Mikor megérkeztünk Gerard az öccse mellett akart maradni, de nem lehetett. Betessékelték egy másik vizsgálóba és én vele maradhattam.

   - Mi lehet Mikeyval? – kérdezte, miközben leült az ágyra. Kötése alaposan átvérzett, de nem foglalkozott vele.

   - Minden rendben lesz vele! Vigyáznak rá! – próbáltam csitítani, kevés sikerrel. Épphogy csak az ágy szélére volt hajlandó leülni, mintha állandóan ugrásra készen állna. Többször fel is állt az ágyról, nem volt könnyű egy helyben tartani.

   - Szívem, - magyaráztam neki végül, mint egy gyereknek. – Ha nem maradsz veszteg nyugtatót adnak neked!

Erre kicsit lecsillapodott és legalább azt megengedte, hogy levegyem a cipőjét és a lábát az ágyra tegyem. Végül hátradőlt a felállított háttámlájú ágyon és rám nézett.

Nem bírtam tovább. Könnyek szöktek a szemembe.

   - Tudtam, éreztem, hogy baj lesz! – adtam ki magamból a felgyülemlett stresszt. – Joe nem adja fel könnyen!

Gee átölelt.

   - Igazad volt, ne haragudj!

Bejött egy orvos, megvizsgálta Gee sebét és közölte, hogy ezt bizony össze kell varrni. Erre az én drágám olyan sápadt lett, azt hittem elájul.

   - Mi a baj?  - kérdeztem, látva milyen állapotban van. – Rosszul vagy?

   - Útálom a tűket! – mondta kétségbeesetten és ijedt tekintettel nézett az orvos kezében a hatalmas fecskendőre. – Muszáj?

Az orvos kedves hangon válaszolt, mintha egy gyerekkel beszélne.

   - Ha nem varrom össze nagyon csúnya heg marad utána és nagyobb a fertőzés kockázata is! Ne aggódjon, elérzéstelenítem! Nem fog fájni!

Gerard elkapta a tekintetét az egyre közeledő tűről és összeszorított foggal és szemmel várta a szúrást. Bátorításul megfogtam a kezét.

Mikor az orvos beadta az érzéstelenítőt, Gee kicsit fellélegzett.

   - Na látod, ugye nem is volt olyan vészes! – próbáltam jobb kedvre deríteni, de nem nagyon sikerült.

Mikor a doki elkezdte összevarrni a sebet Gee egy pillanatra odanézett. Ez lett a veszte! Olyan fehér lett, azt hittem elájul. Az orvos is észrevette és gyorsan hátradöntötte az ágyat, hogy Gerard vízszintesbe kerülhessen.

   - Gee, minden rendben? – kérdezgettem aggódva.

Bágyadtan bólintott és a fejét teljesen oldalra fordította, nehogy véletlenül megint rossz felé tévedjen a tekintete.

   - Mindjárt kész! – közvetített a doki és úgy tűnt igyekszik minél gyorsabban végezni.

Én pedig simogattam Gee kezét és igyekeztem elterelni a figyelmét. Közben elraktároztam magamban az újabb infót, mi szerint szerelmem retteg a tűktől. Fura volt, hogy annyi mindenen keresztülment már, bevállalt mindenféle veszélyt, most viszont olyan volt, mint egy félős kisgyerek.

Az orvos végzett és magunkra hagyott minket, de mielőtt távozott még odaszólt nekem, ha bármi gond lenne, azonnal szóljak!

Gerard arcába kezdett visszatérni az élet. Nem mondom, hogy olyan volt, mint régen, de már alakult.

   - Nem akarsz aludni? – kérdeztem, mielőtt fölemeltem volna az ágy támláját, de csak a fejét rázta.

   - Lily, megnéznéd mi van Mikeyval?- kérlelt.

   - Hát persze! – válaszoltam és adtam egy csókot a homlokára. – Azonnal jövök.

