végre!

eljött ez a nap is.

a saját kiállításom. kicsi, de hangulatos helyet ajánlott fel a tanárom. nem sok időm volt mást választani. szorított a határidő, meg a bérletidíj is nőtt volna, így ez maradt, de nem bánom. hangulatos.

furcsa.

ahogy végignézek a termen, lágy zene szól, az emberek, barátok, kritikusok az én képeimet nézik és én bort kortyolgatok.

milyen rég vártam erre. ez az én napom.

ma kiderül, hogy alkalmas vagyok e arra, hogy mevalósítsam az álmaimat.

-annyira izgatott vagyok. - súgtam oda jacknek.

-nyugi. jó a hely, kellemes a zene, te elbűvölő vagy és a festményeid remekek. le fogsz mindenkit nyűgözni.

-hmm...túl jó vagy hozzám!

-tudom. - mondta mosolyogva és töltött még a poharamba. - lazulj el és élvezd. ez a te estéd!

mennyire igaza van. ez az én estém. a saját kiállításom.

jól kell magamat érezni.

ahogy sétálgattam a vendégek között itt ott megálltam beszélgetni. az összvélemény bíztató volt, de a végső szó, úgyis a profiké.

-ohh...bocsánat! - mondtam, miután háttal nekimentem egy embernek.

de mikor megfordultam végtelenül meglepődtem.

-te?? - hallottam az ismerős kérdést és én is kérdőn néztem.

-te mit csinálsz itt? - kérdeztem meglepődve, ahogy ismét gerard way szemébe néztem.

azóta már tájékozódtam. ő volt a zenekar énekese aznap este - amit lehúztam - , mikor lebunkóztam és a társai alkották a bandát. my chemical romance. ez a nevük.

-te mit csinálsz itt? - kérdezett vissza.

-ez az én kiállításom. - mondtam zavartan.

-a tied? - kérdezte mégjobban meglepve egy kis szarkazmussal.

-miért, szerinted minek lenne minden kép alá és a meghívóra is kiírva a nevem ?

-a hecc kedvéért. - nevetett. - vagy tévedésből mondjuk.

-barom! - mondtam mérgesen.

-hmm...a régi nóta. - mókázott.

-azért jöttél, hogy tönkretedd az estém? - kérdeztem lényegretörően. - nem elég, hogy ma eldőlhet a pályafutásom sorsa, de még neked is fel kellett bukkannod, hogy felidegesíts.

-miért? még nem voltál eléggé az?

-nem vagy vicces! nagyon nem! - mondtam dühösen. - azt hiszed, hogy azért mert van egy bandád és híres vagy mindenki a lábaid elé omlik?

-oh, no csak! felismertél? - kérdezte önelégült fejjel.

-bocsi, de sokáig azt hittem, hogy csak egy egyszerű paraszt vagy, de mostanra tudom, hogy egy...

-híres paraszt vagyok?

-nem!

-hát?

-egy nagyképű zenész, aki szétszívta meg itta az eszét és már nincs jobb dolga, mint olyan embereket piszkálni, akinek nem sikerült elsőre az, ami neki. - mondtam dühösen.

ezzel az eléggé sértő és bunkó mondattal végre visszafogtam egy kicsit. talán rájött, hogy kivel van dolga, mert velem aztán nem szórakozik többet az biztos!

-huh. ez elég kemény volt. - mondta nyugalommal, de látszott, hogy csak tetteti.

-és leszek még keményebb is ha nem mondod meg mi a francot keresel itt. - fenyegettem meg gyerekesen.

-velem jött. - mondta jon, aki épp abban a pillanatban lépett be.

jon régi barátom volt. még az egyetem elején küldtem neki munkákat, hogy véleményezze, de mind visszadobta azzal, hogy nem vagyok elég tehetséges. szerencsére nem adtam fel és folytattam a rajzolást. fejlődtem és mikor két év múlva újra látta a munkáimat bevallotta, hogy pont erre azámított. direkt mondta, hogy béna vagyok, hogy fejlődjek. azóta is jóban vagyunk.

-veled? te ismered? - kérdeztem megrökönyödve.

-régi cimbora. szoktunk együtt kiállításokat nézni...feltéve ha ráér. - mosolygott rá gerardra.

-régi cimbora? ő? nem is említetted.

-mivel nem épp hétköznapi ember, nem dicsekedtem.de látom nem csíped a fickót. - mondta meglepve jon. - csak nem ti is ismeritek egymást?

-már volt szerencsénk egymás társaságához. - mondta gerard.

-igen...sajnos. - tettem hozzá.

-ohh...elég fagyos a hangulat. - viccelődött jon.

nem nevettünk.

-bocsánat, jon, de én most megyek. van elég aggódnivalóm anélkül is, hogy a barátod felidegesítene a bunkó beszólásaival. - mondtam hiretelen és elmentem.