Lassan magamhoz tértem.  Éreztem, hogy valaki a karjaiban cipel, majd letesz egy ágyra.
   - Jobban van? - kérdezte egy nagydarab biztonsági.
   - i... igen! - feleltem bizonytalanul, majd felültem és körbenéztem.
Megállapítottam, hogy valószínűleg az elsősegélyszobában vagyok. Ide hozzák azokat, akik rosszul lesznek, elájulnak, vagy megsérülnek. Sokszor láttam már ilyen helységet, de még szerencsére sosem volt szükségem rá. Eddig!
Egy ápoló odajött hozzám és a kezembe nyomott egy ásványvizes üveget. Nagyon jól esett a hideg víz.
Aztán megmérte a vérnyomásom.
   - Kicsit alacsony, de nem csoda. Pihenjen itt egy kicsit.
   - Köszönöm. - feleltem hálásan és keresni kezdtem a biztonsági, aki idehozott, hogy neki is megköszönjem, de már eltűnt a szemem elől.
A koncert hangjai behallatszottak a helyiségbe és most feltűnt, hogy milyen csönd van. Ilyen hosszú szünet lenne két dal között?
Hamarosan kiderült a csönd oka. Az ajtón ugyanis Gerard rontott be izzadtan, zihálva és mikor meglátott megállt és csak bámult rám, mint aki nem hisz a szemének.
Azt ápoló azt hitte rosszul van, másképp mit keresne itt, és villámgyorsan odaugrott, hogy elkapja, ha összeesne, de Gee egy kézmozdulattal jelezte, hogy nincs szüksége rá.
Nekem viszont annál inkább szükségem lett volna! Ereimben meghűlt a vér, mikor megláttam Gerardot és majdnem megint elájultam.
Gee odajött mellém az ágyhoz és alig hallhatóan megszólalt.
   - Lily! Én... azt hittem, már... sosem látlak.
Lesütöttem a szemem és nem mertem ránézni.
   - Könyörgöm, mondj már valamit! - kérlel és megfogta a kezemet.
A szemébe néztem és éreztem, hogy elvesztem. Azokban a csodálatos szemekben egyszerre csillogott szomorúság, fájdalom és remény.
   - Én... - hebegtem zakatoló szívvel. - Szeretlek!
Nem ezt akartam mondani. Nem akartam mondani semmit, de egyszerűen nem tudtam hazudni neki és már magamnak sem. Minden, amivel áltattam magam, hülyeség volt. Most, hogy itt állt velem szemben ne tudtam ellenállni neki, és már nem is akartam!
Gee átölelt és szenvedélyesen megcsókolt, és pedig visszacsókoltam. Nem gondoltam semmire, csak hagytam, hogy sodorjon az ár és élveztem a pillanatot.
Mikor ajkaink elváltak egymástól, láttam, hogy az ápoló zavartan téblábol a szobában.
Hamarosan újra kicsapódott az ajtó és Mikey jelent meg a szobában feldúltan.
   - Gee! Valami baj... - nem folytatta, mikor meglátott. - Lily!
Odajött hozzám és átölelt.
   - Nagyon örülök, hogy újra látlak! - mondta őszinte örömmel a hangjában, majd szigorúan bátyjára nézett. - Szóval ezért rohantál le a színpadról? Mi meg már azt hittük, valami baj van!
Kis szünet, és egymás nézegetése után Mikey szólalt meg ismét.
   - Sajnálom, hogy meg kell zavarnom a turbékolást, de vár ránk pár ezer ember, úgyhogy jó lenne folytatni a koncertet.
Gee, mint aki álomból ébredt, ránézett Mikeyra.
   - Ööö... persze, persze! Máris megyek!
   - Most jössz! - ragadta meg Gerard karját és elkezdte kifelé húzni. - Bocs Lily, de most el kell rabolnom!
   - El ne menj! - könyörgött Gee az ajtó felé araszolva. - De tényleg!
Szigorúan ránézett az ápolóra.
   - Ne engedje elmenni! Ha kell nyugtatózza be, vagy mittomén!
