Bob Bryar

Nekem... a The Black Parade akkor kezdődött el tényleg, amikor ráeszméltem, hogy egy igazi lemezt fogok felvenni. Ez mindig is az álmom volt, de a múltban sosem volt lehetőségem rá. Dobolni léptem be ebbe a bandába. Majdnem két évig olyan részeket játszottam, amiket nem is én írtam. Most itt volt az idő arra, hogy tényleg létrehozzak olyan dolgokat, amik majd örökre megmaradnak.

Az egész a Warped Tour – on kezdődött. A buszunk hátuljában volt egy stúdió felállítva. Így másra alig volt helyünk, viszont akár egész nap zenélhettünk és gyakorolhattunk, ha úgy éreztük. Szerintem ennek nagy része volt abban, hogy az új lemez ilyen jól sikerült. Végül is nem sok mindent tartottunk meg abból, amit a buszon írtunk, de a számomra ez volt a legjobb út, hogy kitapasztaljam a dolgokat. Nem volt semmi nyomás és csak próbáltam beleszokni a dolgokba. Az utolsó dolog, amit lemezre vettem, az kábé hét éve volt. Nagyon ideges voltam.

Az idő nagy részében Toro különböző dolgok összekeverésével játszott. Azt vettem észre, hogy mindent túljátszottam. Eljátszottam a legbonyolultabb és legnagyszerűbb dolgot, amire csak gondolni tudtam. De mégse működött. Aztán egy idő után, elkezdtem magáért a dalért dobolni. Mindenképpen van egy pont, amit túljátszva az ember el tud rontani egy dalt. Most már tudom, hogy egy jó dal magáról a dalról szól és nem arról, hogy egy dolog ki van benne emelve.

A stúdiómunkálatok különböztek minden mástól, amit addig láttam. Eldöntöttük, hogy egy olyan stúdiót bérelünk ki, ahol a dobfelszerelésem az egész felvételi munkák alatt ott maradhat. Rendszerint a dobolást az első pár héten veszik fel, és utána a dobos munkájának vége is van. Mi azonban dalról dalra haladtunk. Ha meg akartam változtatni egy ütemet, ami már fel volt véve, bármikor megtehettem. Ez szintén egy nagy terhet vett le a vállamról. Jó példa erre a ’Cancer’. Az első verziónál a teljes szám alatt játszottam. Utána újra és újra meghallgattam, és elhatároztam, hogy visszafogom az egészet egy picit. Nem nagy változtatás volt, a végeredmény mégis teljesen más lett.

Egy csomó olyan dolog van a lemezfelvétellel kapcsolatban, amiről azt hittem, hogy már ismerős, aztán mégis az ellenkezője bizonyosodott be. Az egyik ilyen dolog, hogy csak bemegyünk a stúdióba, aztán könnyedén és gyorsan összehozunk egy nagyszerű lemezt. Tévedés. Ez valószínűleg az életem egyik legfurább szakasza volt. Pontosan emlékszem rá, hogy egyszer azt mondtam Gerardnak, hogy a The Black Parade ki akar nyírni minket. Néhány ponton tényleg így érződött. Egy csomó személyes és orvosi dolog történt velünk. Ezek a problémák, és a tény, hogy öt srác megpróbálta a tőlük telhető legjobb lemezt összehozni, néha elég nagy megpróbáltatásokhoz vezettek. Hogy ezzel megbirkózzunk, volt egy megoldásunk, a viharszoba. Nem is egy, hanem három. Ezekben a szobákban a súlyos dolgok közül is a legsúlyosabbakat beszéltük meg. Ezeket a témákat kisebb, csöndesebb, személyesebb szobákban kellett felhozni. Személyesnek kellett maradnia. Ha bárki más meghallotta volna, hogy mikről folyik ott a szó, biztos, hogy kórházba dugtak volna minket. Így visszatekintve az egész dolog őrültnek hangzik, de akkor ez az egész a világ végét jelentette nekünk. Itt van egy példa egy ilyen szituációra. Arra fogom az egészet, hogy már nagyon fáradt voltam, mert már most így visszatekintve mind tudjuk, hogy tévedtem. A felvételek alatt egy indulót kellett játszanom. Játszottam azt, ami szerintem odaillő volt, de mindenki más azt mondta, hogy túljátszom. Én, valamilyen oknál fogva, átmentem bunkóba, és elkezdtem vitatkozni. Röviden: egy ilyen szobában kötöttem ki. Órákig beszélgettünk, és végül olyan témák is felmerültek, amik egyáltalán nem is tartoztak oda. Ezért tartott minden ilyen összeülés olyan nagyon sokáig. Az egyik dologból jött a másik, abból a harmadik és így tovább. A legvégén, minden ilyen összeülés jól végződött, és mindenki boldog volt és mosolygott.

