Frankkel hazafelé mentünk. Feltette azt a kérdést, amit tudtam hogy fel fog.

-Nos, én nem akarok kíváncsiskodni a magánéletedről vagy ilyesmi és ez túl személyes meg minden, csak mondd el. Úgy értem, tudom hogy nem ismerlek annyira, de…

-Frank, mennyit tudsz beszélni…- mosolyogtam, ő is mosolygott.

Úgy éreztem, mintha legalább 1 éve barátok lennénk, ennek ellenére ismerjük egymást 1 órája.

-Szóval…mi történt ma este?- ült ki az aggodalom az arcára- Ne mondd, hogy semmi. Sírtál az utcán, amikor megtaláltalak. Mondj el mindent.- monda egy apró mosollyal.

Nevettem és letöröltem a könnyeimet. A sminkem lefolyt a sírástól. Csendben sétáltam és próbáltam kitalálni, hogy tudnám elmondani mi történt az anyámmal.

Elhatároztam, hogy kikerülöm a kérdést. Ránéztem és kérdeztem tőle valamit, ami kellemetlen volt a találkozásunk óta.

-Frank?- mondtam halkan.

-Igen…

-Miért találtál meg az utcán? Mármint, miért segítettél? Nem is tudtad, hogy ki vagyok.- néztem őt és vártam a választ.

-Őszintén? Nemtudom.- nevetett- Ahogy megláttalak, úgy éreztem segítenem kell, mintha szükséged lenne valakire, aki megment.

Mosolyogtam és áldottam az istent, hogy segített rajtam.

-Hé! Te az utcámba laksz!- kiáltotta, amikor a házunkra mutattam.

-Tényleg? Király!- mondtam, de már megbántam.

Túl lelkesen hangzott. Nem akartam, hogy Frank egész végig rajtam lógjon, csak mert ugyanabban az utcában lakunk. Elkerültem a tekintetét.

-Igen az. Szerintem holnap találkozunk.- felnéztem meglepődötten, ő pedig kacsintott.

Elég pimasz srác, de kedves. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak megint. Nagyon késő volt. Tudtam, hogy apa már vár rám, tehát elköszöntem és elindultam az ajtó felé. Elfordítottam a kulcsot a zárban, de Frank megint felém fordult.

-Elvigyelek holnap a suliba?

Akkor ezért nem láttam még eddig. Kocsival megy suliba.

-Persze.- mondtam.

Utáltam busszal járni, tehát elfogadtam. Frank mosolygott, majd intett és elindult lefelé az utcán a házukhoz. Bementem a házba. Igazam volt. Apa már várt.

-Hol a pokolba voltál? Holnap iskola!- kiabált.

-Milyen meglepő, észrevetted hogy elmentem.- motyogtam.

Felemelte a kezét és mielőtt még bármit is tehettem volna, megütött az arcomon. Csak bámultam. Nem ez volt az első, hogy megütött az utóbbi időben. Hirtelen cselekszik és meg se gondolja mit csinál. Felrohantam a szobámba. Hallottam, ahogy bocsánatot kér, de figyelmen kívül hagytam. Útközben megnéztem Sarah-t. Mióta anya meghalt, úgy érzem az én felelősségem, hogy vigyázzak rá. Ő az egyetlen családtagom, aki maradt nekem. Beleszámítva, hogy én voltam az egyetlen, aki úgy viselkedett vele, mint egy szülő. Mindig bűnösnek éreztem magam, amikor elfutottam és magára hagytam. Ő volt az egyetlen, aki miatt mindig visszajöttem.

Bementem a szobámba és ledobtam a táskám az ágyamra. Bekapcsoltam a rádiót és Billie Joe Armstrong megnyugtató hangja szólalt meg. Hátradőltem az ágyon és egyből elaludtam ruhástól.