   - Gerard! - szólt rá szigorúan Mikey.
   - Nem fogok elmenni! - nyugtattam meg, majd a tátott szájú ápoló felé néztem. - Nem kell félni, itt maradok!
Mikey végül kirángatta Geet a szobából és ketten maradtunk az ápolóval, aki odajött hozzám és megmérte a pulzusom, majd elmosolyodott.
   - Gondolom már a vérnyomása is magasabb, - mondta nevetve. - mert a pulzusa az egekben van! - és kacsintott.
   - Visszamehetek? - kérdeztem félénken.
Nem volt semmi hátsó szándékom, csak szerettem volna látni a koncert hátralévő részét.( Ha már megvettem rá a jegyet! ) Gondolom ezek után Gee szárnyakat kaphatott a színpadon!
   - Szó sem lehet róla! - nézett rám szigorúan az ápoló. - Ha eltűnik, nekem leszedik a fejem!
   - Nem akarok eltűnni... csak... - kérleltem, de hiába.
   - Nem, nem! Hallani innen is hallja a koncertet! És úgy tűnik, hogy még épp elég koncertet láthat majd a közeljövőben.
   - Na jó, de azért fölkelhetek? - kérdeztem beletörődve.
   - Nem bánom, azt lehet!
Felálltam az ágyról és meg akartam keresni a mosdót. Eléggé leizzadtam, jó lett volna kicsit megmosakodni, meg elintézni egyéb folyóügyeimet.
Épp indultam volna, mikor újra éreztem, hogy elfeketedik a világ. Ha az ápoló nem ugrik oda, hogy megfogjon, a padlón kötök ki.
   - Héhé! - kiáltotta megmentőm. - Csak ne olyan hevesen!
A hónom alá nyúlt és visszatámogatott az ágyra.
Még mindig foltok ugrándoztak a szemem előtt.
Mikor vízszintesbe értem máris jobban éreztem magam.
Az ápoló megint vérnyomást mért.
   - Ez gyakran előfordul? - kérdezte.
   - Hát, mostanában többször is.
   - Nem ártana kivizsgáltatnia magát!
   - Kicsit zűrös volt az életem. Biztosan az az oka! - magyaráztam. Nagyon nem akartam, hogy halálos beteget csináljon belőlem egy kis ájulás miatt.
   - Előfordulhat. De azért egy vérvétel nem ártana!
Ezek után nem mertem fölkelni az ágyból, nehogy még a végén, ez a nagyon kedves, de kicsit túlbuzgó ápoló még meg is operáljon, ha megint rosszul leszek. Inkább ott, helyben vártam be Gerardot.

Nem kellett sokáig várnom. Alighogy elhallgattak az utolsó hangok, megjelent a feje az ajtóban. Először csak óvatosan bekémlelt,  majd mikor látta, hogy még ott vagyok, bejött. Úgy, ahogy lejött a színpadról, izzadtan, csatakosan adott egy csókot én meg évődve eltoltam magamtól.
   - Legalább zuhanyozz meg! - adtam ki nevetve az utasítást és érzetem, hogy a hányinger kerülget. Na nem Gerardtól kerülgetett a hányinger, amúgy sem voltam túl jól.
Nevetett és mondta, hogy azonnal visszajön, csak meg akarta nézni, nem szöktem-e meg. Aztán eltűnt, hogy kb. 10 perc múlva átöltözve, lezuhanyozva, frissen visszatérjen.
   - Köszönöm, hogy vigyázott rá! - mondta az ápolónak.
   - Igazán nincs mit. - jött a válasz és láttam az ápolón, hogy még mondani akar valamit, de egy szúrós pillantással belefojtottam a szót. Még csak az hiányzik, hogy beszámoljon Gerardnak a rosszullétemről!
Gee megfogta a kezemet és maga után húzott. Kissé szédelegve keltem fel az ágyról és igyekeztem megtartani egyensúlyomat.
   - Gyere! - mondta és szédítő sebességet diktálva húzni kezdett az öltözők felé.
