- Uhh, anyám … Basszus, bocsi. - már hátrált is kifelé. Amy gyors kibújt Gee alól, és kiült az ágy szélére.

- Semmi Bobby, mondjad.

Bob már nem ment vissza, csak a folyosóról szólt vissza.

- Hazajöttek Mikeyék!

- Mi? - ült fel Gerard is meglepődve.

- Jól hallottátok! - kiáltott vissza Bob, aztán már csak a léptei hallatszottak, ahogy lefut a lépcsőn.

- Ilyen hamar? - kérdezte elgondolkodva Gerard, majd újra elnyúlt az ágyon.

- Hát, akkor majd feljönnek. Hol is tartottunk?

- De Gee, nekünk is le kéne mennünk.

- Jó mindjárt.

Amy csípőre tett kézzel állt előtte.

- Geeeeeeeee. - noszogatta egy kicsit szigorú tekintet kíséretében.

- Oké, de nem lesz ingyen.

Még egy csók után lementek végre. Mikeyt és Rayt persze nem engedték volna még ki, de kiszöktek. Mondván, hogy unalmas. Gerard nagyon felhúzta ezen magát. Fél óráig hallgatták a fejtágítását, aztán ágyba zavarta Mikeyt. Rayt már nem sikerült. Ő már túl jól volt ahhoz, hogy ne ellenkezzen.

Sokáig tévéztek, de az esti órák közeledtével Amy egyre feszültebb lett. Tudta, ha lemegy a nap, Dúlsziék beállítanak, és minimum vadászni hívják. Máskor nem volt baj. Újra megszokta. Csakhogy most megint a srácok társaságában tengette napjait. És még semmit sem szólt nekik arról, mit is művel éjjelenként. Az idő vészesen fogyott…

- Srácok, mondanom, kell valamit.

- Hallgatunk. - mondta Gee, és teljesen szembe fordult vele, majd újra törökülésbe húzta lábait. Frank kikapcsolta a tévét, mert semmi jót nem talált. Bob is abban a pillanatban ért vissza a konyhából, Tomival az oldalán, kezében egy hatos csomag sörrel.

Minden figyelem rá, és a mondanivalójára irányult. Ez eléggé megijesztette, ráadásul eddig sem tudta, hogyan közölhetné velük, hogy gyilkos. Szólásra nyitotta a száját, ám ekkor csöngettek. Táltos ismét hatalmas lendülettel loholt lefelé az emeletről.

Bobby volt legközelebb, ráadásul állt is, ezért ő nyitotta ki. Dúlszi lépett be rajta harmadmagával. Ezzel Amy terve, hogy a fiúk tőle tudnak meg mindent, betontömbbe ágyazva esett a kútba.

- Heló fiúk! Hogy vagytok? - a válaszra nem sokat várva a királynő elindult Amy felé.

- Heló elveszett bárány. Ugye felkészültél arra, amit most fogsz kapni?! - kérdezte fennhangon. Pontosan úgy hangzott, mint amikor az anya szidja gyerekét valami rosszaság után. Olyan is volt. Egy nagy 20 perces fejtágító lebaszás. Ilyen szépségekkel tarkítva:

”- Már megint minek jártattam a pofámat?! .. Nem igaz, hogy nem bírod ki két napig a seggeden! .. Ezzel nem csak a saját, szaros életedet sodortad veszélybe, ugye tudod? .. Még egy ilyen és én nyírlak ki.”

Ez a 20 perc nem volt kellemes, de még mindig jobb volt, mint ami most következett. Dúlszínea és barátai hát persze, hogy vadászni hívták Amyt. Így már csak a magyarázkodás maradt.

- Szóval hát, …igen srácok. Ezt akartam mondani. Nem akartam, hogy így tudjátok meg…

Mindenki kővé dermedt, kivéve Gerardot és Bobot. Dúlszi és haverjai azért, mert Amy épp egy rakás embernek magyarázkodott. Nekik ez nagyon szokatlan volt. A többiek pedig a meglepetéstől. Bár Tomit inkább Dúlszi arckifejezése ijesztette meg. Teljes mértékben lenézte őket. Amyn pedig ledöbbent. Nem értette, hogy tud így kiakadni, csak mert pár embernek nem tetszhet amit művel.