A pultnál megtudtam, hogy Mikey az emeleti műtőben van. Mikor felértem az egész zenekart a váróban találtam. Ahogy megláttak azonnal letámadtak.

   - Hogy van Gee? – kérdezték szinte egyszerre.

   - Jól van! Összevarrták a sebét. Nincs komolyabb baja, csak kicsit kikészült a dologtól.

   - Nem csodálom! – kiáltott fel Frankie. – Gee nem bírja a tűket!

   - Na igen, ezt észrevettem ! Mi hír Mikeyról?

   - Még semmi!

Végül eldöntötték, hogy Bob és Frankie lejönnek Gerardhoz, Ray és a zenekar menedzsere Brian pedig a váróban marad, és ha megtudnak valamit azonnal szólnak nekünk.

Mire visszaértünk Gee már szunyókált. Mivel az ágy támláját fölemeltem a feje lecsúszott és érdekes szögben állt. El nem tudtam képzelni, hogy lehet így aludni, ezért arra gondoltam, hogy rosszul lett. Odaugrottam hozzá, de ahogy megérintetem az arcát már fel is nézett.

   - Hogy vagy, haver? – lépett oda az ágyhoz Frankie és Bob is követte.

   - Voltam már jobban is! – felelte kicsit kómás fejjel Gee, és mosolyogni próbált. – Mi van Mikeyval?

   - Még a műtőben van, nem tudunk semmit. Ray és Brian ott maradtak és szólnak, ha van valami.

Úgy egy óra múlva érkezett a hír, hogy Mikey jól van, minden rendben ment és most az őrzőben alszik. Gerard azonnal oda akart menni hozzá.

Jött egy nővérke és hozott egy tolószéket Geenek, aki olyan gyilkos tekintettel nézett rá, hogy szegény majdnem elszaladt.

   - De ez a szabály… - próbálta magyarázni, de Gee már fel is kelt az ágyról, és Bob támogatásával elindult a lift felé.

Az őrzőbe egyszerre csak két ember mehetett be, így Gerard és Bob volt Mikey első látogatója. Utánuk szépen sorban váltották egymást a többiek. Én az utolsó csoportban mentem be, de szegény Mikeyt már annyira kifárasztotta a sok látogató, hogy elaludt, így jobbnak láttam távozni.

A váróban a fiúk literszámra itták a kávét és igen nyomott volt a hangulat. Időközben megérkeztek a rendőrök is, és faggatni kezdtek minket, elsősorban engem. Nagyon megrémültem, mikor közölték, hogy legjobb lenne, ha bemennék velük a kapitányságra vallomást tenni. Valahogy nem akaródzott az éjszakát a rendőrségen tölteni, még tanúként sem! Végül Gerard lépett közbe. Mint kiderült az egyik nyomozó lánya MCR fan, így néhány fotó és autógramm árán eltekintettek a dologtól, majd elkísértek minket a szállásunkra.

Gee velem maradt végig, míg elmeséltem az egész kusza történetet. Arra nem derült fény, hogy Joe hogyan jutott be. Azt tartották a legvalószínűbbnek, hogy a kapcsolatai révén sikerült neki.

Mondanom sem kell, hogy ez után 24 órás rendőri felügyeletet kaptunk. Nemcsak mi, Geevel, hanem az egész zenekar, aminek most kivételesen örültek. Joe bebizonyította, hogy nem riad vissza semmitől. Elszorult a szívem, mikor belegondoltam, ha nem sikerült volna Geere kiáltanom és ő nem fordul meg, akkor a golyó őt találja el. Igaz, így szegény Mikey lett az áldozat, de ha Gerardot Joe lelövi, nem biztos, hogy csak a vállát találja el.

