*Frank’s P.O.V*

Közvetlenül Madison mögött haladva lépkedtem le a lépcsőn. Nem mondom, szép látvány volt, messze túlszárnyalta a szőke kék szeműt. De az elém táruló panoráma ellenére, nem éreztem valami jól magam. Ugyanis ha Gee képes lett volna lyukat égetni a hátamon, akkor már egy 20 centi átmérőjű kráter éktelenkedne a tetkóm közepén. Azért pedig, valljuk be, nagy kár lenne. Már csak néhány lépcsőfok volt hátra, mikor valami részeg alak nekitántorodott Madison-nak,de szerencsére még időben megkapaszkodott a korlátban, így nem okozott valami nagy kárt, de Madison elvesztette az egyensúlyát, és a szemem előtt csücsült volna le arra a formás fenekére, ha én nem sietek a megmentésére. De bizony tettem a dolgom…

-Hé, kislány, megvagy?- kérdeztem, mikor erősen a dereka köré fontam a karom, hogy megtartsam. Titokban örültem, hogy lehetőségem támadt egy kis tapizásra, bár a lelkiismeretem máris ébredezett valahol a bensőmben. Istenem, miért pont most?

-Igen, köszönöm!- pislogott rám ijedt szemekkel, de aztán kihúzta magát, majd lefejtette magáról a karjaimat. A picsába!

-Tudod, elég veszélyes helyre jöttél!- vigyorogtam rá, majd közelebb húzódtam hozzá, és a fülébe súgtam- De tudd, hogy ha segítségre lenne szükséged, vagy megijesztene valami csúnya rosszfiú, akkor hozzám bármikor jöhetsz!

Tudom, nem a legeredetibb szöveg, de eddig mindig bevált. Azonban kezdett az a halvány sejtelmem támadni, hogy Madison tényleg más, mint a többi lány.

-Majd észben tartom, kösz! – vetette hátra, majd folytatta a lefelé vezető utat- Egyébként pedig van már aki megvéd, szóval ne fáradj!

Oké, a sejtelmem beigazolódni látszott. Ez egy kicsit fájt. Na nem mintha arra vártam volna, hogy a karjaimba omoljon, de mondjuk valami biztató kis mosoly, vagy ilyesmi…nem? Néha túl naiv vagyok, ember!

-Így van,Frank, nem kell fáradoznod, bár igazán nagyon kedves tőled!- lépett ekkor elém Gee, és a szeméből újra azok a szikrák pattogtak, amik bizony eléggé tudtak fájni az én érzékeny lelkemnek. Csak magabiztosan mosolyogtam, mintha abszolút semmi gond nem lenne a világon, de magamban nem tudtam eldönteni, hogy mi a szart csináljak. Először is pofán akartam verni Geet, amiért ennyire leereszkedően beszélt velem, de ugyanakkor azt is szerettem volna, ha engem ver orrba, amiért úgy viselkedtem, mint egy strici. Rossz dolog, ha az ember egy lelki háború kellős közepén van, hidd el nekem. Először is túl büszke voltam ahhoz, hogy hipp-hopp átváltozzak itt mindenki előtt a mesebeli herceggé, az összes erényével, meg jóságával, és tiszteletével embertársai és, igen ez a legrosszabb rész, a hölgyek iránt. Néha kurvára abba akartam hagyni ezt az egészet, de nem bírtam. Azt várták el tőlem az emberek, hogy aljas, szemét, képmutató legyek, mint amilyen eddig is voltam. Na és persze mosolyogjak szépen Lisa mellett, mintha mi lennénk a világ legboldogabb párja. Szerettem volna úgy felébredni egy reggelen, hogy mindez nem igaz, és én ugyanaz vagyok, aki néhány évvel ezelőtt voltam, ugyanaz a kölyök, akit nem érdekel, hogy menő-e vagy sem, nem jár bulikba csak azért, hogy megmutassa, ő többet bír inni bárkinél, és tényleg azt csinálja, amit szeret. Akkor még a zene volt a mindenem…és az is maradt a mai napig is, legalább ezt nem tudták elvenni tőlem. De egy rohadt szenvedés lett a suli…istenem, legalább ne szánnám még én is saját magamat. Lisával kezdődött minden. Mikor beleszerettem, és én is megtetszettem neki, na akkor hirtelen észrevettek. Akkor hirtelen kurva érdekes lettem a felnyírt hajammal, a piercingjeimmel, a tetkóimmal, a bandámmal...azelőtt csak egy hülye csöves punknak tartottak, na de ezután…jézusom, csak egyszer tudjak kiszállni ebből…

-Frank, hallasz?- integetett az orrom előtt Mikey a kezével, hogy magára vonja a figyelmemet. Pislogtam párat, és észrevettem, hogy ketten állunk a lépcső tövében. Körülnéztem, de se Geet nem láttam, se a többieket. Kérdő tekintettel meredtem Mikeyra, aztán megragadtam a kezét, hogy fejezze már be ezt a himbálást. Morcosan nézett rám, mire elengedtem. Mindig csodáltam azért, hogy még mindig mellettem van. Pedig ő aztán nem tartott velem a reflektorfénybe, ő maradt ott, ahová eredetileg én is tartoztam…a legjobb barátom volt.