- Amy, fejezd be. Ne alázd meg még jobban magad.

Ő már a magyarázat felénél tartott, hogy alkalmazkodnia kellett, meg hogy nem ezek voltak az első ilye esetek, sajnálja, de nem tud mit kezdeni a lénye felével, stb. A fiúk pedig még mindig hallgattak.

- Miért aláznám meg magam?

- Hisz’ tudod te. Csak nem értem miért teszed.

- Miért? Megmondjam én neked? ..Talán mert a barátaim. És az ember tartozik a barátainak annyival, hogy bocsánatot kér, vagy magyarázatot ad. Nem?

- De. Ahogy mondod. Az ember. Viszont ki kell hogy ábrándítsalak, te nem vagy az!

- De igen. Sőt, néha jobb ember, mint mi magunk. - vágott közbe Gee, és Amy elé lépett.

- Hehh, milyen aranyos. - mondta a királynő gúnyosan.

- Szép volt dhampír. Azt hittem végre sikerült normális útra terelnem téged, de megint tévedtem. Ez egyszerűen lehetetlen. De ha neked jó az, hogy a két világ közt bolyongasz, hát tedd azt. Bánom is én. - ezzel sarkon fordult, és az ajtó felé vette az irányt.

- Meg akarsz nevelni, igaz? Olyanná akarsz tenni, mint amilyenek ti vagytok. Ez persze nem baj, de amíg nem tudod elfogadni, hogy én más vagyok, ez nem fog sikerülni. Semmilyen mértékben sem. - ezek a szavak már higgadt, és inkább szomorú, mint dühös hangon szóltak.

Dúlszi csak egy vállvonással válaszolt. Hátra sem nézett. Aztán szó nélkül elviharzott. Az egyik kísérő, Bulcsú még maradt egy bólintás erejéig, majd ő is elment. Az ő arca az egész vita alatt kifejezéstelen volt. Igyekezett pártatlan maradni. Ő tisztelte és szerette Dúlszit, hiszen ő volt az úrnője, teremtője, és nagyszerű vámpírnak tartotta. Amyt viszont nagyszerű embernek. Még anno a lázadás során ismerték meg egymást. Bulcsú akkor viszonylag friss vámpír volt, és Amy példája sokat segített neki, hogy az legyen, ami most. Dúlszi arra tanította, mi legyen, Amy pedig arra, hogy mi volt. Így nem vesztett sokat a lelkéből.

Amy szomorú tekintetét Gerardra emelte, és halvány mosolyt erőltetett arcára. Szégyellte magát.

- Köszönöm.

- Nincs mit. Ha az egyik világ kitaszít, a másik azért legyen melletted, hogy ne vessz el. - Persze Gee sem repesett az örömtől, hiszen Amy tényleg szólhatott volna neki. És megbeszélhették volna ezeket az ügyeket normálisan is, mint ahogy majd fogják is a tervei szerint. De látta, hogy most nem alkalmas. Ráér még vele, és valahol mindig is sejtette, hogy eljön még az a nap, mikor erről kell komoly beszélgetést folytatniuk.

- Gyere ide. - ezzel ölelésre nyújtotta karjait, amibe a nő búsan és kedvtelenül dőlt bele.

- MI lenne velem nélküled ..nélkületek.

Gee válla felett látta, hogy mindenki ugyan úgy teszi tovább a dolgát, mintha mi sem történt volna. Tehát nem akadtak fenn annyira a dolgon, mint vártam. Vonta le a következtetést magában.

Ez után tényleg ki tudták beszélni a témát. Valóban nem húzták fel magukat annyira. Talán azért, mert fel sem fogták egészen, mit jelent ez. Talán azért, mert mindig is adott volt. De lényegtelen… Amynek még így is hátra volt egy nehéz beszélgetése. Ki kellett békülnie Dúlszival.

Az éjjel már nem ment el vadászni. A srácok miatt sem, kedve sem volt, és szerencsére jól bírta a hiányt. Egy nap belefért.

