Az első könnycsepp akkor folyt végig az arcomon, mikor vagy a századik piros lámpánál álltam, a századik piros lámpánál azóta, hogy megkaptam életem legszívfacsaróbb telefonját. Nem egész húsz perccel ezelőtt még egy virágbolt előtt álltam, keresve a tökéletes évforduló ajándékot a feleségemnek. Most pedig, könnyek ömlenek a szememből, kétségbeesve próbálok eljutni a kórházig, imádkozva, hogy legyen még idő. A hívás az épp ma három éve, hogy a szeretett feleségem lett Jamia bátyjától, Anthonytól jött.  Zokogva mondta el, hogy Jamia a halálos ágyán van, és hogy jó lenne sietnem, ami véleményem szerint eléggé nyilvánvaló volt. De pillanatnyilag nem volt időm azon gondolkodni, hogy mennyire nyilvánvaló a sógorom kijelentése. Azzal kellett törődnöm, hogy a kórházba jussak, minél hamarabb.

És meg is próbáltam. Lehetetlennek tűnt. Miért van az, hogy a forgalom soha nem halad ilyen lassan, csak akkor, mikor a szerelmed életéből már csak percek vannak hátra? Los Angeles forgalmas utcái még csak jelét sem adták annak, hogy valamikor is lecsendesedjenek. Kedvem lett volna üvölteni. A kibaszott feleségemről van szó! Aztán azt az egy dolgot tettem, amire gondolni tudtam- félrehúzódtam egy útba eső parkolóba. Ráadásul még azt sem vettem figyelembe, hogy hol vagyok, és hogy tudni fogom-e később, hogy hol a kocsim.

Mielőtt tudtam volna, hogy mit csinálok, rohanni kezdtem lefelé a zsúfolt járdán, közben egy csomó embernek mentem neki udvariatlan reakciókat váltva ki belőlük. A legkevésbé sem érdekelt, hogy mit gondolnak. A fejemben csak az járt, hogy képes vagyok-e végigrohanni ezt a hátralévő három mérföldet a kórházig, és hogy talán, csak talán, megmenthetem-e őt. Azonban a szívem mélyén tudtam, hogy hazudok önmagamnak. Képtelen vagyok megmenteni. Senki sem képes rá. Mindannyian tudtuk, hogy ez el fog jönni. A kemoterápia számtalan órája után, 6 évvel ezelőtt visszatért a rákja, és most az orvosok azt mondták, hogy semmit sem tehetnek. Közel két éve mondták azt, hogy legfeljebb tizennyolc hónapja van hátra.  Most, hat hónappal a végzetes tizennyolc hónap után, abban reménykedem, hogy mégis túléli, és valószínűleg ez életem legnagyobb tévedése.

Miközben ügyet sem vetek a kimerültségemre, keresztül rohanok a kórházi forgóajtókon. Nem veszem figyelembe a recepciós kiabálását, hogy nem mehetek arra, amíg alá nem írtam valamit, én csak rohanok a szoba felé, amit Anthony mondott nekem elcsukló zokogásai között.  Mielőtt elérném Jamia ajtaját, megállok, hogy kifújjam magam. Miközben mélyeket lélegzem, keresztülnézek a tiszta műanyag tartályon, és meglátok a falon egy fehér kártyát, amire világosan fel vannak címkézve, hogy melyik szobában ki van éppen.

217-es szoba -  Jamia Iero

Egy pillanatig csak bámulom a nevét, és a sajátomat, de aztán gondolatban magamba rúgok az elvesztegetett időért. Lassan, óvatosan, nem túl nagy zajt csapva elfordítom az ajtógombot, és kinyitom az ajtót.

Lassan léptem be a szobába, félve attól, hogy mi vár rám benn. Aztán megláttam az ágy mellett, egy kényelmetlennek tűnő széken ülni Anthonyt, a nedves arcát, és a vörös szemeit. Jamia kezét fogta. Még nem vette észre, hogy én is a szobában vagyok. Aztán óvatosan Jamia arcára vándorolt a pillantásom. A szemei csukva voltak. Egy másodperc töredékéig azt hittem, hogy túl későn jöttem. Aztán észrevettem a lassú, még egyenletes pityegést visszhangozni a szobában. Aztán remegve engedtem ki a tüdőmből a levegőt, amit egészen addig tartottam benn, amíg észre nem vettem, hogy ő csak alszik. Aztán hallottam, hogy valaki halk hangon megköszörüli a torkát, így felpillantottam, hogy tekintetem találkozzon Anthony zafírkék szemeivel, amik teljesen ugyanolyanok voltak, mint a Jamiáé. Visszaengedte Jamia kezét a hasára, majd felállt. Odalépett hozzám, egy pillanatig habozott, de aztán megölelt. Azonnal visszaöleltem. Néhány másodperc múlva elhúzódtunk, majd fogtam a székét, és Jamia ágya mellé tettem. Megfogtam a puha kezét, és a mellkasomhoz emeltem. A jegygyűrűje fényesen ragyogott a szoba világításában, varázslatos volt.