azokat az embereket is meg szeretném említeni, akik egyszerűbbé tették a felvételeket.

felsorolom őket, majd beszélek róluk:

Rob Cavallo, Doug McKean, Chris Steffen, Mike „Sack” Fasano és Hans.

Robot nehéz volt először kiismernem. Nagy, híres producerhez méltóan kellett volna viselkednie, de egyáltalán nem volt olyan. Elvitt minket vacsorázni, és emberekként kezelt minket, és nem egy bandaként, akiket híressé akart tenni. Nem is nagyon szólt bele a dobolásomba, hanem egy csomó bátorítást kaptam tőle. Azon kívül mindig ott volt, ha beszélgetésre volt szükség. Még ha a problémának semmi köze se volt a lemezhez, bármelyikünket fel tudta dobni, hogy az a bizonyos probléma ne hasson ránk negatívan. Ő mindenképpen az az egyetlen ember, aki ennek a lemeznek a producere lehetett.

Doug szintén egy másik ember, aki egy elsőrangú s***fej lehetett volna, ha úgy akarta volna. Van egy Grammy-je. Manapság ha van egy Grammy-d, érinthetetlen vagy. Egész nap el tudtam hülyülni Doug-gal iChat-en, utána bementem a stúdióba és rájöttem, hogy ez a rendes srác a legjobb technikus az üzletben. Doug kapásból hihetetlen hangokat tudott keverni. Megvannak a módszerei arra, hogy hova tegye a mikrofonokat és más kütyüket amiket ő hoz mindig a melóhoz. Mindegyik banda szerint Doug csavar egyet a dalokon és a lehető legjobb cuccot hozza létre. A felvételek jó hangulatban teltek, az alkotókedv virágzott. Mindig adott nekem időt és engedte, hogy annyiszor doboljak fel egy-egy részt, amennyiszer csak akarok. Doug szintén az egyedüli lehetőség volt ehhez a lemezhez.

Chris Steffen volt a technikus asszisztense a lemezen. Úgy néz ki, mint egy hippi, de az ember olyan, mint egy számítógép. Nagyon okos, és Nebraska-i. A felvételeket simává tette, a stúdiót pedig otthonossá. Plusz azt is ki kellett bírnia, hogy Doug és én minden tíz percben azzal nyúzzuk, hogy hozzon Coffee Bean-t. Reggelig fenn maradt, hogy felügyeljen a személyes ügyeinkre, mert tudta, hogyan kell. Mindnyájunkat boldoggá tett és tőle a munka könnyedén folyt. Chris rulez.

Sack a dobfelszerelésért felelt a lemezen. Ez a folyamat sokkal nehezebb volt, mint azt gondoltam volna. Minden egyes dalhoz más cuccok kellettek. Sok olyan helyzet volt, amikor én azt mondtam, hogy jól szólnak a dobok, de Sack és Doug nem egyeztek meg velem. Olyan dolgokat kerestek, amikről addig nem is tudtam. De amikor úgy találták, hogy tökéletes a rész, a dobok elkezdtek dalolni. És ez mind Sack nagyszerű ötleteinek és soha ki nem fogyó pacsijainak köszönhetők. Sokat segítettek nekem.

Ezek a The Black Parade fontosabb emlékei számomra. Örülök, hogy be tudtuk fejezni és alig várom, hogy turnézzunk vele, és élőben játszhassam a dalokat. Ez a legjobb és a legőrültebb dolog, ami valaha is történt velem és meg szeretném köszönni a másik négy srácnak az élményt. Tartozom nekik.