*Madison’s P.O.V.*

-Maddy, kicsim, gyerünk, ki az ágyból! Végre mehetsz iskolába! Hát nem örülsz?

Nyöszörögve fordultam meg az ágyamban, arcomat a párnába fúrtam, hisz előre tudtam, hogy mi jön most. Nem is tévedtem, anya kirántotta a függönyt, és a kora reggeli napfény beömlött a szobámba. Szerencsére erre csak a csupasz lábamat melengető sugarakból következtettem, ugyanis a fejem  még mindig biztonságban volt, a párna mélyén. Tompán hallottam, ahogy anya egyre csak beszél és beszél, a hangja arról, árulkodott, hogy rém izgatott valami miatt. Azt hiszem azt nem tudta eldönteni, hogy mi legyen a reggeli. Aztán éreztem, ahogy kezeivel beletúr a hajamba, pont úgy, ahogy szeretem, és nem tudtam ellenállni, nagyokat sóhajtozva bújtam ki a menedékemből.

-Jó reggelt, kicsim! Na, hogy érzed magad? Ugye milyen nagyszerű ez a nap?- villogtatta rám a legelbűvölőbb mosolyát, amivel mindig ámulatra késztetett. Hogy képes valaki hajnalban így vigyorogni?

-Ühüm…rohadt jó, tényleg!- nyögtem, majd a fejemet fogva ülőhelyzetbe tornáztam magam, és hunyorogva pislogtam magam elé. Mindig is utáltam a reggeleket.

-Jaj, Maddy, ne légy már ennyire negatív! Hiszen ma végre új embereket ismerhetsz meg! Csodás lesz, majd meglátod! Mit szeretnél reggelire?

-Anya, még a szememen se látok ki! Légyszi, hanyagolj a kajával!- dünnyögtem, majd kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vánszorogtam. Nem is kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam, anya követ a tekintetével, de az iménti mosoly helyét valami sokkal sötétebb érzés foglalta el.

*

Mire elkészültem, és leértem a konyhába, már az egész családom az asztalnál ült. Anya amint meglátott, ismét megajándékozott egy ragyogó mosollyal. Elmehetne fogkrémreklámnak, de komolyan. Bec, a nővérem valami könyvet olvasott a tányérja fölött, szerintem észre sem vette, hogy megjöttem, apa pedig szintén belemerült az újságolvasásba. Kicsit kívülállónak éreztem magam, de nem sokáig gondolkodtam ezen, inkább valami könnyű reggeli után néztem a pulton.

-Kicsim, csináltam reggelit, gyere, egyél!- szólalt meg rögtön anya, ahogy észrevette, hogy kaját keresek. Nem akartam megbántani, de a suli első napját sem akartam gyomorfájással tölteni.

-Köszönöm, anya, de inkább eszek valami gyümölcsöt vagy müzlit! Úgy érzem, hogy egy falat se menne le a torkomon! Tudod, nekem a nap első étkezése az ebéd!

-Hát persze, mivel délben keltél fel mindennap! Nem csodálom, hogy a gyomrod nem képes ételt befogadni ilyen korán!- jegyezte meg apa, de még csak fel se pillantott az újságjából. Hát igen…mikor azt hinnéd, hogy nem figyel, akkor úgy szívja magába az információt, mint egy szivacs a vizet. A jó öreg zsaruösztön.

-Nem is fogok nyáron hajnalban kelni! Elég nekem tanév közben!- jelentettem ki, majd kivettem egy almát a gyümölcskosárból, és beleharaptam. Bec haját figyeltem közben: olyan göndör volt és fényes, hogy az már nem emberi. Pedig ő váltig állítja, hogy nem ken rá semmit, az ő haja természetes. Ja, én meg piercinggel a nyelvemben születtem.

-Nem fogsz elkésni?- szólalt meg hirtelen, mintha megérezte volna, hogy őt figyelem. Rám nézett hideg szemeivel, én pedig megráztam a fejem.

-Mikey azt mondta, hogy beugrik értem, és majd együtt megyünk!- válaszoltam, ő pedig vállat vont. Általában nem ilyen szűkszavú és mogorva. Biztos csak a reggel teszi.

