*Frank’s P.O.V*

-Hé, Mikey, nem is mondtad, hogy a bátyádnak ilyen jó nője van!- kiáltott fel Bob az ablak mellett állva. Mikey csodálkozva kapta fel a fejét, én pedig kérdő tekintettel meredtem rá. Nem tudtam, hogy Gerardnak barátnője van, így kíváncsian léptem az ablakhoz, Mikeyval együtt. Gee tényleg ott állt, miközben egy lányt szorított magához. Háttal állt nekem, így nem tudtam rendesen megfigyelni, csak lapockáig érő enyhén hullámos barna haját láttam, és formás alakját. Vigyorogva kacsintottam Mikey-ra, de meglepett arckifejezését látva, én is elbizonytalanodtam.

-Mi a helyzet, Micheal? Talán nem számítottál arra, hogy a bátyádnak is vannak érzelmei?- veregettem vállon, de ő csak a fejét rázta. Nem értettem, mi a baja, bár hogy őszinte legyek, az nekem sem fért a fejemben, hogy Gee mi a francért nem csúsztatja kicsit lejjebb a kezét. Az ő helyében én már…

-Ez a lány nem a barátnője!- szólalt meg Mikey homlokát ráncolva, majd folytatta- Ő Madison! New York-ban tanul elvileg, szóval nem értem, hogy…

-Hogy? Ezt nem érteni kell, Mike! A bátyádnak bejött az élet, én már csak azt mondom!- nevetett Bob, és én is rávigyorogtam. De Mikey arcát látva, tudtam, hogy itt valami van. Valahogy másképp csillogott a szeme, és valami szomorúság suhant át rajta. Csak nem féltékeny a bátyja boldogságára? Kétlem, Mikey nem az a fajta volt, na meg Gee életéről is sok minden elmondható volt, csak a boldogság nem. Ha nem volt épp depressziós, akkor részeg volt, de általában ez a két dolog egyszerre jellemezte. Amúgy semmi gond nem volt vele, és én örültem, hogy végre talált magának valakit.

-Hé, álljatok már le, jó?- csattant fel hirtelen Mikey, és ötletem se volt, hogy mi baja lehet- Töröljétek le azt  perverz vigyort a képetekről, és viselkedjetek normálisan Madison előtt, világos?

-Hé, Mikey- fiú! Fáj valahol? – néztem rá értetlenül. Lehet, hogy tényleg féltékeny a csajra?

-Csak legyetek normálisak, oké? Madison nem olyan lány, mint…mint a többi!- dadogta.

-Oké, jó fiú leszek, de mi ez a hirtelen aggodalom? Egyikünk sem tervezte, hogy megerőszakolja a kiscsajt, meg amúgy is a bátyád kamatyol vele, szóval…

-Frank, állj le ezzel a szöveggel, oké? Nem érdemli meg, hogy így beszélj róla! És már mondtam, hogy nem a barátnője! Csak egyszerűen barátok!

Csak bámultam rá. Egyszerűen annyira ideges volt, hogy nem bírtam felfogni, mi okozhatta. Semmi különlegeset nem láttam a helyzetben, és máskor is beszéltünk már így lányokról. Sőt, ami engem illet…

*Mikey’s P.O.V.*

Egyenesen Frank szemeibe bámultam, kezemet pedig ökölbe szorítva tartottam az oldalam mellet. Láttam rajta, hogy nem érti, mitől lettem ilyen feszült. Mert ő nem tudja…egyikük sem tudta, hogy kicsoda Madison. Gee sokat beszélt nekem róla mikor itthon volt. Gyakran megmutatta a lány írásait is, és ahogy a bátyám, én is azt gondoltam, hogy nagyon tehetséges. Ahogy Gee mesélt róla, mindig csillogott valami különös tűz a tekintetében, és tudtam, mennyire fontos neki a lány. Bár végig azt állította, hogy csak barátok, nekem azért furcsa volt, hogy mennyire aggódik érte, mikor nincs vele. Majdnem mindennap felhívta, és órákat beszéltek egymással. Sokszor ugrattam, rákérdeztem, hogy milyen a csaj, de ilyenkor Gee ordítani kezdett velem, hogy ne merjek így beszélni róla, mert nem érdemli meg. Ezután, azt hittem, hogy tényleg szerelmes belé, de aztán egy nap elmesélt mindent. Mikor megtudtam, ugyanazt éreztem, amit ő is. Haragot, tehetetlenséget, úgy éreztem, hogy a világ igazságtalan, és ilyesmik. Bár nem ismertem személyesen Madison-t, de elég volt a bátyám beszámolóira hagyatkoznom ahhoz, hogy tudjam, nem ezt érdemelte. Mióta tudom, még véletlenül sem ejtettem ki semmi bántót Madison-ról, és mikor hallottam, hogy Bob és Frank hogy beszélnek róla, egyszerűen nem hagyhattam.

