2004. augusztus 4.- „Az I Brought You My Bullets…-ról írsz ismertetőt? Tök jó – mialatt hallgatod, tartsd észben, hogy az egész vámpírokról szól.” Ezek voltak egy jó barátom szavai az IGN fórumról, miután megtudta, kijelöltek, hogy írjak a fent említett albumról. Szükségtelen mondani, hogy a vámpíros téma futott át az agyamon, amikor betettem hallgatni a számítógépbe. És egy pár alkalom után határozottan értettem is, mire gondol.

Az album egyedi, amiben bár fellelhető némi standard emo-szerű szöveg, a környezet, amibe illesztették, sokkal sötétebb és baljósabb természetű, mint az átlag érzelmi töltetű napi zenetúrád. Bizonyos szempontból az MCR szövege szinte emlékeztet a világ egyetlen sátáni ska csapatára, a Mephiskapheles-re. Egy könnyed, popos és egy fenyegető előtétel hangzásbeli kettőssége ez, ami az én fülemnek hosszú ideje az egyik legérdekesebb élményt nyújtja.

A lemez a "Honey, This Mirror Isn't Big Enough for the Two Of Us"-szal indít, ami többnyire az album „konzervatívabb emo” számai közé sorolható. Ez az „Annyit sírhatsz, amennyit akarsz, nem/ érdekel, mennyit/ invesztálsz belém magadból/ nem oldjuk meg” sorral játszik. Minden szempontból rendkívül nyílt, ezzel az őszinte dallammal bármely emo/screamo rajongó azonosulhat.

A vámpírtéma halhatatlan fejét a „Vampires Will Never Hurt You”-ban üti fel. A szinte nyugtató kezdés után hardcore agresszív rockra vált a dal. S bár hangzásra hasonlít az előző számhoz, témát illetőleg olyanok, mint Kelet és Nyugat. Vessünk egy pillantást a szövegre: „És ha elkapnak, és lemegy a nap/ és ha elkapnak, tedd ezt a karót a szívembe/ és ha feljön a nap, letépi a bőrt csontjainkról/ aztán, borotvaéles fehér fogakként hasítja fel nyakunkat…” Hmm, mintha egy lányról siránkozna, aki szakított veled, nem?

A „Drowning Lessons” modern rock kezdése, ami kissé túlhasználja és feszíti az énekes, Gerard Way hangszálait – és talán a te füledet is károsítja – utat ad egy agresszív, arconcsapós villámháborúnak az „Our Lady of Sorrows” szónikus erejének képében. Azzal lehetne legjobban jellemezni ezt a dalt, hogy a remény dühös hangja üvölt a nagy csapások korában. Azzal, hogy a szöveg bővelkedik az F-betűs szóban, és emellett megőrzi a végletekig leegyszerűsített bátor és erős perspektíváját, a szám nyaktörő sebességgel száguld tova. Bárcsak hosszabb lenne, mint 2:05 perc, hiszen ez az egyik kedvencem a lemezről.

A „Headfirst for Halos” az egyik legéleterősebb dal a lemezen, és a banda még így is egyfajta öngyilkossági feljegyzéssé változtatja, mintegy elraktározva morózus okosságát. Way így énekel, „…Azt hiszem, a plafonra loccsantom az agyvelőmet/ és ahogy a koponyám darabjai elkezdenek hullani/ a nyelvedre hullnak, akár a tündérpor/ csak gondolj vidám dolgokra és hazarepülünk.” A határosságban rejlő tiszta varázslat az egyik fő oka annak, hogy ennyire szeretem ezeket a srácokat.

Az utolsó szám, a „Demolition Lovers” hátborzongató alapra épít a trillázó énekkel és a zsúfolt hatást keltő gitárokkal, illetve dobbal. Ahogy halad, a dal a megfelelő intenzitás-építés szakrendelőjévé válik. Ha 2:15-nél kezdesz bele, két teljesen különböző hangot kapsz, ami olyan érzést kelthet, mintha a banda nem tudna egy állandó hangzást tartani. Azonban, ha visszamész, és meghallgatod, mi történik 0:00 és 2:15 között, akkor minden világos lesz. 2:50-nél azt hiszed, vége a számnak, amikor minimalista formában bátortalan gitárral és dob együttessel tér vissza, mielőtt mindent újra felépítene.

Míg az album nagyrészt szó szerint torkon ragad, van egy szám, amit a lemez első háromszori hallgatása során nem tudtam befogadni, egyszerűen átugrottam. Az „Early Sunsets Over Monroeville” a legcsendesebb dal, ami önmagában nem rossz, de egyszerűen hiányzik belőle az MCR kivitelezése. Ahol Gerard Way énekében nő a kétségbeesés és a gyötrődés, a támogató hangszerek nem segítenek. Lapos, érdektelen és lélek nélküli.

Az I Brought You My Bullets, You Brought Me Your Love igazán különleges élményt nyújt.

Az az igazság, hogy ez a banda úgy vegyít látszólagosan inkompatibilis elemeket, ahogy az érdemekkel magasztalták őket. Az emo, screamo, hardcore és a sima rock rajongói tartoznak annyival maguknak, hogy legalább egy baráttól kölcsönkérjék ezt a lemezt. Ne engedd, hogy az ordítás vagy a téma lehangoljon, tartsd vele és élvezni fogod az utat.

Jesse Lord