„Hogy van?” kérdeztem halkan, a szemeimet nem hagyták el könnyek. Anthony lepillantott a földre, aztán Jamiára, és végül rám, mielőtt vonakodva válaszolt volna.

„Nem túl jól,Frank.”

Egy kerek könnycsepp jelent meg a szememben a válaszára. Tudtam, hogy nem volt már sok idő. Mindennél jobban kívántam azt, hogy felébredjen. Még egyszer utoljára a karjaimban akartam tartani, megcsókolni, és tudatni vele, hogy szeretem. Hallottam ahogy Anthony kimegy a szobából, hogy még utoljára kettesben lehessek Jamiával. Hálás voltam neki.

Mintha meghallotta volna a gondolataimat, hirtelen éreztem, hogy hideg ujjait ráfektette az enyémre. A szívem  kihagyott egy ütést, mikor belenéztem ugyanazokba  a kék szemekbe, amelyekbe évekkel ezelőtt beleszerettem. Bár valószínűleg nem értette a helyzetet, hogy miért én vagyok itt, és nem a bátyja, de lágyan mosolygott rám.

Aztán hirtelen, belepillantottam a szoba túlsó végében lévő tükörbe. A szemem vörös volt és dagadt, a szemceruzám elkenődött, az arcom nedves volt, az orrom piros, a hajam pedig össze-vissza állt. Azt kívántam magamban, hogy bárcsak  jobban néznék ki, most, hogy utoljára látom. Most már tudom, hogy hülye voltam. Teljesen mindegy volt, hogy hogyan nézek ki, ő akkor is szeretett volna.

Hüvelykujjammal finoman végigsimítottam a kezén, a szabad kezem ujjait pedig végigfuttattam a puha, ragyogó szőke haján. Megpróbáltam beszélni, de nem találtam a hangomat. Aztán nagyot nyeltem, és ismét megpróbáltam.

„Szia baby” mondtam finoman. Még szélesebben mosolygott, és éreztem, ahogy az én szám is felfelé görbül.

„Szia Frankie” válaszolta. Amilyen puha volt a hangja, most annyira volt rekedt, de még mindig gyönyörű. Arra használta azt a kevés energiáját, amije még volt, hogy kicsit odébb húzódjon helyet kínálva nekem, és akkor egyáltalán nem volt bennem bizonytalanság, csak mosolyogtam.

Amilyen finoman csak tudtam, levettem a dzsekimet, amit már teljesen átáztattak a könnyeim, és becsúsztam mellé az ágyra. Mindkét karommal átöleltem, és magamhoz húztam a törékeny kis testét. Annyira hideg volt. A tekintetem elmosódott, a könnyeim pedig ismét megjelentek a szememben, hogy figyelmeztessenek, hogy mi történik, és hogy miért vagyok itt. Megemeltem az állát, és belenéztem a szemeibe. Lassan lehajoltam, és ajkaimmal megérintettem az övéit, egy puha és nedves csókban. Úgy tűnt, hogy nem bánja. Reménytelenül ringattam a karjaimban, hogy felmelegítsem.

Mikor néhány perccel később ismét rápillantottam az arcára, valami megváltozott. Már nem mosolygott. Kis, sápadt kezeivel belemarkolt a pólómba, egyenesen előre meredt, a fejét pedig a mellkasomhoz támasztotta. Elég régóta ismertem már ahhoz, hogy ne kelljen megkérdeznem, mi a baj. Rémült volt, és én tudtam. Félt, nem tudom mitől, de én is féltem. Csak annyit tudtam, hogy valahogyan meg kell vigasztalnom.

„Jamia?” szólaltam meg néhány perccel később.

„Hm?” válaszolt, de hangját elnyelte a pólóm.

„Mondd el, hogy mire gondolsz.” kértem. Egy pillanatig csendben volt, de aztán éreztem, ahogy elhúzódik a feje, a szorítása pedig eltűnt a pólómból.

