdulni innen. Gondolataim elkalandoztak. Elképzeltem, amint mellette fekszem, csak finoman csókolom az ajkát, és érzem a nyelvét a számban. Istenem, mennyit csináltuk mi ezeket színpadon, de én azt akarom, hogy ez az egész jelentsen neki valamit. Éreztem, ahogy a szememet marják a könnyek, majd lassan végig csorognak az arcomon, de meg se próbáltam letörölni őket. Reménytelen. Soha nem szeretne úgy, mint én őt. Ki vagyok én neki? Túl jó volt nekem, és amúgy is, nem buzi. Nehéz ez, és fáj, nem tudom tovább elviselni. Röviden átgondoltam, hogy befejezem ezt, de nincs hozzá erőm. Szóval csak ülök tovább itt, hagyom, hogy a könnyek marják az arcom, engem pedig lassan elnyom a fájdalom.

Nem vettem észre, hogy már felébredt, addig amíg az ujjait nem éreztem az államon, közben letörölve a könnyeimet. Felült és átkarolt. Mikor kezeit körém fonta keserű érzés fogott el. Végig fent volt? Mióta tudja, hogy néztem őt?

-         Mi a baj? – kérdezte gyengéden, közben szuszogása csiklandozta az állam.

-         Semmi. – mondtam gyorsan. Túl gyorsan.csillogó szemei beleláttak a fejembe és átlátott törékeny álarcomon. Nem tudok tökéletes szemeibe nézni. – Sajnálom. -  suttogtam.

-         Mit? – persze, hogy nem vett észre semmit, sose gondolta volna ezeket rólam. De muszáj elmondanom neki. Bár tudom, hogy a reakciója az lesz, hogy meg akar ölni.

-         Hogy szeretlek.

Tessék, kimondtam. Hirtelen az öngyilkosság tünt a legjobb megoldásnak. Volt elég gyógyszerem itthon. Semmi nem lehet rosszabb ennél. Elfordultam, így nem láthatta a fájdalmat a szememben, de keze az államon volt, és vissza forditotta maga felé az arcomat.

-         Szeretlek. – mondta egyszerűen. Közelebb jött, és ajkát az enyémre tapasztotta finoman.

Egy pillanatra mozdulni se tudtam, levegőt se tudtam venni, de nem érdekelt.  Mit számit az oxigén ha az édes ajkai a számon vannak.  Fokozatossan visszaadtam ugyan azokat a mozdulatokat, és most az én ajkaim dolgoztam az övén.  Finoman megharapott, mert a szám nagyon nyitva volt és a nyelvem mélyen a szájába. Élvezettel nyögtem fel halkan, még finoman végig simitott rajtam és közelebb húzott magához. Finoman egy résnyire eltoltam magamtól, hogy kapjak levegőt . Lefeküdt és maga mellé húzott. Úgy feküdtünk, közel egymáshoz, kéz a kézben. Nem próbált meg többet csinálni, én pedig meglepetésemre rettentően boldog voltam. Talán idővel lehet több is. De per pillanat ennyi elég és tökéletes. Fekve, kéz a kézben, egymás szemében elmélyülve, nekem csak ennyire van szükségem.