A sajtó, ahogy ez már lenni szokott, mindenről értesült és persze mindent alaposan felfújt. Mivel a valódi indokról nem tudtak, elkezdtek találgatni. A legkülönbözőbb variációk jelentek meg a lapokban, attól kezdve, hogy rivalizálásból, féltékenységből történt a lövöldözés, egészen addig, hogy alvilági leszámolás történt, mert a banda valami sötét kábítószerügybe keveredett.

A zenekar kénytelen volt kiadni egy közleményt, amiben megpróbálták megmagyarázni, hogy egy őrült rajongó lövöldözött, és nem tudnak az illetőről semmit. Az igazságot természetesen nem akarták elárulni.

Mikey szépen gyógyult, néhány nap múlva elhagyhatta a kórházat. Bulit szerveztünk gyógyulása örömére.

Aztán jöttek a gyötrelmes napok, amikor az ember minden gyanús hangra összerezzen. Rémálmaim voltak. Gerardot és Mikeyt láttam holtan, a legkülönbözőbb, szörnyű halált halva. Ilyenkor verejtékben fürödve ébredtem és csak akkor nyugodtam meg, mikor meggyőződtem róla, hogy Gee ott szuszog mellettem békésen az ágyban.

A rendőrök jelenléte sem könnyítette meg az életünket, és a szörnyű koncert rémképei rányomták bélyegüket mindennapjainkra. Furcsa módon Frankie volt a legjobban kiborulva, pedig eddig ő volt a legvidámabb, az egész életet viccként felfogó. Most úgy járt-kelt, mint egy zombi, csapkodott, kiabált. Gondolom ez a bezártság miatt lehetett, hisz ki sem mozdulhatunk az épületből.

Azóta a fiúk hozzá sem nyúltak a hangszereikhez, mintha azok tehetnének a kialakult helyzetről. Voltunk már összezárva, bujkáltunk már Joe elől, de ez most mégis más volt. Ráadásul úgy éreztem, hogy az egésznek én vagyok az oka. Többször biztosítottak ugyan, hogy erről szó sincs, de a szívem mélyén tudtam, hogy ez nem igaz. Ha én nem vagyok nincs Joe, nincs lövés és nincs ez az áldatlan állapot.

Egyik éjszaka furcsa zajra ébredtem. Mintha valaki gitáron játszott volna. Elindultam a hang irányába, majd óvatosan benyitottam a próbateremnek kinevezett szobába. Frankie ült háttal nekem, kezében gitárral. Olyan őrült módon tépte a húrokat, hogy azt hittem menten szétszakadnak. Valami új, számomra ismeretlen dallamot játszott, vagyis inkább próbálgatott, mert újból és újból újra kezdte és mindig tett hozzá egy kicsit. Nagyon vad volt, amit játszott és nagyon fájdalmas. Olyan volt, mintha most jönne ki rajta az elmúlt napok feszültsége. Észre sem vette, mikor csendben leültem az ajtó melletti székre, csak játszott tovább. Egy idő után megérezhette jelenlétemet, mert megfordult és csodálkozva nézett rám.

   - Szia! – szólt és abbahagyta a gitározást. – Te sem tudsz aludni?

Én sem tudtam aludni, de elsősorban miatta.

   - Hallottam a zenét – válaszoltam – Gondoltam megnézem ki játszik ilyen szenvedélyesen.

   - Bocs, ha felébresztettelek! – úgy tűnik feltűnt neki, hogy rajta kívül mások is laknak itt.

   - Semmi baj! Nagyon jó volt, amit játszottál! Ez valami új?

   - Csak úgy jött… - válaszolta minden különösebb öröm nélkül és a semmibe meredt. Borzasztó volt látni, hogy ez a mindig vidám, pörgős ember most magába roskadva gubbaszt, és úgy fogja a gitárját, mintha az lenne az utolsó kapaszkodó a szakadék felett.

Odamentem hozzá és a vállára tetem a kezem.

   - Játssz még! Jó volt hallgatni! Már attól féltem sose nyúlsz többet a gitárodhoz!

