A másnap az eddigieknél sokkal kellemesebben telt. Úgy tűnt az éjszakai zenélés mindenkinek jót tett, feloldotta a feszültséget. Már-már azt is mondhatnám, hogy fergeteges jókedv lett úrrá a társaságon, mert újra elkezdődött egymás ugratása, és újra dolgoztak a dalokon. Úgy éreztem túl vagyunk a nehezén.

Eltelt néhány nap, de Joeról semmi hír nem volt. A rendőrség nagy erőkkel kereste, hiába.

Éjszaka megint valami zajra ébredtem, Gee még aludt, nem akartam felébreszteni. Gondoltam, megint valamelyik fiúra tört rá a zenélhetnék, de nem hagyott nyugodni a dolog. Kimentem, egészen a bejárai ajtóig, de senkivel sem találkoztam. Azt hittem, csak képzelődtem, mikor az egyik sarokba megláttam valamit, ami eddig nem volt ott. Fel akartam kapcsolni a villanyt, hogy megnézhessem mi az, de hiába próbálkoztam a kapcsolóval, nem árasztotta el fény a helyiséget. Megrémültem. Eszembe jutottak a horrorfilmek, ahol ugyan ez történik szerencsétlen áldozatokkal, de győzött bennem a kíváncsiság, és lassan megközelítetem azt a valamit a sötétben. Mikor elég közel értem hozzá, megállapítottam, hogy egy ember fekszik ott. Odaléptem mellé.  Az egyik rendőr volt az, aki vigyázott ránk. A hátán feküdt, karjai, lábai széttárva. Azt hitem rosszul lett, lehajoltam hozzá és akkor megláttam a mellkasán az egyre növekvő piros foltot.

Lelőtték!

Sikítani akartam, de valaki hátulról befogta a szám és erősen megragadott.

   - Engem keresel szivi? – suttogta a nyakamba.

Joe volt az. A félelemtől moccanni sem tudtam.

   - Ismerhetnél jobban! Én sosem adom fel! De meg kell szegnem az ígéretemet. Most nincs idő szórakozni, először téged öllek meg és csak utána a többieket!

Nyöszörögtem és szabadulni akartam a szorításából, de vasmarokkal fogott.

   - Sajnálom, hogy nem dughatlak meg még utoljára, de nincs rá idő. Pedig jó nő vagy! Kár, hogy már nem tudom hasznodat venni!

Magam se, tudom hogyan sikerült, de beleharaptam a kezébe. Erre fájdalmasan felnyögött és elvette a kezét a szám elől, majd a földre lökött.

   - Te hülye kurva! – sziszegte a fogai közt és közben fájó kezét nézegette. – Ezt még nagyon megbánod! Gyorsan akartam végezni veled, de kiérdemelted, hogy lassú, fájdalmas halálod legyen!

Hassal előre ráestem a halott rendőrre. Míg Joe vérző kezével volt elfoglalva, végigtapogattam a hullát. Magam sem tudom, hogy volt erőm megtenni, de valami azt súgta, csináljam! Meg is lett a munkám eredménye. Megtaláltam a rendőr pisztolyát és lassan, észrevétlenül a kezembe szorítottam. Joe egyfolytában ócsárolt és azt magyarázta, hogyan fogja kinyírni a fiúkat szép sorban. Vörös köd ereszkedett az agyamra. Már nem is hallottam Joe szavait, csak a megfelelő pillanatra vártam.

Joe lehajolt és durván a hátamra fordított. Egy percet sem vártam, éreztem, hogy itt az idő. Fölemeltem a pisztolyt és azonnal lőttem.

Joe ördögi vigyora az arcára fagyott. A homloka közepén találtam el. Egy végtelennek tűnő pillanatig, mintha mondani akart volna még valamit, kinyitotta a száját, majd fennakadtak a szemei és rám borult. Élettelen teste olyan nehéz volt, hogy nem bírtam letolni magamról. Néhány erőtlen próbálkozás után feladtam. A pisztolyt még mindig a kezemben szorongattam és legszívesebben saját magammal is végeztem volna, csakhogy múljon már el ez a rémálom. Végül karom erőtlenül lehullott, a pisztoly kiesett a kezemből és keservesen zokogni kezdtem, miközben éreztem, hogy Joe vére lassan elönti a mellkasom.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, valószínűleg elvesztetem az eszméletemet. Arra riadtam, hogy valaki a nevemet kiáltja, majd rohanó léptek zaja hallatszott. Oldalra néztem és láttam, hogy Gerard rohan felém lélekszakadva, kétségbeesett arccal, nyomában a többiekkel.

   - Lily! – kiáltotta – Lily, mi történt?