-Mikey? Ő Gerardnak a …- kezdte anya, de abban a pillanatban megszólalt a csengő, én pedig már rohantam is fel a táskámért. Menet közben visszakiáltottam anyának, hogy igen, Mikey Gee öccse, amit valószínűleg még ő is hallott az ajtó előtt. Mire leértem, a családom úgy állt az ajtó előtt, mint egy sorfal, és mindannyian engem néztek. Gyanakodva ráncoltam a homlokomat, majd megtettem az utolsó pár lépést, és apa előtt találtam magam. Belenéztem meleg, barna szemeibe, amit legnagyobb sajnálatomra nem örököltem tőle. Én és a nővérem anya kékeszöld szemeit örököltük, de mégis különbözőek voltak, mintha az anyáét felbontottuk volna színeire, én kaptam volna az összes zöld árnyalatot, Bec pedig a kéket.

-Madison! Kérlek nagyon vigyázz magadra! Ne keveredj gyanús külsejű…

-…alakokhoz, ne fogadj el semmit, és kerüld a bajt! Tudom, apa, ezerszer hallottam már! Ne aggódj nem lesz baj!- mosolyogtam rá, ő pedig átölelt. A kemény rendőrbácsi szíve valójában vajból van.

-Hé, hugi, jó lenne nem megtépni első nap a pom-pom lányok főnökét, és az igazgatóiban kikötni!- vigyorgott rám végre Bec, én pedig csak a vállamat vonogattam.

-Megteszem ami tőlem telik!- vigyorogtam vissza, majd ő is magához szorított.

-Kicsim, nagyon szépen kérlek, vigyázz magadra, jó?- kezdte anya, de nekem már fogyni kezdett a türelmem. Nem utazok el évekre, csak a suliba megyek, könyörgöm.

-Jól van, anya, nem lesz semmi baj! Mikey mellettem lesz, nem fogja hagyni, hogy bárki is bántson! Gee megfenyegette!- vigyorogtam, de nem úgy tűnt, mintha megnyugtattam volna. Gerardot már az egész családom ismerte, de Mikey-t csak futólag látták. Nem igazán bíztak benne. De most nem is volt idő ilyenekre, ugyanis Mikey kint várt, az idő pedig rohant. Még utoljára megöleltem őket, aztán integetve léptem ki a házból, ahol legnagyobb meglepetésemre Mikey nem egyedül volt.   

*Mikey’s P.O.V*

 Madison egy mosollyal az arcán lépett ki, ami szinte azonnal lehervadt, amint meglátta, hogy nem egyedül jöttem. Frank állt mellettem, aki hatalmas vigyorral az arcán üdvözölte a lányt, miközben én csak szolidan intettem. Gee meghagyta, hogy úgy vigyázzak Madisonra, hogy az életem függ tőle, és Franket is azok közé a dolgok közé sorolta, amitől óvnom kell őt. Hjajj, hogy nekem milyen nehéz évem lesz…

-Sziasztok!- csendült fel Maddy hangja vidáman, és már nyoma sem volt az előbbi zavarodottságnak. 

-Szia!- mosolyogtam rá- Indulhatunk?

-Persze!- vágta rá, majd elindult az utca felé. Frank vigyorogva kacsintott rám, majd minden figyelmét Madison fenekének és csípőjének szentelte. Oké, bevallom, én is elcsábultam, de pasi vagyok, nem hibáztathattok érte. Frank viszont…még csak meg sem próbálta leplezni. Istenem, add, hogy ne most nézzen ki Madison valamelyik családtagja, mert akkor foghatják a fejüket, hogy a kislányuk milyen perverz társaságba keveredett. Gyorsan Madison után eredtem, hamar be is értem, így legalább Frankie is kénytelen volt mellettünk jönni.

-Gee már elment?- fordult felém hirtelen, én pedig bólintottam. Nem tehetek róla, de mindig kicsit zavarban voltam előtte. Talán csak amiatt, hogy még nem ismerem túl régóta. A buli egy hete volt, és igaz, hogy azóta majdnem minden nap találkoztunk, de többnyire Gerarddal volt, én csak ritkán beszéltem vele. Nekem csak Frankie maradt, meg a folyamatos szarakodása az életével. Komolyan nem tudom mit akar egyáltalán kezdeni magával, de nagyon hamar eldönthetné, mert kezd elegem lenni belőle. Semmi kedvem végignézni, ahogy előttem taccsra vágja magát. 

-Na és, kicsi Maddy, hogy érzed magad ma?- törte meg a csendet Frank azzal a tipikus vigyorával, amit nem pazarolt olyan egyszerű földi halandókra, mint mondjuk én. Nem, ez az a vigyor volt, amit ha egyszer rád villant, akkor már biztos lehetsz benne, hogy máris a bugyidban van. Na jó, talán mégis örülök annak, hogy rám nem vigyorog így.