És Frankie játszott. Mindent, ami eszébe jutott. Közben érezhetően felszabadult. Sikerült kiadnia magából az a tehetetlen dühöt, ami napok óta nyomasztotta.

Aztán nyílt az ajtó és bejött Ray. Nem szólt egy szót sem, csak felkapta a saját gitárját és beszállt Frankie mellé. Olyat alakítottak ketten együtt… huh! Hamarosan újabb fej jelent meg az ajtóban, Bob. Odaült a dobja mögé és beszállt a zenélésbe. Aztán, ahogy sejtetem, jött Gerard. Csak leült és figyelte a többieket. Láthatóan tetszett neki. Végül befutott Mikey is, leült Gee mellé és szintén hallgatta a zenét. Sérült karja miatt még nem tudott játszani.

Gee és Mikey egymásra néztek és szavak nélkül beszélgettek. Elégedettség és öröm tükröződött az arcukról, olyan dolgok, amiket az utóbbi napokban nem lehetet rajtuk látni.

Leültem Gee mellé és csak néztem a felszabadultan zenélő társaságot. Ők így dolgozták fel magukban az eseményeket. Kizenélték magukból.

   - Ez állat jó volt! – kiáltott fel Gee, mikor csönd lett.

Végre Frankie is mosolygott.

Annyira belelkesedtek, hogy kiment az álom a szemükből, (már ha egyáltalán volt benne) és azon nyomban elkezdtek dolgozni egy új dalon. Egy ideig figyeltem őket, aztán elálmosodtam és inkább eltettem magamat másnapra.

Arra ébredtem, hogy Gee bemászik mellém az ágyba és átkarol. Nem tudom hány óra lehetett, de már világosodott.

   - Oh, bocs! Felébresztettelek? – mondta, mikor felemeltem a fejem.

   - Semmi baj! Mennyi az idő?

   - Úgy öt körül lehet.

Felé fordultam és a szemébe néztem.

   - Örülök, hogy megint dolgoztok. – mondtam őszintén.

   - Én is! – sóhajtott. – Frankie nagyon maga alatt volt, aggódtam érte.

   - Érte aggódtál? Hiszen téged akartak megölni!

Furcsa volt, hogy Gerardot, mintha egyáltalán nem viselte volna meg a dolog. A tűs incidenst leszámítva úgy tűnt nincs semmi baja. Tartottam tőle, hogy ennek később meglesz a böjtje. A feszültséget valahogy a Mikeyért való aggódásban töltötte ki.

Szavaim hallatán csak megvonta a vállát, mintha az egész nem számítana.

   - És most mi lesz? – tetem fel a kérdést, ami már a koncert óta foglalkoztatott, de eddig nem mertem megkérdezni.

   - Hát, egyelőre nem sokat tehetünk. Várunk! Látod, hiába voltak a szigorú biztonsági ellenőrzések, Joe valahogy mégis bejutott. Nem érdemes kockáztatni.

   - És mindez mattam! – sóhajtottam.

Gee szorosan átölelt.

   - Ne mond ezt! Te nem tehetsz róla!

   - Ha én nem lennék, élhetnéd nyugodtan az életedet, nem lennél veszélyben. Összezavartam mindent!

   - Ezt most hagyd abba! Sosem voltam még ilyen boldog, mint veled! – még jobban szorított.

   - És sosem voltál még ilyen bajban sem!

Megcsókolt és éreztem, hogy nedves az arca.

   - Ne mond ezt! – kérlelt kétségbeesetten.

Jobbnak láttam nem forszírozni tovább a témát, mert a végén még miattam is aggódni fog.

   - Jól van, semmi baj, Egyszer csak túl leszünk rajta! – sóhajtottam és hanyatt feküdtem a párnán. Gee fölém hajolt és szenvedélyesen megcsókolt, majd elfeledve minden szörnyűséget, ami történt velünk, átadtuk magunkat a vágyainknak.