Egy ajtón belépve aztán szembe találtam magamat az egész zenekarral. Nem lepődtek meg, gondolom Mikey már beszámolt nekik a feltűnésemről.
Nem voltak rosszalló pillantások, azt olvastam le az arcokról, hogy őszintén örülnek nekem. Gerard arcát pedig külön elemezni lehetett volna, meg úgy egyáltalán az egész embert. Csak úgy ragyogott a boldogságtól.
Szép sorban mindenkit megölelgettem. Nem kérdezték mi történt (bár gondolom tudtak róla) nem kérdezték, mért vagyok most itt, csak egyszerűen örültek nekem és ez nagyon jól esett. A nagy találkozások és összeborulások után végül Geevel bementünk az öltözőjébe. Tudtam, hogy most mát nem úszhatom meg a nagy beszélgetést.

Leültünk egymással szemben, Gerard megfogta a kezemet és várakozón a szemebe nézett.
Zavarban voltam. Most mit mondjak neki, azok után, hogy annyi fájdalmat okoztam, és ő még mindig ugyanúgy imád, mint akkor. Egy undorító féregnek éreztem magam, ahogy a szemébe néztem és felfedeztem benne a fájdalmat. Nem akartam soha bántani , és mikor elhagytam meg voltam róla győződve, hogy így lesz a legjobb. De most, hogy szemtől szemben ültünk, már tudtam, hogy nagy hibát követtem el és csak remélni tudtam, hogy ezt megbocsátja nekem valaha.
   - Én... nagyon sajnálom! - motyogtam sírással küszködve, de elhatároztam, hogy most erős leszek és nem sírok.
Gerard még mindig csak némán nézett rám, mintha úgy büntetne, hogy nem szól hozzám.
   - Akkor ezt találtam a legjobb megoldásnak!
   - Hogy elmenekülsz? - vágott közbe, de hangja nem volt mérges, inkább szomorú.
Lesütöttem a szemem, nem akartam válaszolni. Nem mertem szembenézni saját magammal.
Gerard megragadott a vállamnál fogva és olyan erővel szorított magához, hogy azt hittem összetör.
    - Ne tedd ezt velem soha többé, kérlek! - könyörgött szívszorítón. - Azt hittem beledöglök!
Nem bírtam tovább, elsírtam magam.
   - Nem akartalak bántani!
   - Tudom, nem tudtalak megvédeni, ahogy ígértem.
Nem válaszoltam, csak a fejemet ráztam. Eszembe jutott az az éjszaka, és arra gondoltam, talán jobban megértene, ha elmondanám neki mit tettek velem, de nem akartam, hogy még jobban fájjon neki.
Így maradtunk, szorosan összeforrva, addig míg kopogtak.
Frankie nyitott be.
    - Oh, bocsánat! - szabadkozott, mikor meglátott minket. - Csak meg akartam kérdezni, hogy akkor mi legyen a bulival?
Értetlenül néztem rá, aztán beugrott, hogy ma Október 31. van.
Felpattantam és Frankie nyakába ugrottam.
   - Boldog szülinapot Frankie!
Frankie kicsit meglepődött váratlan támadásomon, de vigyorogva átölelt.
   - Köszönöm! Bár a legszebb ajándékot Gerard kapta, de én is nagyon örülök, hogy előkerültél! Lenne kedved eljönni?
Elengedtem Franket és hevesen bólogattam. Hát persze, hogy lenne! Ilyen kérdést!
Gerard homlokráncolva nézett rám.
   - Nem akarsz inkább pihenni? Ha jól emlékszem épp a betegszobában találtam rád, mert elájultál!
   - Áá, az csak a tömeg miatt volt, meg az izgalomtól!
   - Izgalomtól?
   - Gee, nem szoktál még hozzá, hogy a csajok elájulnak, ha meglátnak téged? - kérdezte röhögve Frank.
Gerard csak legyintett.
– -Szóval, - nézett rám végül. - biztos jól vagy?
- Hát persze, semmi bajom! - biztosítottam. - Akár indulhatunk is!