Két hét telt el azóta, hogy Franknek beszéltem a családomról. Sarah és apa temetése már megvolt és a szemem is egyre kevesebbszer lett könnyes. A temetésen egész végig, Frank szorította a kezem és nem engedte el. Mikey keze mindig a vállamon volt és megnyugtatott minden percben. Ők ketten voltak a mindenem. Nélkülük már elvesztem volna. Még mindig végtelenül hiányzott Sarah és apa, habár soha nem gondoltam volna, hogy hiányolom egyszer apát. Azóta Frank vigyáz rám és az anyukája is úgy tekint rám, mint a saját gyerekére. Linda nagyon tiltakozott, amikor azt mondtam, hogy hazamegyek és ragaszkodott hozzá, hogy költözzek hozzájuk, mert nem maradt családom. Megkaptam a vendégszobát, mert nem aludhatok örökké Frankkel a kicsi ágyán, habár hajlandó lettem volna rá. Azóta nem mentem suliba.

Egyik nap Mikey jött meglátogatni. Neki suliba kellett volna lennie és nem szólt hogy jön. Mikor kinyitottam az ajtót, hatalmas mosolyra húzódott a szám és megöleltem. Eddig észre se vettem, mennyire hiányzott.

-Hales, annyira sajnálom.- suttogta az ölelés közben és közben ide-oda dülöngéltünk.

-Tudom.- küszködtem a könnyeimmel- Hiányoztál Mikey! Olyan boldog vagyok, hogy látlak.- mosolyogtam.

Bevezettem a házba és elkezdtem kávét csinálni. Nem felejtettem el a függőségét a fekete ital iránt.

-Választanod kéne magadnak valami káros dolgot.- mondta egyszer- A kávé az én szenvedélyem. Olyan boldog leszek tőle.

Már egy ideje beszélgettünk, amikor észrevettem, hogy valami nincs rendben Mikeyval. Olyan nyugtalan volt.

-Mikey, minden rendben? Van valami, amit el akarsz mondani?- kérdeztem az arcát fürkészve.

Elkerülte a tekintetem és csak a kezeit nézte.

-Talán ezt most nem kéne elmondanom neked, van enélkül is elég dolog a fejedben…

-Nem, mondd el. Gyerünk, legjobb barátok! Emlékszel? Kérlek Mikes.

-Csak…Gerard.- sóhajtott- Aggódom érte.

Gerard?- gondoltam- Oh, a bátyja!

Találkoztam vele már egyszer kétszer, amikor Frankkel átmentünk Mikeyhoz. Nekem csak Mikey csendes, alig a középpontba lévő bátyja volt, aki a szobájában maradt mindig és sokat rajzolt. De Mikey imádta őt. Felnézett rá.

-Miért? Mi a baj?- kérdeztem.

Mikey nem nézett rám még mindig, láttam hogy mindjárt sírva fakad, mint én nemrég.

-Azthiszem…azhiszem nagyon depressziós lett. Talán öngyilkos akart lenni. Szinte soha nem jön ki a szobájából és vágásokat láttam a karján pár napja…nagyon mélynek tűntek.

Láttam, ahogy egy magányos könnycsepp végigfolyik az arcán. Odafutottam és szorosan megöleltem. Tudtam milyen elveszíteni valakit, akit nagyon szeretünk.

-Mikey, minden rendben lesz édes. Beszéltél már vele erről?- kérdeztem, mire megrázta a fejét.

-Nem.

-Mikes, beszélned kell vele. Érte tedd meg. Segítened kell neki. Tudom, hogy nehéz, de meg kell próbálnod…- ránéztem, ő pedig bólintott.

-Köszönöm Hayley.- ölelt meg szorosan- Nem mondtam neki semmit erről, de aggódom, hogy megsérülhet.

-Örülök, hogy elmondtad, de segítened kell neki, oké? Megígéred, hogy fogsz? Nem akarom, hogy bárki is átélje azt a fájdalmat, amit én.

-Ígérem.- bólintott megint Mikey.