„Rád” válaszolta gyengén. „Rád gondoltam.” A szavai összezavartak.

„Miért, mi van velem, szerelmem?”  kérdeztem, de kissé bűnösnek éreztem magam, amiért szóval tartom, mikor nyilvánvalóan már nagyon gyenge volt. Bár nem panaszkodott.

„Csak arra gondoltam, hogy mi lesz veled, ha én elmegyek, hogy mennyi mindent fogok elszalasztani, és hogy milyen csodálatossá tetted az időmet ezen a földön, még ha ilyen rövid is volt.”

A szavai ismét összetörték a szívemet. Minden, amit tenni tudtam, hogy erősen tartottam a törékeny testét. Nem tudtam visszatartani a zokogásomat, és a könnyeim folyója áztatta a haját. „Mit csinálok?” Gondoltam magamban. Nekem kellene megvigasztalnom őt. Megtöröltem a szememet, és végigsimítottam az arcán.

„Nem tudok nélküled élni, Jamia.” szipogtam. Aztán meglepett a következő reakciójával. Az édes mosoly visszatért az arcára, ahogy megcirógatta az arcomat, benedvesítve kezét a könnyeimmel. Megemelte az államat, hogy találkozzon a tekintetünk.

„A halál nem egy rossz dolog, Frank.” Mondta lágyan.” És neked soha nem kell majd nélkülem élni. Én mindig veled leszek.” Szorosan átöleltem azon a kényelmetlen  kórházi ágyon, és teljesen magamhoz húztam.

„Mindig?”  kérdeztem gyengén.

„Mindig. Megígérem.” A hangja határozott volt, de gyenge. Éreztem, ahogy megszorítja a kezemet. Abban a pillanatban csakis az ígéretére tudtam gondolni. Mindig velem lesz, és ez igaz volt. Jamia emléke örökké a szívemben él majd, és ha ő megígérte, hogy sosem hagy el, akkor hiszek neki. A gyenge hangja rázott fel gondolataimból.

„Frank?” kérdezte. Tudtam, hogy percről percre gyengébb lett.

„Mi az, Jamia?” kérdeztem a legédesebb hangon, amire csak képes voltam.

„Azt akarom, hogy te is ígérj meg nekem valamit.” Egyenesen a szemébe néztem, hogy jelezzem, teljes figyelmem az övé.

„Bármit, baby.” Egy pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt kért volna.

„Olyan fiatal vagy, Frank.”  Aztán félbeszakította őt egy olyan köhögés, ami aznap már vagy tizedszerre törte össze a szívemet. Folytatta, mikor meggyőződött róla, hogy elmúlt a köhögése. „És egy nap…azt akarom, hogy találj valakit, akivel az életed hátralévő részét töltheted.” Még több könny gyűlt a szememben, amint arra gondoltam, hogy mit kért tőlem. Képtelen voltam elképzelni, hogy rajta kívül valaki mással legyek.

„Én…nem tudom, hogy képes leszek-e rá.”  Elfordítottam a tekintetemet, de aztán ismét maga felé fordította az államat, hogy a szemébe nézzek.

„Képes leszel. Én a mosolygó arcodra akarok majd lepillantani, és nem a szenvedőre.” A tenyerébe vette az arcomat, és a legnagyobb komolysággal pillantott rám, és ez a komolyság minden egyes tökéletes arcvonásából sugárzott. „ Nem fogsz ezzel elárulni sem engem, sem pedig az emlékemet. Azt akarom, hogy boldog légy, szóval soha, de soha nem tagadd meg magadtól a boldogságot miattam. Megígéred, Frank?”  Meg tudtam mondani, hogy a beszéd egyre több energiáját szívja le. Akkor képtelen voltam elképzelni, hogy valaha mást szeressek, de Jamia mindig is józanabbul gondolkodott, mint én. És, ami még ennél is fontosabb, ez volt az utolsó kívánsága. Rátettem a kezemet az övére, ami még mindig az arcomon volt, és így szorítottuk egymás kezét.