-Hé, hajlandó lennél végre szólni egy szót is?- bökött meg a homlokomon, és most rajtam volt a sor, hogy morcosan nézzek- Ne ráncold itt nekem a szemöldöködet, csak válaszolj! Jössz vagy nem?

-Hova?-  oké, kicsit nem voltam képben, ugyanis Mikey a fejét fogva sóhajtozott, és valami olyasmit motyogott, hogy „Ez hülye, istenem, soha többé nem hagyom, hogy igyon!”

-Bazd meg! Legalább fél órája magyarázom, hogy lépjünk le, mert lapos a buli! Húzzunk el hozzánk! Na?

-Oh…- csillant fel a szemem, de Mikey máris lehűtött.

-Ne is sziporkázz itt nekem, kiscsillag! Gee és Maddy maradnak!- vigyorgott, én pedig a legjobb „ Na húzz a picsába!” pillantásommal ajándékoztam meg.

-Na jó! –sóhajtottam fel végül, majd bólintottam- Ha ennyi volt a móka mára, akkor menjünk!

-Ez az! – kiáltott Mikey vidáman, de nekem fogalmam se volt, hogy mire fel ez a nagy öröm- Meg akarom neked mutatni a gitáromat! Tudod, amit most vettem! Annyira király, van…

És innentől kezdve, egész úton, majd a Way házban is, majdnem egész éjszaka azt kellett hallgatnom, hogy mennyire fasza a Mikey basszusgitárja…na jó, kábé a felénél bealudtam.

*Madison’s P.O.V*

-Gee, mindjárt elalszom!- dőltem neki, majd éreztem, ahogy átkarolja a vállamat, és a fülembe súgja:

-Túl sok volt a sör?- oh szinte magam előtt láttam, ahogy önelégülten vigyorog. Képtelen voltam visszafogni magam, így keményen belecsíptem a karjába- Auu Maddy baba, ne akarj megölni!

-Ebbe nem fogsz belehalni!- néztem rá szigorúan, de a szokásosnál sokkal gyengébbre sikerült a pillantásom, ugyanis még egy hatalmas vigyorral a képén bámult rám- Gerard Arthur Way! Haza akarok menni!

-Legközelebb jobban figyelnem kell majd rád!- nevetett fel, majd összezavarodott arckifejezésemet látva, gyorsan hozzátette- Tudod, hogy ne igyál olyan sokat!

-Gee!- kiáltottam fel- Én nem vagyok részeg!

-Hát persze, hogy nem!- mosolygott rám, de inkább annyiban hagyta a dolgot. Nekem sem volt már túl sok energiám, szóval nem kezdtem el győzködni arról, hogy színjózan vagyok…ööö majdnem…majdnem színjózan vagyok.

-Gee-baba, kérlek, vigyél haza! – néztem rá, és most jött a jól bevált kislányos szempilla rebegtetés. Ha nagyon erőlködök, még néhány könnycseppet is sikerült volna kisajtolni magamból, de azt a nehezebb időkre tartogattam.

-Jól van, kicsi Maddy, gyere!- azzal megragadta a kezemet, és máris húzott kifelé a tömegből. Mikor kiértünk a friss levegőre, megkönnyebbülten szippantottam magamba egy nagy adaggal, de azonnal el is kezdtem köhögni. Nem mindig volt jó ötlet mélyeket lélegezni, főleg ha a levegő tele volt ennyi szennyezőanyaggal, mint itt. New Yorkban is rendszeresen rám jött a fulladozás, de már hozzászoktam. Ellenben Geevel, aki mint mindig, most is úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban holtan esnék össze. Oh nem, még nem jött el az idő.

-Jézusom, Madison! Hívjam a mentőket? Nézz rám, hallod! Lélegezz mélyeket! Nagy levegő be és ki! Be és ki!- ezt kábé vagy tízszer elismételte mire rájött, hogy egyáltalán nem csinálom azt, amit mondd, és szúrós szemmel meredt rám - Maddy, miért nem csinálod azt, amit mondok?

Csak mosolyogtam rá, a köhögésem már elmúlt. Senki nem nézett még rám olyan aggódással a szemében, ahogyan Gee szokott. Istenem, rettegtem attól, hogy mi lesz vele, ha már én nem leszek.

