Mikor másnap ő is hazautazott nekiláttam 2 hónap alatt összeeszkábált életem szétbombázásához. Nem gondoltam volna, hogy csak ennyi ideig fog tartani!
Míg távol voltam minden nap beszéltünk telefonon Gerardal. Mindig újra és újra meg kellett nyugtatnom, hogy nem tűnök el a balfenéken.
Végül négy nap után végre készen álltam, hogy újra kezdjem régi életem.
Gee a reptéren várt rám egy csokor virággal. Ezen eléggé meg is lepődtem, mert ez annyira nem vallott rá.
Ideges tekintettel fürkészte a tömeget, mielőtt észrevett volna, majd megkönnyebbülten elmosolyodott, mikor meglátott. Azonnal a karjaiba vetettem magam.
   - Látom még mindig nem bíztál bennem! - incselkedtem vele.
Nem válaszolt csak megcsókolt.
  - Most már igen! - jelentette ki és elindultunk régi-új otthonom felé. Reméltem, hogy most jobban fog sikerülni az életem, mint az előző.

Pár nap eltelt, mióta visszaköltöztem Gerardhoz, és azóta szó szerint csak nyaltuk-faltuk egymást. Szinte minden együtt töltött pillanatunk egymás kényeztetéséből állt. Boldogságomat egyetlen dolog rontotta csak el, sorozatos rosszulléteim. Azt hittem, ha rendeződnek a dolgaim, elmúlnak a rosszullétek is.
Gerard előtt igyekeztem titkolni, de mikor egyik reggel első dolgom volt telehányni a vécét, már nem tudtam leplezni.
   - Azóta is rosszul vagy? - kérdezte aggódva, mert a fura hangokra ő is bejött.
   - Néha... - próbáltam kitérni a válasz elől, miközben még mindig a vécé fölé görnyedtem, arra várva, hogy háborgó gyomrom megnyugodjon.
   - Lily, ez nem vicc! El kell menned orvoshoz!
   - Mindjárt... jobban ... leszek... - nyögtem, miközben újabb görcs futott át gyomromon.
Mikor sikerült magamból már mindent kiadni, feltápászkodtam és vissza akartam mászni az ágyba. Gee megfogta a karom, hogy segítsen.
   - Biztos csak valami futó vírus! - magyaráztam. - Egy-két nap és jobban leszek!
Igyekeztem távol tartani magamtól, nehogy ő is elkapja, bár valószínűleg már késő.
Ahogy kiegyenesedtem megint elfeketedett a világ. Éreztem, hogy Gee elkap, aztán már csak arra eszméltem, hogy az ágyon fekszem. Gerard ott ült mellettem és egy vizes zsebkendőt szorított a homlokomra.
   - Jobban vagy? - kérdezte, mikor látta, hogy kinyitom a szemem.
Hirtelen csak bólogatni tudtam és még mindig nagyon szédültem.
   - Na jó, nem szórakozunk tovább! Irány az orvos! - adta ki a parancsot ellentmondást nem tűrő hangon. - Ahogy jobban leszel indulunk! Vagy hívjak inkább mentőt?
   - Nem, azt nem kell! - mondtam riadtan. Még csak az hiányozna! Így is nagyon utálom a kórházasdit!!!

Délután volt már, mire érzetem magamban annyi erőt, hogy fölkeljek. Addig Gee beszélt az orvossal.
Míg a kórház szűk folyosóján vártunk rám tört a szorongás. Mi van ha tényleg valami komoly bajom van? Lehet, hogy meg fogok halni? Jobb lett volna, ha mégsem találkozom újra Gerardal. Lassan túltette volna magát rajtam, így viszont végignézheti kínszenvedéseimet, és sokkal jobban fog neki fájni, ha már nem leszek.