-Mikey, higgadj le, rendben? Cserkészbecsszóra, semmi csúnyát nem mondok a szépségedről, csak magyarázd el, hogy mi a helyzet! Hallgatlak!- szólalt meg Frank nyugodtan, és nagyot sóhajtva, visszaültem a kanapéra. A Frank-kel folytatott vitánk után félrevonultunk az emelet egyik szobájába, és iszogatva dumáltunk. Kicsivel később még csatlakozott pár haver, de végül csak Bob maradt.

- Madison New York-ban tanul…vagy tanult, nem tudom. Gee-vel valami művészeti cuccon találkoztak, és nagyon jó barátok lettek. A lány egyébként fest és ír…illetve inkább csak ír, azt mondja, hogy nincs tehetsége a festéshez, de Gee így is ódákat zeng róla. Rohadt fontos neki a csaj, de tényleg csak barátok. Ha előtte akár csak egy rossz szót is szóltok Madison-ra, minden hezitálás nélkül kitekeri a nyakatokat! Nekem elhihetitek! És most itt van, és fogalmam sincs, hogy miért…Gee nem említette, hogy jön, de szerintem nem sokára megtudjuk, hogy mi van. - fejeztem be, pedig lett volna még mit mondanom. De semmi közük nem volt Madison életéhez, és ha majd el akarja nekik mondani, akkor el fogja. De én biztos, hogy nem.

-Ühüm…értem.- bólogatott Frank, de láttam rajta, hogy ez nem elég neki. Ezzel nem magyaráztam meg az előbbi kirohanásaimat, de nem érdekelt mit gondol. Aztán Bob-ra pillantottam, aki még mindig kifelé bámult az ablakon, de tudtam, hogy ő is hallotta minden egyes szavamat. Egyike volt a legjobb barátainknak, és őt is ugyanúgy érdekelte Gee élete, mint minket. Már csak Gerard és Ray hiányzott ahhoz, hogy összeálljon a banda. Olyanok voltunk, mint a Három Muskétás, azzal a különbséggel, hogy mi öten voltunk. Tudod, mindenki egyért, egy mindenkiért….

*Gerard’s P.O.V.*

-Megígérem! Tudod, hogy sosem hagynám, hogy bárki is ártson neked! Senki és semmi nem bánthat, amíg én melletted vagyok! Tudod, ugye?- suttogtam Madison fülébe, mikor szorosan magamhoz szorítottam a hűvös new jersey-i szürkületben.

-Igen, Gee-baba, tudom!- válaszolta ő, mire széles vigyor terült el az arcomon. Sosem értettem,honnan merít ennyi erőt. Mindig jókedvű volt, még akkor is, mikor láttam, hogy a mosolygó álarc mögött könnyek csillognak. Sosem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a kétségbeesés, és csodáltam ezért. Egyike volt a legbátrabb embereknek, akiket ismertem.

-Na jó, ideje bemennünk!- toltam el magamtól, belenéztem a mosolygó zöld szemeibe, majd megfogtam törékeny és puha kezét- Felkészültél?

-Nem!- jelentette ki, de szigorú arckifejezésemet látva, rögtön hozzátette- Vagyis igen, jelentem, készen állok!

