Ahogy múltak a napok, úgy gyógyultak Gerard sebei is. Legalábbis a testiek. A lelki sebek sokkal nehezebben gyógyulnak. Kifelé igyekezett azt mutatni, hogy minden rendben, jól van, de belül szörnyű érzések kínozták.

Végül eljött az az idő, mikor már nem lehetett tovább halogatni a visszatérést. Testileg már rendben volt, nem volt akadálya az újabb koncerteknek.

Mikor az első hangok megszólaltak a színpadon érezte, hogy jól döntött. Az, hogy újra a színpadon állhat és énekelhet, minden gyógyszernél többet ért. Új energiával töltődött fel az rajongók szeretetétől.

Egész jól érezte már magát, mikor az „I don't love you” következett. Annyira elérzékenyült, hogy a dal felénél nem bírta folyatni, elcsuklott a hangja. Szemei megteltek könnyekkel és sírás környékezte. A közönség segített, ők énekeltek tovább. Ezek után pár percre lement a színpadról, hogy összeszedje magát és mikor újra érzett elég erőt folytatták a koncertet.

Aztán a dedikálás alatt mindenkinek volt egy-két kedves szava hozzá. Érdeklődtek az egészségi állapota felől, hiszen a rajongók úgy tudták, hogy beteg volt.

Aztán minden nappal egyre könnyebb lett és bár igazán nem felejtette el Lily, megtanult élni nélküle, bár titokban arra vágyott, hogy újra találkozzanak.

******************

Végre sikerült! Van állásom, van egy pici lakásom, van új életem, és nincs múltam! Jó messzire kerültem New Jerseytől, nem akartam régi ismerősökbe botlani.

Az első hetek nagyon nehezek voltak. Nem találtam a helyem az idegen városban, de végül sikerült beilleszkednem.

Aztán elkövettem a legnagyobb hibát, amit egy múltja elől menekülő elkövethet. Folyamatosan figyelemmel kísértem Gerarot és az MCR-t. Eleinte bemagyaráztam magamnak, hogy csak azért teszem, mert aggódom és tudni szeretném, minden rendben van-e velük, de be kellett látnom, hogy csak magamat áltatom, igazából nagyon hiányoznak nekem.

 Aztán váratlan esemény történt. Az MCR konceret adott nálunk.

Első gondolatom az volt, hogy nem, én aztán el nem megyek, végül egyik nap megálltam egy plakátjuk előtt és alaposan megszemléltem. Ránéztem a képen Gerardra és szinte hallottam, hogy megszólít:       "Gyere el, kérlek!" Lehet egy ilyen kérésnek ellenállni? Azonnal megvettem rá a jegyet és nagy izgalommal vártam a koncert napját.

Azt előre elhatároztam, hogy nem keresem meg őket. Csak megnézem a koncit, azt sem túl közelről, megbizonyosodok róla, hogy jól vannak, aztán elhúzok a balfenéken. Talán a végét meg sem várom, mostanában amúgy sem vagyok valami túl jól. Néha az ájulás környékez, biztos a sok stressz miatt,ami ért.

Szilárdan elhatároztam hát, hogy nem keveredek újra Gerard életébe. Még az is lehet, hogy talált már magának valaki mást, aki nálam sokkal jobban megérdemli. Nem akarok újra mindent összezavarni, úgy, ahogy jó néhányszor már sikerült.

Eljött a koncert napja és én halál izgatottan készültem, a szokásos, ruhapróbálós, nemtudommitvegyekfel módon. Tiszta hülye vagyok! Mit készülök annyit, mintha randira mennék? A kutyát nem fogja érdekelni, hogy milyen ruha van rajtam. Igen, igen! Messzire kerülni fogom őket!

Már a sorbaállásnál akadtak problémáim. Sosem voltam eddig így koncerten, eddig a „belső” körökben forgolódtam. Fura volt a tömegben állni és várni órákon keresztül. Meg eléggé más voltam mint a körülöttem álló, általában fekete ruhás, fekete hajú, durván kisminkelt társaság. Nagyon kívülállónak éreztem magam, főleg, hogy nem is igazán az én korosztályom volt.

Többek arcán láttam viszont a gyanút, ahogy megnéztek maguknak. Akkor jutott eszembe, hogy bárki megismerhet. Hosszú, élénkvörös hajam eléggé feltűnő és jellegzetes. Láttam az arcukon, hogy hiszik is meg nem is, hogy én lennék az a bizonyos Lily, de akkor mit keresek itt, a tömegben? Az volt a szerencsém, hogy volt rajtam egy kapucnis pulcsi, amit gyorsan a fejemre húztam és igyekeztem elvegyülni a tömegben. Most már meg tudtam érteni, mikor Gerard is ezt tette a parkban, hogy ne ismerjék föl. Iszonyú meleg volt, izzadtam a kapucniban, de magamon hagytam.

Végül gond nélkül bejutottam és egész jó helyet sikerült magamnak elfoglalni.

Mikor megláttam Gerardot  színpadon, rögtön éreztem, hogy hiba volt idejönni. Nem volt rajta a szokásos smink, és bár látszólag vidámnak tűnt, az arca mégis meggyötörtnek, fáradtnak látszott. Fogyott is.

Annyira, de annyira hiányzott és most, hogy ott volt pár méterre tőlem, láthatóan nem élete legboldogabb időszakában, még jobban fájt a hiánya.

Egyik felem kárörvendőn röhögött:

"Hülye vagy, és az is maradsz örökre! Boldog lehettél volna, de te eldobtad magadtól, hát szenvedj! Nézd őt és csorogjon a nyálad, úgy mint a sok tinilánynak. Csak éppen az a különbség, hogy te megkaptad, de mégis eldobtad! Szenvedj csak!"

A másik énem riadtan figyelmeztetett:

"Menj innen, amíg nem késő! Ha itt maradsz komoly esélye van, hogy találkoztok és akkor neked véged! Nézz magadba! Még mindig szereted! Nem tudsz majd ellenállni!"

Én inkább szadistább énemre hallgattam és magamat kínozva maradtam. Talán így akartam vezekelni a fájdalomért, amit Geenek okoztam.

Azt vettem észre, hogy lassan egyre előrébb araszolok. Már egészen közel voltam a színpadhoz, úgy a 6.-7. sor tájékán, mikor észbe kaptam, hogy mit teszek. Egyszerűen csak vittek a lábaim.

A baj akkor kezdődött, mikor megszédültem. Elkezdett velem forogni a világ. Ahhoz, hogy kimenjek már túlságosan középen voltam, megpróbáltam hát uralkodni magamon. De bármennyire igyekeztem is tartani magam éreztem, hogy elgyengülnek a lábaim, a hangok összemosódnak, fekete foltok ugrálnak a szemem előtt és végül minden fekete lett.

**********************

Lily elájult a tömeg közepén. Néhány körülötte álló megragadta, mielőtt elesett volna, majd az ilyenkor szokásos módon, fejük fölé emelve a színpad előtt álló biztonságiak felé adogatták. Mikor a kordonhoz ért megfogta egy nagydarab hapsi és átemelte.

Épp abban a pillanatban nézett oda Gerard. Először nem akart hinni a szemének. Az a lány, akit ájultan visznek ki épp, pont úgy néz ki mint Lily! Az nem lehet! Vagy talán mégis? És ha csak nagyon hasonlít rá? Mit keresne itt Lily? De ha tényleg ő az...

Alig várta, hogy vége legyen a számnak, amit épp játszottak, és lerohant a színpadról, hogy megkeresse az elsősegélyhelyet.