-Hát, kedves Frank, tudod, eléggé izgatott vagyok a mai napot illetően!- bájmosolygott vissza Madison, de valahogy furcsa volt nekem ez a hivatalos hangnem- És tudod az izgatottságomat csak fokozza, hogy két olyan sráccal sétálok az utcán, akiket alig ismerek!

-Oh…ööö…ha kényelmetlenül érzed magad, akkor…

-Nem, Mikey, nyugi, semmi baj! Jó, hogy itt vagy!- mosolygott rám őszintén, de ez pedig tipikusan Madison saját mosolya volt, ami valami olyasmit jelentett, hogy nyugi-fiú-semmigáz-bíromazarcod-desemmitöbb. Aztán ismét Frankhez fordult, de ennek a mosolynak már nyoma sem volt. Helyette megint az az udvarias bájmosoly jelent meg az arcán, ami az előbb is. Úgy látszik Franknek nem tűnt fel a dolog, mert ugyanúgy vigyorgott, mint az előbb. A győztesek diadalittas vigyorával.

-Na és mondd csak, kicsi Maddy, mindig ilyen elragadóan udvarias vagy, vagy csak minket ért ez a megtiszteltetés? – folytatta Frank. Ezek szerint neki is furcsa volt a dolog.

-Csak titeket ért a megtiszteltetés!- újra bájmosoly. Na most már tényleg nem tudtam eldönteni, hogy mi van Madisonnal. Hát Frank arcát látva, ő sem- És mondd, kedves Frank, szeretnél tudni egy titkot rólam?

-Titkot? Szeretem a titkokat!- válaszolta Frank egy jóval ismeretlenebb hangnemben, ami megint csak abba a kategóriába tartozott, amivel én nem szívesen találkoztam volna. De ettől függetlenül én is kérdőn pillantottam Madisonra.

-Tudod,kedves Frank, van egy nagy hibám! Ha ideges vagyok, mint például most, akkor nem azt mondom, hogy „Figyelj ide, seggfej! Kurvára nem díjazom, ahogyan a seggemet stírölöd, mikor így is eléggé be vagyok a szarva ettől az egész új suli dologtól, és nem hiányzik a te nagyképű vigyorod,ami úgy terül el az arcodon, mintha máris kibeszéltél volna a bugyimból!” Ehelyett csak annyit mondok, kurva udvariasan, amennyi feltétlenül rád tartozik! Hát ez az én kis titkom! – bájmosolygott ismét Madison, és ahogy Frankre pillantottam…úristen! Sápadtabb volt, mint egy kísértet, a szeme alatt csak úgy rángatózott egy ideg, és idegesen rágcsálta a száját. Megszólalni nem igazán mert. Na nem mintha én mertem volna, kurvára leesett az állam, de Frank…szerintem eddig egy lány sem mondott neki ilyeneket. Oh ember, majdnem megsajnáltam…

- Ja, és Frank, még valami…- fordult Madison ismét szegény szerencsétlenhez- Tudod, szándékosan nem használtam a ’kicsi’ jelzőt! Ugye jól sejtem, hogy fájt volna, ha azt mondom: Kicsi Frank?

Aztán egyszerűen hátat fordított neki, nekem menetközben még odavetett egy „SziaMikey!”, és már ott sem volt. Én pedig egyszerűen nem bírtam tovább, és kitört belőlem a nevetés, de úgy, hogy meg sem bírtam szólalni. Frank pedig…csak meredt maga elé, még csak nem is pislogott, kezeit pedig idegesen ökölbe szorította. Kicsit fájhatott neki, hogy még én is az ő kárára röhögök, de ez volt az évszázad megnyilvánulása. De kár, hogy nem hallotta az egész suli…Madisonnak tuti nem lennének gondjai az ismerkedéssel.

-Te meg mit röhögsz,he?- mordult rám Frank, mikor végre megtalálta  a hangját, és dühösen meredt rám- Hallod,Mikey? Mi olyan kurva vicces?

-Te,Frank! Ha látnád magadat… – vigyorogtam rá, de aztán ismertem már annyira, hogy ne folytassam a szívatását- Ezt jól megkaptad, haver!

-Hm…- csak ennyit mondott, pedig szerintem lett volna ott még mondanivaló, nem kevés. Szerintem annyira belerendült ebbe az egészbe, hogy hirtelen nem is tudta eldönteni, hol van. Én pedig csak vállon veregettem, majd elindultam Madison után. Frank még percekig állt ott, kifejezéstelen arccal, rángatózó ujjakkal, én pedig csak vigyorogtam. Talán nem is lesz olyan nehéz ez az év!