Majd vigyorogva húzta ki magát, és szalutált. Felnevettem, aztán újra magamhoz húztam, és egy csókot nyomtam az arcára. Aztán magam előtt tolva elindultunk a bejárat felé. Nagyon reméltem, hogy nem durvult még el a buli, nem akartam, hogy Maddy megijedjen. Azt akartam, hogy élvezze a New Jersey-ben töltött idő minden percét…hogy élvezze az élet minden pillanatát. Hihetetlenül megkönnyebbültem, és boldog voltam, mikor megtudtam, hogy ide költöznek. Igaz, hogy sok időt töltöttünk együtt, de nekem néha haza kellett jönnöm, és rettegtem attól, hogy valami történik vele, amíg nem vagyok mellette. Az is igaz, hogy így talán még kevesebbet lehettem vele, hiszen nekem New York-ban volt az iskola, míg ő itt járta ki a gimi utolsó évét. De igyekeztem megoldani, hogy minden nap, vagy ha nem is minden, de minden másod-, vagy harmadnapon haza tudjak jönni, és persze a hétvégék is ott voltak. Arról már nem is beszélve, hogy itt volt Mikey, aki szintén a végzős évére készült, így tudtam, hogy Maddy nem lesz egyedül.

-Gee, nem megyünk be?- riasztott fel hirtelen gondolataimból Maddy, és észrevettem, hogy a bejárati ajtó előtt toporgunk. Rápillantottam, mire ő egy újabb kislányos szempilla rebegtetéssel válaszolt, és mosolyogva kopogtam be az ajtón. Nem tartottam valószínűnek, hogy valaki is meghall minket, de csodák csodájára nyílt az ajtó, és Ray állt a küszöbön.

-Gee, haver, végre itthon!- kiáltott fel, majd vigyorogva ölelt át- Milyen volt a nyári meló?

-Ne is kérdezd! Szívattak mindenhol!- húzódtam el tőle, majd átkaroltam Maddy vállát- Ray, ő itt Madison, és Maddy, ő itt Ray! Már hallottatok egymásról, szóval nem is kell mást mondanom.

-Így van, Gee-től mást se lehet hallani, csak hogy Maddy így, Maddy úgy! Na nem mintha ez baj lenne, sőt…örülök, hogy végre megismertelek Madison! – mosolygott Ray, és kezet ráztak

-Úgyszintén…úgy hallottam, te vagy a világ legjobb gitárosa, úgyhogy remélem hallhatok majd valamit tőled!- viszonozta a mosolyt Maddy, és erre én is elmosolyodtam, Ray pedig csak szerényen rázta a fejét.

-Oké, nem tagadom, értek valamennyire a játékszerhez, na de hogy én lennék a legjobb…Nem!- nevetett fel- Egyébként pedig ehhez Frankie-nek is lenne néhány szava!

Erre én is elnevettem magam, hiszen Frankie-ről mindenki tudta, hogy megszállottan ragaszkodik a saját zsenialitásához. Még akkor is, ha képtelen volt szólót játszani, szerinte megkérdőjelezhetetlen volt a géniusza. Senki nem szívesen vitatkozott vele, hiszen elég csúnya dolgokat tudott csinálni, ha felbosszantották.

-Na jó, gyertek beljebb, ne ácsorogjatok kint! Még a végén megfagytok! – intett Ray, hogy menjünk beljebb, és valóban sokkal élvezhetőbb volt a házban a hőmérséklet, mint az utcán. Maddy megborzongott a hirtelen hőmérsékletváltozástól, de aztán mosolyogva fordult felém.

-Hol az öcséd? Alig várom, hogy lássam már!

-Mindjárt előkerítem neked, várj! De lehet, hogy nem lesz valami társalgó kedvében…nem igazán bírja a piát!- vigyorogtam, mire Maddy nevetve ütötte meg a karomat. Sosem engedte, hogy bántsam az öcsémet, és így az egyik legjobb szórakozásomtól fosztott meg. De érte még ezt az áldozatot is képes voltam meghozni. Sokkal többre is képes lettem volna, ha megmenthetem…

-Mikey-t utoljára fenn láttam Frankievel! Azt hiszem Bob is ott van!- szólt hátra Ray, én pedig magamban mosolyogtam, hogy Maddy az összes barátomat megismerheti végre. Persze neki számtalan rémmesét találtam ki róluk, amiket jobbára nem hitt el, de most mégis jó volt látni az izgalmat az arcán. Miközben a lépcsőn haladtunk felfelé, sok ismerőssel találkoztam, de egyikükkel sem voltam olyan közeli viszonyban, hogy bemutassam nekik Maddy-t, vagy egyáltalán beszélgessek velük. Aztán végre felértünk az emeletre, és Ray mögött haladva beléptünk a szobába, ahol Frankie, Mikey, és Bob vártak.