   - Jól vagyok. – suttogtam, de valószínűleg nem hallotta meg.

Mikor odaért térdre esett és azonnal leszedte rólam a hullát.

   - Úristen! Csupa vér vagy! Hol sérültél meg?

Teljesen leblokkoltam. Meg sem tudtam szólalni, csak feküdtem és hagytam, hogy Gee végigtapogasson, sérülés után kutatva. Nyitott szemeim a semmibe meredtek, hallottam, láttam mi történik körülöttem, de nem voltam aktív részese. Olyan voltam, mint aki kívülről nézi a dolgokat.

   - Lily, jól vagy? Válaszolj könyörgöm! – hallottam Gerard kétségbeesett hangját, de képtelen voltam megszólalni.

A világ egyre homályosabb lett. Csak képek jutottak el a tudatomig, ahogy Gee fölemel, bevisz az ágyra és lefektet. Mintha többen is lettek volna körülöttünk, akikkel Gerard néha váltott néhány szót. Aztán megint fölém hajolt, majd a feje mellet megjelent egy ismeretlen arc is. Belevilágított valami a szemembe, amire ösztönösen félrefordítottam a fejem. Aztán hideg kezek tapogattak végig, majd egy szúrást éreztem a jobb karomon.

Lassan tisztulni kezdett a kép, és a hangok is kezdtek értelmet nyerni.

   - …. sérült meg. – hallottam egy idegen hangot. – Sokkot kapott. Hamarosan jobban lesz.

   - Lily, - most Gerard hangját hallottam a fülem mellett és arra fordultam.

   - Gerard! – suttogtam alig hallhatóan, és boldog voltam, hogy végre meg tudom mozdítani a fejem.

   - Lily! – kiáltott fel Gee boldogan. – Jobban vagy?

   - i… gen. – válaszoltam kicsit bizonytalanul.

Átölelt én meg alig kaptam levegőt, amitől köhögni kezdtem.

   - Jaj, ne haragudj! – mosolygott és elengedett.

Az ismeretlen, aki mentős volt, megmérte a vérnyomásom.

   - Jobban van, hölgyem? – kérdezte.

   - Igen. – válaszoltam és lassan felültem, majd körbenéztem a szobában. Az egész MCR ott volt, meg még két rendőr is, és aggódva figyeltek. A rendőrök papírral, ceruzával a kezükben, ugrásra készen várták, hogy feltegyék nekem a kérdéseiket. Ahogy kezdtem visszanyerni az erőmet, azonnal letámadtak. Elmeséltem mi történt és éreztem, hogy megkönnyebbülök tőle. Eddig nem igazán fogtam fel, hogy megöltem egy embert, de most, hogy beszéltem róla, újra leperegtek agyamban az események. Bár tudtam, hogy ha én nem ölöm meg, akkor ő öl meg engem, mégis, tettem mázsás súlyként nehezedett a vállamra.

Mikor végre kettesben maradtunk Gerardal, az ölébe hajtottam a fejem. Nem akartam semmire sem gondolni, legfőképpen az elmúlt eseményekre.

   - Nagyon bátor voltál! – szólalt meg Gee hosszú hallgatás után.

Felemeltem a fejem és a szemébe néztem.

   - Annyira féltem. Azt hitem mindennek vége!... De, én…. Megöltem egy embert! Fel tudod ezt fogni?... Úristen!

Arccal előre a párnába borultam és csak bőgtem. Gee nem tudott mit válaszolni, de nem is kellett. Simogatta a hátam, éreztette velem, hogy mellettem áll, de tudtam, hogy ezzel a szörnyűséggel nekem kell megküzdenem.

   - Talán jobb lenne, ha segítséget kérnénk. – szólalt meg egy idő után.

Felnéztem rá, tudtam, mire gondol. Tekintetemet fürkészve kiolvashatta belőle, hogy mit gondolok az agykurkászókról.

   - Szó sem lehet róla! – mondtam magamból kikelve. – Nem vagyok gyogyós! Az én agyamban ne turkáljon senki!

   - Jójó, semmi baj, csak egy ötlet volt! – próbált megnyugtatni. – Tudod, nemcsak az jár pszichológushoz, aki bolond. Nekem is sokat segített, amikor nagyon magam alatt voltam.

Biztos azt hitte, ha bevallja, hogy ő is járt, akkor majd megenyhülök, és másképp állok majd a témához, de ez nem jött be. Továbbra sem akartam hallani semmilyen dilidokiról.

   - Nem! – mondtam nagyon határozottan és arcomat újra a párnába fúrtam.

Így aludtam el, miközben Gerard simogatta a hátam.