A következő nap eseménytelenül telt. Mindenki pihent, lábadozott. Ő nem mozdult ki az emeleti szobából. Az ablakban ült, a laptopját bújta, vagy csak feküdt az ágyon gondolataiba merülve. Ugyan ott tartott, mint 7 évvel ezelőtt. A kérdés a régi volt: emberek, vagy vámpírok? Nos, most sem jutott semmire. Végül is ő vándor a két élet, a két világ között. Talán ez a sorsa. Egyszer itt, egyszer ott. Csakhogy most a két világ egy időben hívogatja. Bár emberrészről már csak Gerardék és Tomi maradtak neki.

Sokat voltak fent nála. Tudták, hogy most kell neki a magány, de mégsem tudták magára hagyni.

7 óra körül lehetett, mikor Gerard ismét felment. Amy az ablakban ült. A szemei csukva voltak, az arca meg sem rezdült. Valahol máshol járt, bár hallotta, hogy Gee bement hozzá. Nem látta, de megismerte. Tudta, hogy jön. Szíve dallamos lüktetését már akkor is hallotta, mikor a férfiban még csak a gondolat motoszkált, hogy fel kéne mennie. Már ez alapján ráismert, és ily módon azt is tudta, ki, hol van a házban, vagy azon túl… Az illatát pedig már a folyosóról érezte. Abban a percben is úgy ült az ablakban, hogy szabadjára engedte minden vámpír adottságát. Érezni, látni akarta a várost így is. Közben Dúlsziékat kereste, és meg is találta őket.

Arcán bársonyos ujjak gyengéd érintését érezte. Kinyitotta a szemét. Gee ott ült vele szemben a párkányon. Szemeit, arcát fürkészte, és már fel is fedezte benne a rejtett boldogságot. A nő elmosolyodott.

- Nem láttad még magad ilyen arccal, ugye?

- Miért? - vigyorgott Gee.

- Semmi. Aranyos vagy. És szinte érzem, ahogy kutatsz a fejemben.

- Hát, ..szólj, ha zavar. Nem mindig veszem észre magamat.

- Nem zavar, te kis lüke. - közben megfordult, és beledőlt Gerard ölébe. - Csak aranyos vagy. De legalább tudom, hogy néha gondolkodsz. Ilyenkor legalább megcsillan benned az értelem.

- Igeeen? Na várj csak, mindjárt úgy megcsillanok, … - lerántotta Amyt a párkányról, és átzuttyantak a kanapéra.

Gerard került felülre. Egészen közel hajolt hozzá. Az arca diadalmas volt.

- Naaaaaa?!

- Mit na? Csak ennyi?

Erre a férfi megrázta fejét, és egy kis gonosz mosoly kíséretében ujjait lecsúsztatta Amy derekához. Tudta, hogy ott a legcsiklandósabb. Aztán könyörtelenül elkezdte csikizni. Végül is, valamit félbe hagytak az előzőnap.

- Neeeeeee! Geeeee! Ez nem, ez nem pont az értelem csillogása. Hallod? Fejezd be! - visította, közben rúg-kapálózott, és próbált visszacsikizni.

- Nem baj.

- De az lesz. Tegnap is én nyertem.

- Azt felfüggesztettük. - a mondat erejéig megállt. Hiba volt. Amy azonnal fordított az álláson, és magukon is.

- Hát, szerintem ezt is buktad. - ezzel szelíden megpuszilta a homlokát.

Eközben Mikey próbált lemenni a nappaliba, de Táltos ezt nem igazán akarta engedni neki. Ő azt a parancsot kapta, hogy Mikeyt ne engedje kimászni az ágyból. Nem is hagyta. Ott feküdt szegényen, így ő moccanni sem tudott.

- Halihó, emberek! Valaki! Táltos meghülyült! Szedjétek le rólam! Nem hallgat rám.

Gerard jelent meg az ajtóban, mögötte Amyvel. Pár pillanattal később pedig már mindenki ott volt.

- De hallgat ő. Csak az én szavam többet ér neki. …Úgy látszik. Én mondtam neki, hogy ne engedjen ki az ágyból. - nevetett Gerard. - És úgy látszik túl jól csinálja.

- Hehe he! Most már leszednétek rólam?!

- Várjatok még! Előbb egy fényképet. - tört utat magának Bob a ”tömegben”.

A nap már lenyugvóban volt. Amy megint az emeleti szoba ablakában ült. Kezében egy papírt tartott, pár sornyi üzenettel. Ezt lette a kanapéra, majd visszamászott az ablakba, és kiugrott azon.