a váratlan kibékülésünk újjabb esélyt hozott a munkaszerzésemnek. újra felajánlotta. mostmár tudta, hogy az őrült csaj meg a szimpi csaj egy és ugyan az. de nem zavarta.

a kiállításom után nem találkoztunk, csak emailezgettünk és arra jutottunk, hogy a következő alkalomkor meglátogatom a koncert után - mivel annyira nem jött be a zenéje, hogy elfogadjam az ingyenjegyet, amit kínált - , ha chicagoban jár. ez az alkalom elég gyorsan eljött.

jackkel megbeszéltem, hogy ma este nem lehetek vele, mert a munkám ügyében kell intézkednem. megértette.

persze én sejtettem, hogy egy koncert után nem lesz túl sok ereje szakmai dolgokról beszélgetni és valószínű becsúszik majd némi feles vagy ilyenek...hát így is lett. a zenész világ nem sokkal különbözik a festők világától.

rengeteget isznak és dohányoznak.

ahogy megérkeztem bemutatott a barátainak, vagyis a bandatársainak. végre megtudtam, hogy a tetkós csávót franknek, a nagy hajút raynek, a szőkét bobnak és a szemüvegest mikeynak hívják. az utóbbi meg amúgy, gerard öccse.

arra is rájöttem az első pár percben, hogy a beceneve gee és nem veti meg az arcfestéket. mikor találkoztunk még mindig fehér és fekete festék volt elmaszatolva az arcán.

a megbeszélésből pedig nem lett semmi. elkezdtunk lazulni, nevetgélni, iszogatni és egy óra után elmentünk és beültünk egy helyre, hogy folytassuk, amit a szállodában elkezdünk. a srácok meglepődtek kicsit, hogy milyen jól bírom az alkoholt. ki is akartak hívni egy feles párbajra, de sikerült elterelnem a témát, mielőtt rendeltek volna egy halom rövidet.

remekül éreztem magamat. pont olyan társaság voltak, akikkel végtelenül lehet hülyéskedni. gee is angyon jó arcnak bizonyult. azt hiszem eléggé közel engedtem magamhoz...talán túl közel is.

volt egy pillanat, mikor elkezdtünk beszélgetni a festőkről és onnantól kezdve nem lehetett minket lelőni. a többiek, úgy látszott nem szeretik vagy nem értenek a festészethez. így elég hamar kettesben maradtunk. geenek teljesen más ízlésvilága volt. nem egyszer össze is vesztünk. például azon, hogy szerinte toulous lautrec egy idióta volt, aki nem tudott festeni. nekem pedig ő az egyik kedvenc festőm, tehát igyekeztem megvédeni, amiből az lett, hogy inkább megállapodtunk, hogy majd józanul visszatérünk a témára.

mikor visszaértünk a hotelükhöz már hajnal volt. a nap kezdett felkelni és egésszen rendesen illuminált állapotban lettem volna, ha megiszom azt az utolsó 'akármi is volt az'-t...

az ajtóban gee átölelte a derakam és a fülembe súgta:

-nem szeretnél feljönni?

-nem lehet... - mondtam. - késő van.

-inkább korán. - ellenkezett.

nagyon aranyos volt így becsípve.

közel volt az arcunk.

csábító volt.

-jobb lesz ha hazamegyek. mindkettőnknek.

-pedig folytathattuk volna az elmélkedést... - mondta kihívóan és megcsókolta a nyakam. nem löktem el. - ...a festészetről.

nagyon csábított.

jack. jack. jack. - ismételtem magamban.

-barátom van, te is tudod. - mondtam határozottan és eltoltam magamtól.

-ah...hát persze. - mondta lemondóan. - de igérd meg, hogy felhívsz ha szakítotok.

-hát hogyne. - nevettem.

-komolyan mondtam. tudom, hogy tetszem neked. - mondta teljesen komolyan.

-micsoda? hát neked aztán van önbizalmad.

-tudom. - nevetett. - de most mond a szemembe, hogy nincs igazam.

-nincs! - mondtam, de persze tudtam, hogy igaza van. sajnos.

-hazug!