Eme kellemes gondolatokat még tetézte, hogy Gerardnak el kellett mennie. Nagyon nem akart, de muszáj volt. Megbeszéltük, hogy felhívom, ha végeztem és eljön értem.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az orvos megérkezett. Középkorú, nagyon kedves, szimpatikus férfi volt. Az összes srácot ismerte a zenekarból, ő kezelte őket, ha valami bajuk volt, úgyhogy VIP betegnek számítottam.
Elmondtam neki a panaszaimat, mire nem mondott semmit, csak sejtelmesen mosolygott.
   - Akkor elvégzünk pár vizsgálatot, rendben? - közölte és már telefonált is.
Megjelent egy nővérke, kaptam egy "szép" kórházi köpenyt, meg egy ágyat, ahol minden viszonylagos kényelem ellenére úgy éreztem magam, mintha kivégzésre készülnék. Aztán jött a vérvétel, ilyen-olyan vizsgálat. Ezekkel úgy elröpült 2 óra, hogy észre sem vettem. Arra eszméltem csak fel, hogy bejön a nővérke, és közli, hogy készen vagyunk, felöltözhetek.
Most jött azonban csak az igazi szorongás! Most már biztosan tudják mi a bajom és én is hamarosan meg fogom tudni.
Nem kellett öt percnél többet várnom az orvosra, mégis úgy érzetem, mintha évek teltek volna el.
Aztán nyílt az ajtó és ott találtam magam egy íróasztalnál, velem szemben az orvossal, aki most fog felettem ítéletet mondani.
   - Megvannak a vizsgálat eredményei. - közölte, de az arcáról nem lehetett leolvasni semmit.
   - Értem. - nyögtem elhaló hangon.
   - Nos, a vérnyomása kicsit alacsony, meg van egy enyhe vashiánya is...
Legszívesebben ráordítottam volna, hogy "Mond már a lényeget, bazdmeg!" Egyszerűen nem bírtam. Miért csinálja ezt? A végén megint elájulok az idegességtől!
   - És mi a bajom? - kérdeztem végül ingerülten.
   - Mi a baja? - nézett rám a szemüvege fölött. - Az égvilágon semmi baja sincs!... Kisbabát vár! - nyögte ki végül mosolyogva és leste a reakciómat.
Hát, azon volt is mit lesni! Eltátottam a szám, aztán elsápadtam, végül elöntött a forróság. Na MOST fogok elájulni!
   - Ez... biztos? - hápogtam.
   - Biztos! - mondta egyre szélesebben mosolyogva. - Örülünk neki?
   - Hát... hogy maga örül-e azt nem tudom... de én... IGEN!
Hogy örülök-e? Hát persze, hogy örülök! Főleg így, hogy megint együtt vagyunk Gerardal!
Hirtelen elkomorodtam. Istenem, mi van, ha nem is Gerardé a gyerek? Mi van, ha valamelyiké azok közül akik megerőszakoltak?
   - Azt lehet tudni, hogy mikor fogant? - kérdeztem riadt arccal.
   - Hát... hogyne! -  az orvos kicsit zavarba jött. El tudom képzelni miket gondolhatott rólam. Nyilván a gyerek apját szeretném kideríteni a dátumból. Szép kis nőci!
Akármit is gondolt, jól leplezte. Megnézte a papírjait, mielőtt válaszolt volna.
   - Ön 12 hetes terhes, tehát... augusztus közepén fogant a baba.
Agyamon átfutottak a dátumok. Az a szörnyű éjszaka Mikey szülinapján volt, tehát szeptemberben. Ezek szerint akkor... már....
Elég érdekesen nézhettem ki, ahogy számolgatok, meg azt fontolgatom, hogy most örüljek-e vagy sem. Végül nem fogtam vissza magam. Felugrottam a székről és a doki nyakába ugrottam, aki meglepődött ugyan hevességemen, de azért udvariasan tűrt.
Aztán megbeszéltük a további vizsgálatokat és kaptam egy csomó prospektust, meg jótanácsot és végül elengedtek.
Már csak az volt a kérdés, Gerard mit fog hozzá szólni.