-Gee-baba, ne aggódj, jól vagyok! Csak kicsit túl füstös itt a levegő, ez minden! De már elmúlt, nincs baj!- majd megfogtam a kezét, és elindultunk a sötét utcán.

-Én miért nem érzem?- tette fel hirtelen a kérdést, és egy percig gondolkodnom kellett, hogy mire gondol. Aztán rájöttem.

-Azért mert a te tüdőd sokkal erősebb! És amúgy is mit vársz, ember? Vagy tíz éve dohányzol!- nevettem el magam, ő pedig csatlakozott, de hamar elhalt a nevetésünk az éjszakában- Túl gyenge a tüdőm. Egyre gyengébb!

Hosszú percekig nem szólalt meg. Csak a lépteink zaja törte meg a csendet, de aztán egy hatalmas sóhaj szakadt fel az ajkairól.

-Maddy, én félek!

-Gee, jól vagyok, nem kell mentőt hívni, nem lesz…

-Nem, Kicsi Maddy, én nem attól félek! Tudom, hogy nincs baj…még! De féltelek Madison!

Csak nagyon ritkán szólított a teljes nevemen, akkor, ha haragudott rám, és akkor, ha valami nagyon-nagyon komoly dologról volt szó. Ehhez most nem volt hangulatom. Nem akartam végighallgatni azt, hogy mennyire igazságtalan az élet, és hogy ha van Isten, akkor miért engem választott, és miért nem valami gyilkost, vagy pedofilt, vagy akármit. Ezekre a kérdésekre még én sem ismertem a választ, de valahányszor elgondolkoztam rajta, legszívesebben sortüzet nyitottam volna a világra. Miért pont én? Semmit sem tettem. Soha, senkit nem bántottam. Mégis én lettem kiválasztva…nem akartam újra és újra felzaklatni magam, újra és újra zokogva könyörögni egy arctalan és személytelen valaminek, hogy hagyjon békén, eresszen el, ne öljön meg. Belenyugodtam, nem tervezgettem a jövőmet, mert nekem olyanom sosem volt. Nagy levegőt vettem, és megszólaltam:

-Figyelj, Gerard!  Bele kell nyugodnod, semmi mást nem tehetsz!

Kérdő tekintettel meredt rám. Valamit félreértettem?

-Mi van?! Azt akarod, hogy nyugodjak bele abba, hogy Frank meg akar dugni?

Oké, valamit tényleg félreértettem. Fejemet hátravetve kacagtam fel, elmondani sem tudtam volna, mennyire megkönnyebbültem. Hiszen Gee csak ettől akart megóvni, és semmi köze sem volt a betegségemhez. Szélesen vigyorogva néztem rá, ő pedig ugyanazzal a pillantással válaszolt, amivel az imént is.

-Maddy baba, jól vagy? Én szóltam, hogy sok volt a sör, de…

-Héé!- ütöttem meg játékosan, aztán már ő is velem együtt nevetett- Nem vagyok részeg, már mondtam! És mi van ezzel a Frankkel?

-Nem vetted észre, hogy majd kiestek a szemei úgy bámult téged? Akármit is mondd vagy tesz, Maddy, ne hagyd magad, oké? Hidd el Frankie érti a módját, és…

-Ne nézz már ártatlan kislánynak, jó?- szakítottam félbe, de még mindig egy ostoba vigyor ült az arcomon- Nagy kislány vagyok már! Nem fogom hagyni, hogy ilyen selyemfiúk, mint ez a Frankie, levegyenek a lábamról! Ismerhetnél már ahhoz, hogy tudd, én képes vagyok vigyázni magamra, és elég nagy vagyok már ahhoz,..

-Kétszer volt az, hogy nagy vagy már!- szakított félbe Gee vigyorogva, én pedig nem tehettem róla, de egy újabb vigyorral válaszoltam. Talán tényleg kicsit sok volt a sör- Na jó, gyere kislány, jaj ne haragudj, akarom mondani nagylány, ideje hazamenni, mert később sötét lesz!

-Később sötét lesz, ez jó!- vihogtam fel, hiszen körülbelül 3 órája ment le a nap- Úgy látom Gee baba, ma is bevetted a humor bogyód!

-Ahogy mondod Maddy, de most gyerünk!- mosolygott rám, aztán rám parancsolt, hogy azonnal másszak a hátára, és egészen hazáig vitt. Vihogva kapaszkodtam a nyakába, ő pedig mindenféle hülye mesével traktált, csak hogy el ne aludjak. Hogy otthon mi volt, azt ne is kérdezd, mert a másnapi fejfájáson kívül, semmi emlékem nem maradt az éjszakáról.