Egész éjszaka nem aludtam semmit…Az éjszakán, melyen apa megtette, amit tett. Frank karjaiban feküdtem és a családomon gondolkodtam. A családomon, amit darabokra szakított a halál. Elsőnek anya. Olyan hirtelen, és igazságtalanul. És most, apa és Sarah. A pici angyalom. A becenévnek most nagyon is sok jelentősége lett.

Átöleltem Franket, de megijedtem, amikor visszaölelt.

-Jaj…Frank megijesztettél! Azt hittem alszol.- mondtam és felnéztem rá.

A szemei pirosak voltak és az arcát is ellepték a könnycseppjei.

-Nem…nem tudok aludni.- sóhajtott.

A fejem a mellkasára hajtottam.

-Én sem…- válaszoltam- Csak gondolkodtam a…nos, a halálon. Azt hiszem, van egy ötletem hogy…miért tette apa.- Frank várakozóan nézett rám.

-Tényleg?

-Hát, mindig azt mondta, hogy mi már többé nem leszünk igazi család miután anya meghalt. Azt hiszem újra egyesíteni akarta a családot…Miért nem velem tette inkább Frank? Hagyta volna Sarah-t…- zokogtam.

-Nem tudom Pansy, de nem tudom mi lenne velem, ha te nem lennél itt. Azt hiszem úgy gondolta, hogy te erősebb leszel egyedül folytatni.- simította végig a hajam.

-Soha nem meséltem neked anyáról ugye?- Frank válaszul a fejét rázta.

-Azóta nem meséltél, mióta találkoztunk azon az éjszakán. Kérdeztem egyszer, de nem akartalak utána ezzel bosszantani.- bólintottam.

Eszembe jutott hogy még akkor mennyire kerültem ezt a kérdést, de most úgy éreztem, hogy itt az idő elmondani neki.

-Nos, Belleville-be költöztünk, azelőtt 8 héttel hogy találkoztunk.- folytattam- Egy héttel a költözés után, megállapították hogy anya rákos. A tumor nagyon gyorsan növekedett.- megálltam, amikor visszaemlékeztem az estére, amikor elmondta nekünk. Engem és Sarah-t nagyon felkavart a hír.

Frank szorosabban megölelt és folytattam.

-3 héttel a diagnózis után…meghalt. Nagyon hirtelen. Az egyik percben még itt volt velünk, a másikban pedig már elment. Nagyon hiányzott. Még most is hiányzik. Ezek után apa nagyon zárkózott lett. Alig vette észre, hogy Sarah és én még itt vagyunk neki. Amikor észre is vett, akkor is bármit tettem csak bosszantottam vele. Megütött. Nem egyszer, többször is…Aztán azon az estén, amikor találkoztunk, elhatároztam hogy elfutok megint, egyszer s mindenkorra. A járdán ültem, mert nem volt hova mennem. Nem volt családom, nem voltak barátaim. Aztán megmentettél, megértettél és vigyáztál rám. És most…ma is ugyanezt tetted. Nem tudom, hogy meg tudnám-e hálálni neked ezt valaha is.- ránéztem- Te vagy a hősöm Frankie. Köszönöm.

Rokonszenvesen rám nézett. Sóhajtott és megfogta a kezem.

-Hales…nem kell meghálálnod. A legjobb barátom vagy…csak ne mondd Mikey-nak.- mosolygott.

Bólintottam és megszorítottam a kezét. Szerettem őt, de kizárt dolog hogy elmondjam neki. Ő volt a legjobb barátom, és én is az övé. Semmi több…