„Megígérem, Jamia.” Megnyugtattam ezzel. Elengedte az arcomat, és visszafeküdt az ágyra. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem lesz több beszélgetés. Már nem volt rá képes. Túl gyenge volt…

Feküdtünk a csendben, a karjaimban tartva őt. Hallottam egy halk hangot, ahogy az ajtó kinyílt, és észrevettem, hogy Anthony visszajött. Szomorúan mosolyog ahogyan közeledik, majd egy finoman megcsókolja a nővére homlokát. Mindaz amire Jamia képes, hogy visszamosolyog rá. Hirtelen, az egész nem kívánt feldúltságomban eszembe jutott, hogy elfelejtettem neki valami nagyon fontosat mondani. Félresimítom az egyik szőke hajtincsét,  ami nedves az izzadtságtól, ki az arcából, a füle mögé.

„Boldog évfordulót, Jamia.” Szólaltam meg lágyan, és egy édes csókot adtam az arcára. Lassan felém fordította a fejét, és csak mosolygott. Tudtam, hogy nem akart beszélni. Képtelen volt rá. Kezének finom szorítása elég volt.

Mostanáig nem vettem észre, hogy a pulzusjelző egyenletes csipogása észrevehetően lelassult mióta beléptem az egyszerű, fehér szobába, ami, sajnos, azzá a hellyé válik majd, ami örökké magában hordozza majd a feleségem utolsó szavait, és utolsó lélegzetét.
Tudtam, hogy mindjárt itt az idő. A jövőre gondoltam. Abban a pillanatban visszagondoltam egész életemre. Neki talán már nem volt elég energiája a beszédhez, de nekem volt, és nem akartam úgy élni, hogy bánom, hogy nem mondtam el neki olyan dolgokat, amiket el kellett. Elkezdtem neki beszélni, hogy mennyire fog nekünk hiányozni, hogy mennyire szeretjük őt, és mindent, ami csak az eszembe jutott. Az édes mosoly sosem tűnt el az arcáról mialatt beszéltem.

Mindid azt mondogatta nekem, hogy mennyire szereti a hangomat. Mindig kérlelt, hogy énekeljek neki éjszaka, és én, természetesen sosem mondtam neki nemet. Elhatároztam magamban, hogy megérdemel még egy utolsó dalt, és kétségem sem volt afelől, hogy mit akar hallani. Lágyan énekelni kezdtem.

This time, This place
Misused, Mistakes
Too long too late
Who was I to make you wait?
Just one chance
Just one breath
Just in case there's just one left
'Cause you know, you know, you know

I love you
I've loved you all along
I miss you
Been far away for far too long
I keep dreaming you'll be with me
and you'll never go
Stop breathing if
I don't see you anymore

On my knees, I'll ask
Last chance for one last dance
'Cause with you, I'd withstand
All of Hell to hold your hand
I'd give it all
I'd give for us
Give anything, but I won't give up
'Cause you know, you know, you know

That I love you
I loved you all along
And I miss you
Been far away for far too long
I keep dreaming you'll be with me
and you'd never go
Stop breathing if
I don't see you anymore

So far away
So far away
far away for far too long
So far away
So far away
far away for far too long

But you know, you know, you know
I wanted
I wanted you to stay
'Cause I needed
I need to hear you say

I love you
I loved you all along
And I forgive you
For being away for far too long
So keep breathing
'Cause I'm not leaving you anymore
Believe it
Hold on to me, and never let me go
Keep breathing
'Cause I'm not leaving you anymore
Believe it
hold on to me never let me go

Keep breathing
hold on to me, never let me go
Keep breathing
hold on to me, never let me go

Hagytam, hogy a könnyeim szabadon hulljanak, mikor befejeztem az éneklést az utolsó perceiért. Anthony sírt, szemeit a karjaimban fekvő kicsi húgára tapasztotta. Ő engem nézett. Eleget várt már, hogy hallhassa a dalunkat, és tudtam, hogy el kell őt engednem. Minden tétovázás nélkül, nedves ajkaimat az ő tökéletes, lágy ajkaira tapasztottam egy végső csókban. Lehunytam a szemeimet, de mikor ismét kinyitottam, az ő szemei nem voltak lecsukva. Még mindig a szembe nézett. Az utolsó csepp energiáját felhasználva szólalt meg.

„Szeretlek, Frankie.”

Ezzel az utolsó négy szóval, Jamia megengedte azoknak a szikrázó kék szemeknek hogy lecsukódjanak, és ne nyíljanak ki többé.

A kijelzőn lévő csík kisimult.

Képtelen voltam visszatartania  a zokogásomat, mikor az orvosok és a nővérek berontottak a szobába. Nem figyeltem a kéréseikre, hogy szálljak le az ágyról. Nekem még mindig volt valamim, amit az utolsó pillanatára tartogattam.

„Szeretlek, Jamia Iero.”